Mit is jelent a haladó magyar bábfrakció létrehozása?

Кét hónap és a VMDK leleplező közleménye kellett ahhoz, hogy a szerbiai kormányban bűnrészességet vállaló szabadkai párt végre megszólaljon a haladó magyar parlamenti frakció megalakulásáról.

Szeptember 4. óta ( a frakció megalakulásának dátuma -szerk.megj.) tart az a (el)hallgatás amivel a haladó magyar képviselőcsoport létét titkolták a vajdasági magyar közvéleménytől, félrevezetvén ezzel még a saját tagságukat és szavazóikat is.

Az eltitkolás ténye nagyon jól rávilágít arra, hogy itt nem csak egy "apró technikai kérdésről" van szó, ahogyan azt a haladó magyar frakció elnöke bizonygatta, hanem sokkal mélyebb tényezőkről.

Például az albán képviselő kilépése a kisebbségi frakcióból, és egyben a hatalmi többségtől való elhatárolódása, világosan jelzi mit is gondolnak a jelenlegi hatalmi felállásról. Annak kisebbségi politikájáról és be (nem) teljesített ígéreteiről.

Ezentúl csak a vajdasági magyarokra hivatkozó párt képviselői lesznek azok akik hűségesen tolják a haladók és Aleksandar Vučić szekerét.

A haladó magyar frakció létrejöttének ténye azt is jelzi, hogy tovább mélyült a szabadkai székhelyű párt kiszolgáltatottsága és alárendeltsége a szerb koalíciós partnernhez képest.

Mert a haladópárti képviselő nem ült át csak úgy egy másik képviselői  klubba, hanem annak kemény politikai ára van!

És most elértünk ahhoz a pontig amiről a haladó magyar frakció vezetője és pártja nem akartak nyilatkozni. Mit ígértek cserébe és ez a politikai kúfárkodás hogyan fog kihatni a vajdasági magyarok életére? Vajon miért választották az elhallgatást ha itt minden tiszta és a szándék is megfelelő? Miért kínos ez a frigy ha csak "technikai kérdésről" van szó? Netán félnek a népszerűségük további csökkenésétől mert egyre nől azoknak a tábora akik Aleksandar  Vučiot és rendszerét ki nem bírják állni?

Végezetül mutassunk még rá arra is, hogy a haladó magyar frakció két hónapos eltitkolása azt jelzi a vajdasági magyar közvéleményt teljesen palira veszik és azt gondolják megtehetnek vele amit csak akarnak. Olyan "Vučićosan". Vagy inkább öszödies "hazudtunk reggel, délben, este" stílusban?
Döntse el mindenki magának.

2019. okt. 31. [18:20]

hirmondo@vmdk.org.rs

RADICS Viktória: Sinkótól Pásztorig

Pásztor István kifejezetten hatalmi pozícióból emelkedett szóra s tartotta meg zavaros és okoskodó orációját a Magyar Tanszék ünnepségén.

 

 

Pásztor István beszédet tart a Magyar Tanszék ünnepségén; forrás: vmsz.org.rs)

Fönnállásának 60. évfordulóját ünnepelte október 22-én az újvidéki Magyar Tanszék. Stílszerűen nemzetközi irodalomtudományos konferenciával tette ezt, előtte azonban alkalmi műsorra invitálta a tanárokat, kutatókat, diákokat a moziterembe, így az esztéták mindenekelőtt szépen végighallgathatták, hogy a tartományi magyar politika fővezére miként ad útbaigazítást az irodalmároknak.

Pásztor István összes rangjával ékesen hatalmas, húszperces beszédet tartott – talán Sinkó Ervin 1959. október 21-i székfoglaló előadásával akart vetekedni, ámbár a tanszékalapító nevét még véletlenül sem ejtette ki a száján.

