Nem jövök többet haza, mert amikor itthon vagyok, leég egy templom

A laskói református templom felgyújtásának éjszakája

Beke György Felégetett eszéki hidak című írásából való az alábbi két rövid részlet: „Eszünkbe jut-e e zsoltárok éneklésekor Laskó? Sztárai Mihály templomával kezdték el a mostani dúlást. Szőnyeget borítottak az orgonára és fölgyújtották. Égtek a falak is. Következett az iskola. Magyar iskola volt itt mindig, Sztárai óta, a Tito-rendszerben is, mivel majdnem színmagyar falu. A csetnik uralom megszüntette a magyar iskolát. Szerb iskolaként indította újra, amelynek van magyar tagozata is. Még van, már csak négy osztályos. A falu lakosságának fele szerb betelepített. Abban a faluban, ahonnan a legkevesebb magyar menekült el. Az őslakosság kiszorításával „csináltak helyet" a foglalóknak. Laskó mindennapi életében már csak a szerbeknek van szavuk.”

„A legendás Laskón, a vidék egykori szellemi központjában 1100 magyar élt, együtt mintegy száz horváttal.”

A 90-es évek elején kezdődött délszláv öldöklés idején Horvátország magyarok által lakott településeiről nem csupán a civil lakosság jelentős része menekült el a megszállás évei alatt, hanem a szolgálatot teljesítő igehirdetők túlnyomó többsége is távozott. A saját életét a gondjaira bízott hívek sorsánál erősebben féltő (lelki)pásztor magára hagyta és védtelenné tette a gazdátlan nyájat. Csak a saját irháját mentette. A helyiek elmondása szerint az ott szolgáló római katolikus papok például mind egy szálig elhagyták a híveiket, de a református lelkészek között is csupán négy olyan akadt, aki nem futamodott meg, hanem mindvégig helytállt: a Csáti Szabó házaspár és az idősebbik Hájek János tiszteletes az azonos nevű fiával.

Elvittek, fél napig vallattak…

Csáti Szabó Lajos, a felgyújtott laskói templom lelkésze a Duna Televízió egyik vallási műsorában így emlékezett vissza arra az időszakra: – Itt hét évig megszállás volt, az embereknek rettegniük kellett a katonaságtól és a rendőrségtől. 1993. január 12-én este a református templomot felgyújtották, az orgonánk elégett, használhatatlanná vált. A lakosságnak köszönhetően el tudtuk oltani a tüzet. Nálunk természetes, hogy ha nagy veszedelem van, akkor összefognak az emberek. Vallási és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül oltották a tüzet. A falu lakosságának egyharmada menekült el, főként a fiatalok és a gyerekek. Mondták is a megszállók, „hogy lehetett meghagyni egy faluban ennyi magyart?!” Az volt a cél, hogy minél több embert elűzzenek. Engem is elvittek a katonák, a specialisták (a különleges egység tagjai), és fél napig vallattak. Gondolták, hogy ha a lelkipásztort elűzik, akkor a nyáj is követi. De mi itt maradtunk. A feleségem is lelkipásztor. Sztárai, a reformáció behozta az iskoláztatást, a magyar nyelven való igehirdetést, a népet a tudatlanságból kiemelte. Egyházi iskolák voltak, itt Laskón is volt, amit sajnos a második világháború után elvettek. Az iskolában a megszállás alatt is folyt hitoktatás, most is van.

Tíz évvel ezelőtt Bereczki András is beszámolt a laskói hívek templomtragédiájáról a Horvátországi reformátusok között című írásában, amely a Harangszó nevű újságban jelent meg 2009 júniusában:

„A szerb rendőrség a kiérkező tűzoltóságot sem engedte beavatkozni, és alig ötven méternyi távolságból egy ágyú csöve meredt fenyegetően a toronyra. Az orgonából egy-két nagyobb méretű síp maradt mindössze. (…) Svájci támogatással hozták rendbe a templomot. Az alig 400 főnyi laskói gyülekezet újjáépítette, de a karzatgerendákon még látszanak a pusztítás nyomai.”

Egész úton a csillagokat bámultam…

Csáti Szabó tiszteletes azt mondja Nagy Margit Pislogó mécses című – a horvátországi magyar reformátusokról szóló – most megjelent könyvében, hogy: "A fiamat a háború alatt elvittük a nagyszüleihez, hogy ha velünk valami történik, legalább ő maradjon meg.  Fellázadt, azzal vádolt, hogy már nem kell nekünk. Mindkettőnknek fájt, de tudom, hogy nem értette, mi történik, hiszen még csak 11 éves volt. A téli vagy nyári szünidőkben hazahoztuk. Mindkét templom felgyújtásakor itthon volt."

