A testvérháborúk igazi vesztesei a szerbek

Horvátországi magyarok a honvédő háborúban (IV.)

Amikor 1991. június 27-én Eszéken, a Klein és Vukovári utca kereszteződésében a helybeli Branko Beškić piros színű Fityóját leparkolta az úttest közepén, a közeledő tank előtt, és azt a lánctalpas nem kerülte ki, hanem egyenesen neki ütközött, jó hosszan maga előtt tolta, majd pedig egy veszteglő autóbusz oldalához nyomta, az egyértelmű jele volt annak, hogy hamarosan kitör a háború. Legalábbis az eszékiek ezt az üzenetet így értelmezték. Azóta már emléket állítottak a városban a legendás piros Fityónak.   

A zavargások napról napra szaporodtak, az erőteljes katonai támadás azonban csak augusztus folyamán kezdődött.  Naponta ezrével hullottak a gránátok – van olyan adat is, hogy egy nap akár hétezer is –, és összesen hatezer ágyúgolyót lőttek ki a városra. A halálos áldozatok számát nyolcszázra becsülik. Eszék-Baranya megyéből harminchárom és fél ezer, magából a városból pedig tizenkét és fél ezer ember menekült el. A legnagyobb elaknásított terület is az eszéki körzetben maradt meg. 

Igyekszem nem gondolni rá

A ma már nyugdíjas Magdika Gyulával Rétfaluban találkoztam. A 90-es évek délszláv testvérháborújából igyekezett kimaradni, nem kapcsolódott be a harcba a helyiek oldalán, de derekasan kivette részét a bombázás, a gránáteső okozta tűzkárok enyhítéséből.

Milyen emlékei vannak a háborús évekből?

Nem szívesen beszélek róla, még visszagondolni is rossz arra az időszakra. Kijárási tilalom nem volt, még a leghevesebb bombázások idején sem, mindenki közlekedhetett a saját felelősségére.

Milyen volt a városban a lakosság ellátása?

Az áram- és a vízellátás nem akadozott, nem szűnt meg, élelmiszerhiány sem jelentkezett.

Hogy kezdődtek a zavargások itt, Eszék környékén, 1991 nyarán?

A horvátok egy csoportja ment az úton, és Trpinjska Cestánál megállították őket a szerbek. A szóváltást lövöldözés követte, így kezdődött. Akkoriban minden nap hallgattuk a rádiót, figyeltük a híradásokat, otthon is, a munkahelyen is ez volt téma, szinte másról sem beszéltünk. Én akkor az eszéki gyufagyárban dolgoztam. Hétszáz foglalkoztatottja volt, a háború alatt is működött, nem állt le a termelés. Több találat érte a gyárat, hatalmas tüzek, óriási tűzkárok keletkeztek. Jó néhányszor előfordult, hogy oltottam a tüzet, de az olyan robajjal égett, hogy a fejem felett elsuhanó repülőgépeket észre se vettem őket. A kollégáim kiabáltak, hogy „gyere le azonnal”, de én semmit sem hallottam. Eszéket több irányból, leginkább a környező falvakból ostromolták. Az ipari övezetet gyakran támadták, az olajfinomítót számtalan találat érte, lőtték a szappangyárat is Nemetinnél, a Niveta kefegyárat is ugyanúgy, támadást intéztek a kórház ellen, a Horvát Népszínház ellen. Nemcsak a város gazdasága sínylette meg a rombolást, hanem az egész környék, azóta sem tud magához térni a baranyai ipar. Az is elgondolkodtató, hogy 28 évvel a háború után, még mindig vannak elaknásított területek, a legtöbb felszedetlen, érintetlen akna éppen itt, Eszék körzetében található.

A családban, a rokonságban volt-e halálos áldozata a háborúnak?

Szerencsére nem halt meg senki, a barátaim, az ismerőseim közül sem.

Régen történt ez a sok szörnyűség.  Eszébe jutnak-e még néha azok a napok?

Igyekszem nem gondolni rájuk. Rossz érzést kelt bennem most is, ahogy beszélgetünk róla. Most már nyugdíjas vagyok: 42 évet, 2 hónapot és 24 napot dolgoztam. Huszonnégy évet töltöttem a gyufagyárban. Háromszáz euró a nyugdíjam. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: érdemes volt-e ennyit dolgozni…

Több ágyújuk volt, mint nekünk katonánk

Egy férfi, aki nem adta a nevét a történethez. Elmondása szerint az édesanyja magyar, de ő nem tanult meg magyarul, csak keveset ért meg a nyelvünkből. Azzal kezdte a történetet, hogy: – 1987-ben éppen az egyik távoli magyar rokonom azt jósolta, hogy miloševićék meg fogják dönteni Vajdaságban a hatalmat, és utána háborút robbantanak ki. De akkor ezen csak mosolyogtunk, elképzelhetetlennek tűnt.  

Mit mondjak magának? Ezek nem mesélni való történetek. A háború piszkos dolog, nagyon mocskos, nem nőnek való.

Gondolom, Ön is részt vett a harcokban…

Három hónapig, legtovább Tenjánál, de másutt is. Rétfaluban itt voltak a lőállások, a kertek alján, itt húzódott a frontvonal. Olyan közel kerültek egymáshoz a szerb katonák és a mi csapataink, hogy néha hallottuk is, miről beszélnek, és azt is tudtuk, mit ebédelnek, éreztük a sült bárány illatát.

Milyen felszereléssel rendelkeztek?

Kevés, eléggé szedett-vedett fegyverzetünk volt, a vadászpuskáinkat is használtuk, plasztikbombát, esetleg szereztünk valamit az ellenségtől. Elhiszi-e, ha azt mondom, hogy a szerbeknek több ágyújuk volt, mint nekünk katonánk? De jól szervezettek és fegyelmezettek voltunk, ismertük a terepet. 

Amikor elfogyott az élelmünk, csak a száraz kenyeret ettük. Régi vashordó tüzénél melegedtünk, kukoricával fűtöttük.

Került-e életveszélyes helyzetbe?

A harcok során nem, hanem egyszer, amikor kocsival hazafelé tartottam a munkából – a Kožara bőrgyárban dolgoztam –, az egyik ház teraszáról rám lőttek. De az is megtörtént, hogy beomlott a földalatti bunker, amelyben voltam, és rám szakadt a föld.

Az itteni magyarok közül is sokan beálltak a seregbe.

A hadra fogható magyarok fele velünk együtt harcolt, és még szerbek is csatlakoztak hozzánk. Egyformák voltunk mindannyian, senkivel sem kivételeztek.

Milyenek voltak a szerb katonák?

Általában a fiatal, tapasztalatlan katonákat ültették a tankokba. Az önkéntesekből verbuválódott csapatok pedig részeg hordák voltak.

Mi értelme volt az akkori öldöklésnek?

Most egy önálló országban élhetünk. Úgy gondolom, hogy a háború valódi vesztesei a szerbek, ők fizettek legnagyobb árat. Horvátországban igazán jól éltek a szerbek, semmi panaszuk nem lehetett, ám mégis bedőltek a belgrádi propagandának.

Szabó Angéla

A képen: A legendás piros Fityó „emlékműve”