Furcsa, hiszen Sinkó Ervin (1898–1967) igazán jelentős írónk, akit a konferencia mindegyik résztvevője olvasott; referenciapontként szolgálhatott volna. Tudják, miért nem hangzott el a neve a jó Pásztor beszédében? Azért, mert az apatini születésű, zsidó származású Sinkó szociáldemokrata, majd kommunista harcos értelmiségi volt, hontalan és jugoszláv, akinek viharos élete a baloldali mozgalmak történetébe fonódott. Akinek a fölszabadulás után szívügye volt a tanszékalapítás, és sokat tett azért, hogy magas színvonalú legyen az oktatás, de egyáltalán nem volt (ahogy azt ma mondani szokás) „nemzeti érzelmű” – nacionalista húrpengetés nélkül írt magyar irodalomtörténetet, „a hazug nemzeti romantika provinciális frázisai” nélkül.
Azért, mert Sinkó a székfoglaló előadásában azt hangsúlyozta, hogy „a tudományos kutatás és a művészi alkotás és értékelés problémáinak a megoldása és irányítása nem a párt és az állam, hanem maguknak a tudomány és a művészet munkásainak a feladata”, akik semmiféle hálával nem tartoznak a kormánynak vagy bármi felettes szervnek. Azért, mert erőteljes kritikával illette azt a beszédmódot, amely enged a „nemzeti nagyzási tébolynak”, a „nemzeti öntömjénezésnek”, és a „nemzeti vagy faji mítoszt” dédelgeti. (Köztudomású, hogy a VMSZ atya- vagy anyapártja, a Fidesz, pontosan ezt csinálja.) Sinkó, aki a szocializmust lázadásként értelmezte, ebben a beszédében a vulgármarxista „vonalasságokat” is bírálja; Pásztor igazán idézhetné tőle, hogy minden direktíva „barbár, torz és hamis”.
Pásztor István kifejezetten hatalmi pozícióból, „az Újvidéki Egyetem alapító jogait gyakorló testületnek, a Vajdasági Képviselőháznak elnökeként” emelkedett szóra. Zavaros és okoskodó orációjának csúcspontján egyszer csak rámutatott a Tanszék mélypontjára (ami immár, az ő mostani föllépésével, a múlté).

Megtorpanást, megroppanást, mélyrepülést vizionált – konspiratív nyelven beszélt: arra a periódusra célzott ezzel, amikor dr. Csányi Erzsébet volt a tanszék vezetője, 2012-től 2018-ig. Ez idő alatt sikerült megóvni a kart a VMSZ befolyásától és megőrizni régi, jó hagyományát, a szellemi függetlenségét.

Nem hőstett volt ez, magától értetődőnek kellene lennie, hiszen az akadémiák és egyetemek autonómiája a modernitás alapelve. Egy demokrata egyszerűen nem mond olyat, hogy „ne követődjönek el azok a tévedések és hibák, amelyek akár ideológiai, akár értékrendbeli elkülönböződések miatt jelen voltak” (szó szerint így intette meg a publikumot Pásztor).

Demokrata politikus nem okít tanárokat és diákokat. Ezt csak az autokrata teszi.