Az interjúban említett nagyszülők Bácskossuthfalván éltek, a gyerek náluk lakott. A faluban végezte el az általános iskolát, aztán a topolyai gimnáziumba került, Pécsett érettségizett, majd Eszéken tanult teológiát. Az akkor tizenegy éves fiúból – szülei nyomdokán haladva – lelkész lett. Jelenleg a várdaróci gyülekezetet vezeti. A tiszteletest sikerült nemrég szóra bírni, levelében leírta annak a szörnyű éjszakának az emlékeit.

Ifj. Csáti Szabó Lajos (a fotón): A tavaszi-nyári és a téli szünetben fordultam elő Laskón 1992-től 1997-ig, a békés reintegráció idejéig. Érdemes lenne az egykori játszótársaimat, gyermekkori barátaimat is megkérdezni, akik úgy mentek iskolába, hogy a tankok szinte lefröcskölték őket üzemanyaggal, vagy akkor indították be harci felszerelésüket a megszállók, mikor az iskolába tartó gyermekek és tanárok a kis pálya mellett elhaladtak gyalogszerrel, kerékpárral. Az ágyúzások végett pedig számos alkalommal haza kellett őket küldeni, mivel az iskola és a civil objektumok mellől lőtték Eszéket, és a visszalövés repeszei bizonnyal a lakosságot érték volna…

1993. január 12-én, Ernő napján gyújtották fel a megszállók a laskói református templomot. Minden évben Ernő bácsihoz mentünk névnapra, aki egy nagyon hűséges református, templomba járó presbiter volt. Mindig lehetett rá számítani, soha sem mulasztott segítséget nyújtani az egyháznak, akár fizikailag, akár pedig lelki téren. Egyedülálló volt, felesége régen elvált tőle, három lánya pedig külföldön élt. Amikor később már nem volt képes ellátni magát, Laskón élő veje, aki szintén magányosan tengődött a háború napjaiban, apósának hetente pár alkalommal főtt ételt vitt hazulról. Amíg bírta magát az "öreg úr", addig terülj, terülj asztalkám volt nála, azzal fogadott bennünket is. Mivel a téli szünetben itthon tartózkodtam, magam is a szüleimmel tartottam névnapot köszönteni. Összejött a falu vicces népe is nála, próbálták pár jó történettel, anekdotával elhessegetni a háború gondolatát. A névnapot köszöntők között is sokak éltek csonka családban, gyermekeiktől távol, idehaza. Mások járműveiket kellett, hogy beszolgáltassák a hadseregnek, hogy a lerobbant mechanizációt így legyen mivel vontatgatni (pl. ágyúkat), vagy éppen a tisztek furikáztak személyautóikkal. A vadászok persze fegyver nélkül maradtak, mert azokat be kellett szolgáltatni, de mindennek ellenére mindenki próbált vidám lenni.

Már ránk sötétedett, amikor hazaindultunk. Arra tisztán emlékszem, hogy gyönyörű csillagos este volt. Éppen nem volt kijárási tilalom. Egész úton a csillagokat bámultam. És nem sokra rá, kb. 23 órakor zörög a vaskapu, kimegy édesapám és hallom magam is, ahogy kiabálják: "Tiszteletes úr, ég a templom!". Apám csak visszafordult az elemlámpáért és már ment is az Úr hajléka felé.

A fiatalság szórakozni volt, hazafelé tartva látták a templomban a világosságot, és azon tanakodtak, hogy mit kereshet a pap odabenn gyertyával az éj közepén – és közben egyre csak erősödött az ablakokon kiáradó fény. Rájöttek, hogy nem apám jár benn, hanem a tűz terjed.

"Mit csináljunk?” – kérdezték apámat. "Mit? Hát hozzatok vizet! A szomszéd kútból!” – felelte nekik.  "Nincs nyitva a kapu” – mondták nemsokára. „Másszatok át a kerítésen!” – mordult rájuk apám, miután visszajött a templomból és anyámat a telefonhoz parancsolta: "Hívj fel mindenkit a faluban, hogy ég a templom!" Anyám nekilátott tárcsázni sorban, de telefonálni csak Laskón belől lehetett. "Jöjjenek, ég a templom!” – mondta. A legtöbb kérdés: "Mit tegyünk?" "Hozzanak vizet vödrökben!” – hangzott a válasz.
Sokan útközben úgy szaladtak, hogy el is estek a sötét utcán vödörrel a kezükbe, kiöntve a vizet. Hamar tele lett a "gyerekszobám" csizmás emberekkel, akiknek a kádból, hordókból, a fürdőszobából én magam mertem a vizet. Összejárták a szobámat szarosan, sárosan. Közben megjött az áram is, miután a traktorral rendelkező presbiterek-gazdák-parasztok a falu alatt húzódó kanálisból ciszternával húzták a vizet és a templom előtti füves területen megálltak sorra, világítva a templom felé, hogy lássák az emberek, mit csinálnak.

