„Menthetetlenek vagyunk…”

„Ami most van, az az újságírás halála”

(Sajtónapi gondolatok)

Nem szorul magyarázatra: az ifjú nemzedék általában kerüli a múltba nézést, nem szeret hátrafelé tekingetni, és hajlamos azt hinni, hogy ami nálánál korábban jött a világra, az már avas, dohos, penészes, az mind megérett a lomtalanításra, a szemétre való. Félő, hogy a fiatal tollforgatóíróink egy része úgy képzeli, hogy a vajdasági magyar újságírás a Pannon RTV megalapításával kezdődött, vagy még inkább azokban a napokban, amikor ő betette a lábát a szabadkai üvegpalotába. Pedig nem. Léteztek is, még élnek is nagy elődeink, akik mesterei voltak a szakmának. Olyanok is akadtak, akik nem hajbókoltak a politikusoknak, nem Júdáspénzért írtak, nem adták el a lelküket 30 ezüstért, és bármily hihetetlen, ha kellett, vitába szálltak a kéziratból kihúzott egyetlen mondatért, egyetlen szóért is akár.

Persze, kár lenne most könnybe lábadt szemmel azokat az időket emlegetni, amikor Szabadka – Budapest és Szeged után – Magyarország harmadik legnagyobb városának számított, és öt napilapot jelentetett meg. Ez az 1909. március 14-ével kezdődött „aranykor” nagyon gyorsan véget ért, mindössze három és fél hónapig tartott. De: mégiscsak volt ilyen is! Abban az időszakban jelent meg a Szabadkai Friss Újság, a Bácskai Hírlap, a Bácsmegyei Napló, a Bácskai Napló és a Délmagyarország. A Bácsmegyei Napló az 1909. április 9-i számában hozta az örvendetes hírt: „A szabadkai újságírás most van fejlődésének tetőpontján. Soha annyi lap, soha annyi neves újság nem volt itt, mint éppen most. Soha nagyobb ereje nem volt a szabadkai sajtónak, mint most."

Ettől a dicső korszaktól ma már nagyon távol vagyunk, és nem csak időben. Ugyanis a Magyar Szó megalapítása óta az a helyzet, hogy Vajdaságban csak egyetlenegy napilap jelenik meg magyar nyelven (a Pannon Hírlap-féle szabadkai próbálkozást talán jobb nem is említeni), és időközben azt az egyet is sikeresen leépítettük. De nem a napilapunk az egyetlen olyan médium, amit elsorvasztottunk, elmondható ugyanez szinte valamennyi tájékoztatási eszközünkről. Némelyek meg is szűntek, nem létezik már sem a Napló, sem a Dolgozók és az önkormányzati alapítású rádióinknak is befogták a száját.   

 

Sinkovics Norbert újságíró/egyetemi tanár éppen hat évvel ezelőtt fogalmazta meg az alábbi gondolatokat: „Való igaz, hogy mélyen vagyunk. Innen már nem lesz könnyű visszakapaszkodni. Ezt rendkívül fontosnak tartom leszögezni: Szerbiában soha nem létezett szabad sajtó. Csak mindig akadt néhány szabad újságíró. A média szabadságát még ezután kell megteremtenünk. Mivel nem fogják tálcán kínálni, nekünk magunknak kell kiharcolnunk. Mégpedig azért, mert most sokkal inkább szükségünk van a társadalomkritikára, mint eddig bármikor. Persze ez egy hosszú folyamat, nem megy egyik napról a másikra, és roppant nehéz. De én nem azt tanultam az újságírásban, hogy mindig a könnyebbik utat válasszam.

Szerencsés Zsuzsanna újságíró/médiaelemző, a vajdasági magyar tájékoztatás kiváló ismerője szintén 2013-ban tette az alábbi észrevételt: „Fontosnak tartom a vajdasági magyar tájékoztatás vonatkozásában azt, hogy egyáltalán milyen tájékoztatást képzel el magának ez a közösség és a nemzeti tanácsa, illetve milyen stratégiát irányoz elő. Ami a vajdasági magyar médiastratégiát illeti, nagyon elmarasztaló véleményem van róla, hiszen a több mint 16 000 szavában egyszer sem említi a függetlenséget vagy a szerkesztési autonómiát, így nem nyújthat kedvező perspektívát, nem beszélve arról, hogy egyes tételei a gyakorlatban nem valósulnak meg. Gondolok itt elsősorban a tájékoztatás színvonalának emelésére, mint stratégiai célkitűzésre.”