Ünneprontó lett a pártvezér, mert felhasználta (a valaki által felkínált) alkalmat arra, hogy a szónoklatával bosszút álljon azokon az értelmiségieken, akik nem voltak szervilisek, akiknek nem patrónusuk a párt, akik nem szórták a VMSZ reklámanyagait az egyetemen, és nem kérték tevékenységükre az egyetlen párt áldását. Pásztor a mélyponton lévő egyetemi emberek párbeszédre való képtelenségét emlegette, azonban az ő ajkán a „párbeszéd” a virágnyelv egyik szava, melynek valódi jelentése: utasítás, rendelkezés. (Vagy alkudozás: tuggyuk, ki ossza a pézt.)
A pártvezér, nyilván irodalmár barátainak javallatára, Grendel Lajos nemrég elhunyt szlovákiai magyar íróval példálózott a cifra eszmefuttatásában. Idézhette volna pedig Németh Zoltán ottani irodalomtörténészt is, aki azért lépett ki tizedmagával a Szlovákiai Magyar Írók Társaságából, mert a szervezet túl nagy teret ad a magyar kormánynak: „Nem szabad megengedni, hogy pártemberek döntsenek az irodalomról”, nyilatkozta, mi ugyanis NEM akarjuk támogatni a magyarországi kultúrpolitikát. Mert az pont olyan, amilyennek Sinkó látta hatvan évvel ezelőtt: „kritikátlan soviniszta tébolyban tobzódik”, „fékevesztett, vad, agresszív nacionalista misztikát” terjeszt, immár a határon túlra is.
Hát ezért nem idézte Pásztor Sinkó Ervint. Meg se merte említeni annak az irodalmárnak a nevét, aki 1963-ban ezt írta egy levelében: „Úgy látom, hogy erőre kapnak, nálunk mindig hevesebben és ostobábban, az irodalom és a művészet vidéki »gondviselői« (…) ők másként képzelik el a Katedrát is, a korszerű magyar irodalmat is, a tanárokat is, a tanítványokat is”. Nem idézhette fel annak az embernek az alakját, aki olyan világra vágyott, „melyben nincs fönt és lent”. Aki százszor igazabb kommunista volt, mint amilyen nagy magyarok most a kisebbségvezérek.
Abban az időszakban, amelyet Pásztor mélypontnak nevezett, a tanszéken Sinkó-termet avattak fel és emléktáblát állítottak a magyar tanszék alapítójának, aki sosem élt vissza az „alapító jogával”, amint ezt Pásztorék teszik. „A tanszék az egyetemi autonómia jegyében továbbra is kitart a politikai befolyásolástól mentes működés mellett”, nyilatkozta 84-ben az akkori tanszékvezető. Hát ez volt az a bizonyos „mélypont”.
A VMSZ és az MNT nemhogy párbeszédet szorgalmazna, nemhogy keresné „a közös gondolkodás lehetőségét” (ez csak retorika), hanem egyenest a kirekesztés politikáját műveli, és egzisztenciálisan megsemmisíti a máskéntgondolkodókat. Másságot, alternativitást nem tűr meg, fokozatosan megszüntet minden autonómiát.

Ezek a vezetők azt prédálják el, ami az általuk oly sokat emlegetett „nemzeti identitás”, pontosabban a vajdaságiasság lényege (volt): a világra nyitott, vitára kész, provokatív szellemiséget, az európaiságot (amit Sinkó még jugoszlávságnak nevezett), a „minden hatalom elleni lázadást” (ez is Sinkó), a progresszió, a modernség vágyát.

1959. október 21. és 2019 október 22. között hatvan év és egy nap telt el, több társadalmi, politikai, történelmi fordulat történt, plusz egy jókora regresszió. A hat különböző országból érkező harmincegy neves kutató, mielőtt kezdetét vette volna a konferencia, kapott egy leckét tekintélyelvűségből Újvidéken, s láthatták azt a kis világot, melyben nagyon is van fönt és lent.

---

A Sinkó-idézetek forrásai:
Sinkó Ervin, „Székfoglaló előadás”, in Sinkó Ervin, Magyar irodalom: tanulmányok, I. k., Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1963, 7–26.
Sinkó Ervin levelezése II. 1945–1967, S. a. r. Kovács József, Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.
Sinkó Ervin, Szemben a bíróval. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Radics Viktória
(Autonómia)

http://hu.autonomija.info/radics-viktoria-sinkotol-pasztorig%ef%bb%bf/

 

Ősz Szabó Norbert: Törvénytelenül működik Felsőhegy helyi közösségének tanácsa!

Hiába követelte petíció útján több mint kétszáz felsőhegyi polgár, és hiába indítványozták az ellenzéki képviselő csoportok a zentai községi képviselő testület ülésének összehívását annak érdekében, hogy Felsőhegyen oszlassák fel a helyi közösség tanácsát és írjanak ki új választásokat, úgy tűnik, hogy erre a Vajdasági Magyar Szövetség és a Szerb Haladó Párt koalíciója által vezetett önkormányzat nem hajlandó.
A város vezetése hétfőre képviselő-testületi ülést hívott össze, amelynek anyagát annak rendje és módja szerint feltöltötték a város hivatalos honlapjára. Az anyagból kiderül, hogy a hatalmi többség úgy döntött, semmiféle választások nem lesznek Felsőhegyen, ugyanis a Pataki Tibor aláírásával jegyzett dokumentumban az áll, hogy az ellenzéki képviselők követelése, amely a tanács felosztására vonatkozik, téves állításokon nyugszik, így a követelés alaptalannak minősül.
Az indoklásban többek között ez szerepel: „Zenta község Községi Tanácsa mielőtt megvitatta volna a kezdeményezést, kikérte a Felsőhegy Helyi Közösségtől a mérvadó bizonyítékokat, amelyek alapján megállapítható lenne, hogy fennállnak-e az okok annak feloszlatására. Felsőhegy Helyi Közösség megküldte a kért dokumentációt, azaz a jegyzőkönyveket a Felsőhegy Helyi Közösség tanácsának az üléseiről a 2019-es évben, a  2018-as évben és a 2017-es évben, az aktuális összetétel megalakulásának a pillanatától…”