Sokáig nem néztem fel az égre azután…

Apám hetekig köhögött föl a tüdejéből füstöt, kátrányt, de Urunk kegyelméből, valamint hogy engedte az itt élő lelkész házaspárnak, hogy a paplakon éljenek, adva lélekjelenlétet is bőséggel, a laskói nép – vallási hovatartozásra való tekintet nélkül – eloltotta a tüzet.

Másnap rendőrök keresték fel azokat a fiatalokat, akik jelentették a tűzesetet és szinte félholtra verték őket. Hozzáteszem, hogy a rendőrség 30 méternyire, pont a templommal szemben volt, ahol a szolgálatban lévő egyenruhás bűnözők (akik a börtönökből szabadulva rabruha helyett egyenruhát és fegyvert kaptak) mindent megtettek annak érdekében, hogy a tűzoltást megakadályozzák. A parancsnokuk kérésére adták meg Pélmonostorról az áramot, így ha késve is, de újra fel tudtam tölteni mindent a fürdőszobában, mivel a másnapi disznótorra kellett a sok víz. A falu végén az egyenruhás "rendőr" állítólag pisztolyt fogott a megállított tűzoltókocsi sofőrjére, hogy ne merjen továbbhaladni a riasztás színhelyére.

A fiatalok szülei felháborodtak, miután gyermekeik ugyanarról az általuk megnevezett "szórakozóhelyről" dagadtra, véresre verve tértek vissza, és harmadnapon a tűzeset után felmentek nyújtófákkal a rendőrőrsre és követelték a parancsnoktól a "szolgálatot teljesítők" előállítását. Ez után – hallva a történteket – a parancsnok néhány bűnözőt levetkőztetett és megfosztott a rangjától.
Sokáig nem néztem fel az égre azután.

A bellyei templom 1992. augusztus 20-án égett le. Azt a tüzet nem láttam. A laskói közelébe sem engedett édesapám. De azt mondtam a szüleimnek: "Nem jövök többet haza, mert amikor itthon vagyok, leég egy templom".

Persze azután is itthon voltam szünetben, és még az első vonalba is elmentünk horgászni a barátaimmal. Kopács alatt, ahol olyan helyre vitt az akkori polgármester, ahol szemben már a horvátok horgásztak. Csak később tudtam meg, hogy a velünk tartó bácsi azért evezett át egy traktorgumi belsőn, hogy üzenetet vigyen nekik. Két héttel később azon a helyen, ahol pecáztunk, lelőttek egy embert. Persze a horvátokra fogták, de az asszonyok Kopácson, akik megmosták a koromtól, tudták, hogy ki volt és azt is, hogy valójában kit akartak agyonlőni. A faluból ment utána valaki, aki a polgármestert akarta lelőni. Hátulról odalopakodott, miután látta, hogy hiányzik a csónakja, azt feltételezte, hogy ő ment el, pedig csak a barátja volt, aki magasságra-kinézetre szinte ugyanolyan volt, mint ő. Amikor hátranézett, rögtön közelről lelőtte.

Az orgona leégett, mi meg megtartottuk a disznótort másnap. Egy német juhászkutyánk volt az udvarban, kifutó és kutyaház látta vendégül. Amikor írtunk egymásnak a szüleimmel, akkor az volt a jelszó, hogy „a kutya a ketrecben van”, azaz nem lőnek a megszállók. De amikor elkezdtek ágyúzni, a kutya világgá ment. Ez a Maci majdnem szétszedte a kerítést, mikor cigányok jöttek be kéregetni 13-án. Minden jót kívántak nekünk a disznótorban, csak adjunk nekik valamit. "Meg még azt kívánják, hogy ne égjen le a templomunk!” – mondta édesapám szerbül. "Soha ilyet ne adjon az Isten!” – válaszolták.  "Tegnap égett le” – mondta apám mérgesen a kapura mutatva, és még annyit tett hozzá szlávsággal, hogy "Addig menjenek ki a kapun, míg a kutya ki nem tör", vagy ő engedi ki – gondolta. El is húztak a cigányok, többé nem láttuk őket.
De a lövészárkok ásására kivezényelt magyarok fölé rendszerint cigány munkavezetőt helyeztek a megszállók, aki még a nevét sem tudta leírni. Sokan gondolták úgy, hogy agyonütnek belőlük egyet-kettőt lapáttal, amikor csak ők vannak az első vonalban. Ásó is van náluk, hát mindjárt nyerhet ingyen temetést, még papot sem kell hívni hozzá. De a magyarjaink próbálták egymást csitítani és türelemre inteni, ezt tette édesapám is majdnem 7 éven keresztül. Annak ellenére, hogy ő sem volt nyugodt, mégis nyugtatta a népet, hogy vissza ne szóljanak senkinek, ha valaki fegyverrel beront a házukba, hanem engedjék, hogy lopjon-vigyen, amit akar.

Szabó Angéla