A múlt vasárnap lezajlott Európai Parlamenti választások eredménye nem elindítója volt a magyar kormány stratégia-váltásának, legfeljebb csak a végkifejlet katalizátora. Már írtam arról, hogy megjelent egy stratégiai elemzés, mely előrevetítette a most bekövetkezett eseményeket. E tanulmány hónapokkal korábban születhetett, nem tudni, hogy Orbán Viktor jóváhagyásával-e vagy csak azon kör saját kezdeményezéseként, mely rossz szemmel nézte a fejleményeket, s amely minden bizonnyal bírta bizonyos nyugati politikai körök – elsősorban a német jobboldal – hallgatólagos támogatását. Ez egyébként mellékes a mára beért következmények tükrében.
Hogy mi áll a háttérben, csak találgatni lehet, de négy múltbeli esemény mindenképpen szerepet játszhatott az események alakulásában.
• Minden jel arra mutat, homokszem került a magyar-orosz kapcsolatok gépezetébe. Hogy Putyin kért-e teljesíthetetlen szolgálatokat vagy Orbán ment-e túl a mértéken bizonyos elvárásokkal, melyeket az orosz fél már nem tudott vagy akart teljesíteni, ez a jövőben kiderül. De a Budapest és Moszkva közötti rendkívül szívélyes kapcsolatok érezhetően lehűltek.
• Orbán washingtoni látogatásáról sok elemzés állapította meg, hogy teljesen üres és célnélküli volt. Hatását tekintve szerintem mégis sokkal többről van szó. Az amerikai fél – nem személyesen Trump elnök, sokkal inkább az apparátus – olyan veszélyekkel szembesíthette Orbánt és kíséretét, amelyeket nem hagyhattak figyelmen kívül. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a Fidesz és személyesen Orbán, illetve családja gazdasági visszaélései állhatnak ennek középpontjába és mindezek – amerikai részről beígért – következményei.
• Nem hagyható ki e felsorolásból a német politikai és gazdasági körök nyomása sem, mely március 20-a óta az Európai Néppárt „közvetítésével” juthatott el Orbánhoz. Illetve az a felismerés, hogy mit veszthet a magyar miniszterelnök, ha kikerül a Néppártból. Elég lesz visszaolvasni Manfred Weber, Jean-Claude Juncker, Joseph Daul és néhány német politikus, az elmúlt három hónapban tett nyilatkozatát, hogy azonosítsuk azokat a követeléseket, amelyek az Orbánhoz eljuttatott néppárti kívánságlistán szerepelhetnek: elsőként az amúgy is még be sem indult közigazgatási bíróságok felállítását célzó rendelkezéseket, a fideszes sajtó-túlhatalmat, az iszonyatos orbanista korrupciót, az CEU-ügyet – hogy csak néhányat emeljünk ki a kritizált politikai intézkedések körül.
• A stratégiaváltásban minden bizonnyal belejátszott az osztrák Strache-botrány is, mely nem azért vált hirtelen a szokottnál is veszélyesebbé Orbán számára, mert általában is rendkívül kellemetlen az európai szélsőjobbra nézve – és Orbán egy ideje ide sorolja magát –, hanem azért, mert annak végzetes következményei lettek (Strache karrierje megsemmisült) s ezzel kudarcot vallott minden olyan Orbán által hangoztatott érv is, hogy az európai jobboldalnak az osztrák példát kellene követnie.
Mindezek fényében erős kontúrokat kap, hogyan folytathatja politikai karrierjét egy olyan ember, aki totálisan elveszítette hitelét, és súlya legfeljebb tehertétel pártján, országán és a Néppárton is, nemhogy előnyöket jelentene? Hogy Orbán most visszakéredzkedik a Néppártba, ma már nyilvánvaló, az viszont korántsem, hogy mi haszna lesz ebből a Néppártnak. Minden olyan kívánalom teljesítése, melyet Orbánnal szemben a Néppárt megfogalmazott, újabb és újabb beismerése a magyar miniszterelnök rosszhiszeműségének, galádságának, bűnözői szándékainak. Ha nem teljesíti azokat, akkor azért kap megrovást, ha teljesíti, kaphat ugyan a beismerésért enyhítést, de a büntetés nem maradhat el.
Magyarország Orbán alatt nem volt más Európa számára, mint az Egyesült Államoknak az évtizedek során Kuba, s az utóbbi időben Venezuela. A lakosság ennek következményeit egyelőre nem érzi – pontosabban a lakosság felső rétegei –, de ha ez így megy tovább, oda is eljutnak a Fidesz eszelős politikájának következményei. Ugyanakkor Magyarország nem sziget, s nem egy másik kontinens része; szervesen integrálódott Európába. Hiába emlegetett az elmúlt tíz évben a miniszterelnök egy „splendid isolation”-t „magyar módra”, lassan elérkezünk az igazság pillanatához, amikor is a Fidesznek el kell számolnia üzelmeivel.
A kialakult helyzet ugyanakkor számos egyéb, gyakorlatias kérdést vet fel:
• Milyen következményei lesznek Orbán stratégiaváltásának az európai szélsőjobboldalon? A Fidesz frakcióvezetőjének minapi nyilatkozata, melyben enyhe kritikát fogalmazott meg Matteo Salvini formálódó politikai vállalkozásával szemben, alighanem azt a benyomást kelti majd, hogy a Néppárt elárulása után Orbán most elárulja a formálódó szélsőjobbot is. Szó se róla, van mit üdvözöljünk e nyilatkozatban, de a benyomása mégis roppant negatív, hisz kétszeres árulásról van szó.
• Mi lesz Steve Bannon szélsőségeseket egyesítő európai kezdeményezésével, melyet a jelek szerint azt Bannon Salvinira és Orbánra épített? És mely terv alapján átalakították a teljes magyar médiát és külpolitikai irányvonalat mára?
• Milyen következményei lesznek mindennek a magyar-orosz kapcsolatokban? Putyin szempontjából íme a harmadik árulás röpke fél éven belül.
• Hány és kiknek a feje hullik most pórba a Fideszben és a Fidesz körül, akik megalapozták a mostani kudarcot, s akiket okkal tehetne felelősség Orbán, hogy mentse saját bőrét?
• Mikor dobják ki végre Szijjártót a Bem-térről s ki lesz az új külügyminiszter?
Orbánnak ezekre a kérdésekre kell választ találnia, méghozzá nagyon gyorsan, különben nem lesz semmiféle megbocsátás. Ha megbocsátásról egyáltalán lehet még beszélni vele kapcsolatban…
2019. május 31.