Jól tükrözi a felsőhegyi állapotokat a falu bejáratánál látható elgörbült, bozóttal benőtt helységnévtábla

Erre reagálva Ősz Szabó Norbert portálunknak a következőt nyilatkozta:
– Nekem még augusztus huszadikán kiadták a bizonylatot, mely szerint a választási bizottság kihirdette, hogy én vagyok a helyi közösség tanácsának új tagja. Huszonkettedikén már volt egy gyűlés, amelyre a titkár nem hívott meg, azzal a magyarázattal, hogy telefonos tanácsülést tartanak, azon pedig nem bírják hitelesíteni a mandátumomat. Úgy tudom, hogy a helyi közösség tanácsa az alapszabály szerint kilenc tagból áll, és ők ebben nem csinálhatnak „vákuumot”. Szóval rendes ülést kellett volna összehívniuk és engem be kellett volna, hogy iktassanak. Mivel kis településről van szó, semeddig se tart összehívni azt a kilenc tagot, hogy megtartsák a rendes ülést. A titkár pedig azzal az indokkal utasított el, hogy mivel nem vagyok beiktatva, ezért nem vagyok rendes tanácstag, így semmiképpen nem vehetek részt az ülésen – magyarázta Ősz Szabó Norbert, aki hozzátette, ezt nem tudja elfogadni, mert az alapszabály szerint a tanácsnak kilenc tagja van, most pedig nélküle, nyolcan hoznak döntéseket. Ősz Szabó hozzátette, hiába kérték be az önkormányzatba a jegyzőkönyvek példányait, a községi tanácsnak nincs jogában erről dönteni, ez a községi képviselő testület hatásköre.
– A helyi közösség alapszabálya kimondja, hogy tanácsülésre, a telefonosra is, meghívókat kellene, hogy küldjenek, a napirendi pontokról értesíteniük kellene a kilenc tagot, hogy miről fognak szavazni. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy a helyi közösség titkára telefonálgat. Szóval a helyi közösség abszolút törvényellenesen működik – szögezte le Ősz Szabó Norbert.
A történet előzménye az, hogy a tanács tagjai sorban mondtak le, mivel nem tudtak együttműködni. Miután június 28-án Szuromi László is lemondott, a választási listán pedig az őt követő személy Ősz Szabó Norbert volt, ezért elméletileg ő került be új tagként a tanácsba. A választási bizottság erre vonatkozó értesítését is csak többhetes késéssel, augusztus huszadikán kézbesítették neki. De hiába, mert azóta sem hívták össze a tanács rendes ülését, amelyen hitelesítették volna mandátumát. Ősz Szabó Norbert szerint ez azért van, mert az elnök, Bóbán József nem szeretne vele találkozni.
2019. október 30. [21:14]
https://szabadmagyarszo.com/2019/10/30/osz-szabo-norbert-torvenytelenul-mukodik-felsohegy-helyi-kozossegenek-tanacsa/

A Magyar Mozgalom Elnökségének közleménye Pásztor István Magyar Tanszéken tartott beszéde kapcsán