Az időközben jobb létre szenderült Gerold László irodalmár/kritikus az egyik rádióműsorban röviden, velősen összefoglalta a lezüll(eszt)és lényegét. Azt mondta: „A vajdasági magyar sajtót tönkretette a politika. Teljes mértékben tönkretette!” A hozzám írott egyik levelében pedig (négy évvel ezelőtt) így fogalmazott:

„Nincs értelmiségünk. Akik ebbe a körbe lennének sorolhatók, azokat különféle pártideológiák, piti számítgatások, farkbehúzások teszik tönkre. Vannak néhányan, szerencsére inkább fiatalok (pl. Második Nyilvánosság), de nagyon kevesen. Bevallom, én is szégyellem magam azért, mert Magyar Szó-ügyben hallgattam. Az sem szolgál mentségemre, hogy többször is akartam írni a Vajdaság Mának, jeleztem is Sebestyénnek. Aztán sok magánbajom volt (egészség meg más is), s ez eltérített, holott lett volna mit mondani. Elsősorban a politika (közvetve az értelmiség) számlájára. Ócskán felhasználták az irodalmat, mint most a Szabadkai Rádiót… Valóban elmegy az ember kedve mindentől. Menthetetlenek vagyunk, de ezért csak mi vagyunk a felelősek.”

Bartuc Gabriella, a Magyar Szó egykori munkatársa a Veszprém-kukac nevű internetes portálon tavaly ilyenkor jelentette meg remekbe szabott írását a sajtó rabságáról, s amelynek minden egyes szavával mélyen egyet lehet érteni. Egy részlet belőle: „Én még abban a szellemben nevelkedtem, hogy az újságírás az igazságra való törekvés. Próbálkozás az igazság megközelítésére. Ezért nagyon nehezen viselem el, hogy mára igazság és hazugság körülbelül azonos súllyal esnek latba. Nem csak Magyarországon, de másutt is. Nézzük akár Szlovákiát, Szerbiát vagy az Egyesült Államokat, és még sorolhatnám az országokat, ahol populista kormány van hatalmon. Mára világszerte, így Európában is jelentős politikai erővé nőtte ki magát a populizmus. A populista politikának pedig nem szabad sajtóra van szüksége, hanem bulvárra, annak is a minél ócskább, minél ostobább fajtájára, amivel etetheti a népet. Illetve hangosbemondóként működő közmédiára, amelyik nem gondolkodik, hanem szajkózza, amit betápláltak, és – reflexszerűen, mint egy jó testőr – ugrik, ha netalán kritizálják a gazdát.

Ez, ami most van, az újságírás halála. A populista politikus nem fog értünk, újságírókért könnyet hullatni, hiszen legszívesebben félresöpri a zsurnalisztát, mert az útjában áll. Nehogy már a média okoskodjon, közvetítsen közte és a nép között! Hiszen ő a mérce, az „Alfa és az Ómega”, a kezdet és a vég, a hazaszeretet és a becsület megtestesítője, ő tudja legjobban, mi kell a népnek. Legfeljebb szolgalelkű hírmagyarázókat, közvélemény-kutatókat tűr meg maga körül – akik zsíros állás, jól fizető megbízás fejében segítik neki fenntartani azt a bizonyos alternatív valóságot, amit létrehoztak, és nincs kizárva, hogy talán hisznek is benne.”

Végezetül érdemes idézni Péter László képzőművész/műkritikus Minden egész eltörött c. írásából is (Magyar Szó, 2017. november 20.) egy rövidke részletet: „A kisebbségi létben a nehezen megteremtett érték megvonása és ellenállás nélküli eltiprása önfeladást jelent. A sors végzetes kihívása a meghunyászkodás. Minden további hátralépés meghátrálás, amely csak sorvadáshoz vezethet.”

Szabó Angéla