A Magyar Mozgalom a vajdasági magyar intézményes felsőoktatás függetlensége és méltósága érdekében tiltakozását fejezi ki Pásztor Istvánnak, a Tartományi Képviselőház és a VMSZ elnöke beszéde kapcsán, amelyet a Magyar Tanszék 60. évfordulóján tartott 2019. 10. 22-én Újvidéken a Bölcsészettudományi Karon.
Első magyar felsőoktatási intézményünk rangos ünnepét arra használta ki, hogy a jelenlegi és volt hallgatók, a külföldi tudósok, a tanszék tisztelői előtt a maga politikai-ideológiai szempontjai alapján beavatkozzon, ítélkezzen és mélypontnak nevezze a tanszék korábbi időszakát, amikor a tanszék munkaközössége igényt tartott a szellemi függetlenségre, és nemtetszésének adott hangot a kulturális életben, a vajdasági magyar médiában, a díjazási mechanizmusokban kiütköző visszásságok kapcsán, amelyek mögött mindig a VMSZ nyomásgyakorló, lejárató vagy tisztogató tevékenysége volt. Pásztor István nemcsak a tanszék tudományos múltjában helyezte el osztályzatait, hanem a jövőt illető elvárásait is megfogalmazta – kiskorúsítva az ünneplő intézmény tanárait, munkatársait.
A Magyar Mozgalom elfogadhatatlannak tekinti ezt a közösségünket és akadémiai életünket ért durva beavatkozást, lekezelő magatartást, a kritikátlan behódolást jutalmazó demonstrációt, ami a vajdasági oktatási intézmények pártalapú szétverésének sorát gazdagítja.
A Magyar Mozgalom Elnöksége

2019. október 30.

http://www.magyarmozgalom.rs/hu/hirfolyam/a-magyar-mozgalom-elnoksegenek-kozlemenye-pasztor-istvan-magyar-tanszeken-tartott-beszede-kapcsan

Ünneprontó beszéd

A lecke fel van adva…

A Bölcsésztudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke október 22-én fennállásának a 60. évfordulóját ünnepelte.

A jubileumra szóló tanszéki meghívóban – egyebek között – az olvasható, hogy a „zenei bevezető” után „Pásztor István, a Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza elnökének ünnepi beszéde” következik.

A 10 órakor kezdődött és másfél órásra tervezett ünnepi programnak még további 7 (hét) műsorszáma volt: a köszöntők, a hallgatók zenés-verses összeállítása, a tanszékvezető emlékezése az alapító Sinkó Ervinre, az újvidéki irodalomtudósi szereplehetőségekkel kapcsolatos beszámoló, összefoglaló a tanszék dolgozóinak tudományos szakmai-tevékenységéről, a tanszék hallgatónak a kreativitással kapcsolatos fellépése, valamint az elismerő oklevelek és jutalomkönyvek átadása.[1]

Egy-egy műsorszámra, ezek szerint, mindössze tízpercnyi idő juthatott.

Pásztor István többszörösen is visszaélt az ünneplők meghívásával: Beszéde messze meghaladta az ilyen alkalmakra előlátott időt – az öt oldal (13 838 karakter) terjedelmű szövegének[2] felolvasása picivel több, mint a húsz percet tartott. Ez még csak megbocsátható is lehetne, ha – a képviselőházi elnöki tisztségével visszaélve – beszéde második felében nem szólal meg „a Vajdasági Magyar Szövetség elnökeként” is.

Pásztor – és ez nem el első alkalommal történt meg – úgy látszik, sok esetben képtelen különválasztani/megkülönböztetni a képviselőházi elnök és a VMSZ elnöki tisztségét. Annak a pártnak az elnöki pozíciójától, amelyet „a társadalmi hálókon Vučić Magyarjai Szövetségének” (VMSZ/BMC),[3] de „a Szerb Haladó Párt (CHC) magyarul beszélő tagozatának is neveznek”.[4] Most is a kétarcú római Ianus (Janus) isten szerepében tetszelgett. (Törvénnyel kellene már végre megtiltatni, hogy azokat, akiket közigazgatási/állami tisztségre választanak, megtartsák a pártban betöltött tisztségüket is!)

Innentől kezdve aztán a beszéd az ünnepséghez teljes méltatlanná vált és értelmét veszítette.

Felszólalásával az a probléma – ami sok más Pásztor-beszéddel is –, hogy túlságosan hangos, kioktató és értékelő, állást foglaló – olyan témákban is, amelyekben egyszerűen nem illetékes, nem rá tartozik.

Pásztornak úgy látszik sok szabad ideje van, ezért lehetséges, hogy mindenhol megjelenjen, beszédet tartson, akárcsak a szövetségese Aleksandar Vučić szerb elnök, hogy mindenbe beleszóljon, mindennek ő legyen a megmondhatója, van annak értelme, vagy akár éppen semmi.

Nem kell ezen csodálkozni, hiszen a Tartományi Képviselőház 2019-ben mindössze 7 (hét) alkalommal ülésezett, vagyis havonta még egy napot sem dolgozott (2016-tól összesen 34 ülést tartott)! Volt olyan időszak is, amikor a Tisztelt Ház egyfolytában három hónapig nem ült össze (június 26. és szeptember 18. között)![5]

Olyan jól megy nekünk, hogy a Tartományi Képviselőház elnökének nincs mit csinálnia? Pásztor miért nem a tartomány ügyeivel foglalkozik, a közigazgatás/államigazgatás működésével? Vagy az a munkája, hogy – a saját pártját propagálva – mindenbe beleártsa magát, „minden lében kanál legyen”? Az irodalmi történések értékelése nem az irodalomtörténészek dolga lenne?

A kétszeres elnök tanszéki beszédéből is látszik a törekvése, hogy minden téren/témában a megmondható, az irányadó/irányító legyen. Olyan területeken is, mint amilyen a konkrét esetben a magyar nyelv és irodalomtudomány, ahol neki, de a pártjának se nincsen éppen semmi keresnivalója. Nem alkalmi köszöntőt mondott, hanem – semmibe véve az egyetemi autonómiát – politikai/ideológiai eligazítást tartott a tanároknak, a hallgatónak és a külföldi vendégeknek is. Ünneprontóvá lett.

Nem szabad megengedni, hogy a politika befészkelje magát a társadalom minden pórusába, ideértve a tudományt is! A politikától független tudomány nélkül ugyanis nincsen társadalmi haladás!

A Magyar Tanszék vezetőitől függ most, hogy kitartanak-e az egyetemi autonómia és a politika befolyásától mentes működés mellett, vagy ők is behódolnak a VMSZ-nek. Ennek a következményeit pedig már jól ismerjük. A lecke fel van adva…

BOZÓKI Antal

2019. október 30.

Kapcsolódó írás:

Pásztor István – a Magyar Tanszék új vezetője!

Gondolatok egy jubileum után

http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Oktat%C3%A1s

---

[1] Bölcsészettudományi kar. Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék. Meghívó. 2019. október 10.
[2] A „Tanszék” ünnepe. Pásztor István beszéde a 60 éves Magyar Tanszék napján. http://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/tanszek-unnepe
[3] VMDK: Haladó magyar frakció a szerbiai Népképviselőházban. http://www.vmdk.org.rs/, 2019. október 29.
[4] Uo.
[5] Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza. Ülések 2016-. https://www.skupstinavojvodine.gov.rs/Strana.aspx?s=sednice&saziv=8

 

A „Tanszék” ünnepe

 

Pásztor István beszéde a 60 éves Magyar Tanszék napján

Grendel Lajos írta 2010 környékén: ,,A legutóbbi bő negyedszázad irodalmunknak egy olyan korszaka, amelyben teória és írói praxis eleddig soha nem tapasztalt szimbiózisban él együtt. Sokszor nehéz kideríteni, mikor és milyen arányban inspirálta a teória a praxist, és megfordítva. Ezt az állapotot igen erős kritikai hátszél is erősítette. Írókollégáim közül néhányan úgy gondolják, hogy ebben a negyedszázadban kritikusok egy csoportja (klikkje?) kisajátította és manipulálja a magyar irodalmat. (...) Én ezt, úgy is, mint ’aktív’ író, másképpen látom.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
Azért választottam ezt az idézetet, mert ezzel talán sikerül érzékeltetni, hogy a többes szerep, ami jelen van az irodalomban, az élet más területeitől sem idegen. A Modern magyar irodalom története című könyvének bevezetőjéből vett idézetében az író maga is utal erre a kettős szerepre, hiszen irodalomtörténészként, egyetemi oktatóként jegyzi a könyvet és teszi megállapításait, ugyanakkor azt is jelzi, hogy aktív író. Megjegyzem, engem nem az irodalomtörténet iránti érdeklődésem vezetett oda, hogy átolvassam ezt a kötetet, hanem Grendel szépirodalmi munkássága. Visszatérve az idézetre: nem azzal a szándékkal kezdtem ezzel ünnepi beszédem, mert állást kívánnék foglalni abban a kérdésben, hogy a kritika és az irodalomtudósok felülkerekedtek-e az írókon, átvették-e elméleteikkel azt a helyet, ami egyébként az írói tehetséget illeti meg. Bár ez sem volna ördögtől való, hiszen nem esztétikai minőségről, hanem legtöbbször pozícionáltságról, erőről, hatalomról, erőfölényről, van inkább szó. Azonban mégsem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ez miként van. Ugyanakkor szeretném megragadni ezt az idézetet, hogy legitimáljam saját beszélői pozíciómat, ami minimum kettős, egymástól elkülönülő. Úgy vélem, ha erre lehetőség van az irodalomban, ha ez megengedtetik az irodalomban, márpedig nem csak Grendel Lajos erre a példa – és akkor nem léptem ki az irodalom mezejéről, nem mentem odáig, hogy az irodalmárok közéleti szerepvállalását is idevegyem, ami, ugye, egy harmadik helyzet volna –, úgy vélem tehát, hogy ha ez legitim az irodalomban, akkor legitim az én helyzetemben is, elkülönülő és elkülöníthető, elvárható, hogy a kettőt ne mossák össze, hanem nyitottan fogadják.
Először is a Tartományi Képviselőház elnökeként kívánom köszönteni a 60 éves Magyar Tanszéket – kérem, nézzék el nekem, hogy nem ragaszkodom a teljes megnevezéshez, hanem ahogyan mindannyian az elmúlt évtizedekben, magam is ebben a formában nevezzem meg, vagy még rövidebben, egyszerűen csak Tanszékként. Ez utóbbi bensőséges elnevezés, a tanszékesek nem is szoktak örülni, ha más használja, ez az ő szavuk, közös világuk, az ő grundjuk, hogy egy másik irodalmi kifejezéssel éljek.
Az Újvidéki Egyetem alapítói jogait gyakorló testületnek, a Vajdasági Képviselőháznak elnökeként mély tisztelettel köszöntöm a Magyar Tanszék tanszékvezetőjét, dr. Toldi Éva asszonyt, minden oktatóját, hallgatóját, a Tanszék barátait, meghívottait. Ugyanakkor szeretnék hangot adni múlhatatlan és mély tiszteletemnek, amit az egykori tanszékvezetők és oktatók iránt érzek, akik naggyá tették a Magyar Tanszéket. Sokukat személyesen ismerhettem, másoknak könyveit olvasva lettem gazdagabb. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy az általuk megteremtett légkör, irodalmi, irodalomtudományi- és elméleti iskola, viszonyulás az egyetemes magyar irodalomhoz meghatározó erejű és jellegű. A Tanszék alapítását követően tizenhét évvel később életre hívott intézet, a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, amelynek speciális kutatási területe a magyar–délszláv szellemi kapcsolatok vizsgálata volt, hiánypótló, ugyanakkor előremutató tevékenységet végzett. Visszapillantva érthetjük meg a kulturális együttélésből fakadó kölcsönhatások kutatásának jelentőségét, ami már akkor is kiemelte az esetleges ideológiai elvárás kényszerhelyzetéből. Elmondhatjuk, hogy a gyakran és büszkén emlegetett vajdasági, nyitott, befogadó gondolkodás alakításában ennek az intézetnek is jelentős szerepe volt.
A Magyar Tanszéket 1959-ban alapították. A Bölcsésztudományi-, a Mezőgazdasági Kart 1954-ben, a Jogi Kart 1955-ben, a Műszaki Tudományok- és az Orvostudományi Kart 1960-ban, a Művészeti Akadémiát 1974-ben. Az Újvidéki Egyetemet 1960-ban hozták létre, a meglévő karok természetes szükséglete volt ez, mondhatnánk, hogy a tartomány igénye és törekvése, de az alapítói jogokat később ruházta át a törvény a tartományra. A hőskorra, a karok alapítására, a tartomány területén élő fiatalok egyetemi szintű képzésben részesítésére való törekvés az akkori világ egyik legpozitívabban értékelhető, bátran mondhatjuk, előremutató vállalkozása volt. Meggyőződésem, hogy a tartományi képviselőház gondos, odafigyelő alapítója az egyetemnek és azon belül a Magyar Tanszéknek is. A kutatási projektek támogatása, az oktatói színvonal nemzetközi együttműködési keretekben történő fejlesztése, az egyetemista élet megkönnyítése szerves része gondolkodásunknak.
Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy a Magyar Tanszék évtizedeken keresztüli felfelé ívelő szakasza egy ponton megtorpant, talán meg is roppant. Ez természetes velejárója az intézményi fejlődésnek, alakulásnak. De az is tagadhatatlan tény, hogy amikor a Tanszék mélyponton volt, akár a beiratkozók számát tekintve, akár a nagy sajtóvisszhangot kapó kádermegoldások okán, a vezetőség szakított a korábbi hagyománnyal, nem kereste a párbeszéd, a közös gondolkodás lehetőségét. Akkor is tartományi képviselőházi elnök voltam, tehát személyes tapasztalatról beszélek. Örülök annak, hogy ezen a belső konfliktusoktól sem mentes időszakból a Magyar Tanszék elkezdett kilábalni. Sokat és sokszor beszélgettem a korábbi idők meghatározó tanáraival, voltak köztük egykori tanszékvezetők is, nem titkoltan a tanácsukat kértem. Arra kértem őket, hogy segítsenek engem abban, hogy az akadémiai függetlenség megsértése nélkül, de segíthessem a vajdasági magyar értelmiségképzés egyik bástyájának tekinthető Magyar Tanszéket. Kölcsönös tanácstalanságunk nem esett jól, a tény, hogy az együttgondolkodás lehetőségének helyébe a merevség, az elzárkózás, a tüskés nyilatkozatok sora került, miközben egyre kevesebb hallgató jelentkezett az intézménybe, sokat rontott a Tanszék megítélésén, ami rossz szájízt jelentett azokon a baráti beszélgetéseken. Számomra mégis tanulságosak voltak, mert az egykori tanárokat hallgatva értettem meg a némiképpen új időknek új dalaival érkezők érzékenységét, akiknek természetes igényük volt arra, hogy mást és másként tegyenek. Nem állíthatom, hogy nem érintett fájdalmasan, amikor korábbi tanárokat, tanszékvezetőket nem találtak arra méltónak, hogy meghívják őket a tanszékes rendezvényekre, de megértettem, hogy a változásnak és fejlődésnek ez is egy szakasza, amit túl kell élni. És bármennyire is úgy gondolhatták, nem közösen kell túlélni, én meg voltam győződve, hogy igen. Közösen kell túlélnünk, mert a Magyar Tanszék a vajdasági magyar közösség szempontjából közös érték. Olyan közös érték, amelynek sikerességét, előrehaladását, nemzetközi kapcsolatépítésének segítését, nem választhatjuk le az alapítóról.
Mindezek után különösen nagy öröm számomra, hogy a Magyar Tanszék építkezésbe fogott, a párbeszéd híve, a kölcsönös tisztelet elve alapján viszonyul az alapítójához, aminek egyik világos jele az én mostani jelenlétem, az a tény, hogy szólhatok Önökhöz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
A Grendel-idézettel azt érzékeltettem, hogy beszélőpozícióm minimum kettős, egymástól elkülönülő. Engedjék meg, hogy néhány mondat erejéig most a Vajdasági Magyar Szövetség elnökeként köszöntsem a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Magyar Tanszéket. A tisztelet és öröm mondatait nem ismétlem. Ugyanakkor szeretnék kitérni néhány olyan momentumra, ami az alapítót nem érinti, de a közösségi vezetőt igen. Azt mondtam, hogy meggyőződésem volt azokban a nehéz időkben is, amikor kétségtelenül mélyrepülésben volt a Tanszék, a lehetséges megoldások közös keresésétől pedig mereven elzárkózott, hogy közösen kell túlélnünk azt is, mert valóban úgy hiszem és gondolom, hogy a vajdasági magyar értelmiségképzés egyik bástyája a Magyar Tanszék, márpedig minden közösségnek szüksége van értelmiségre – a kisszámúaknak talán méginkább, az önbizalomtól nem túltengő közösségeknek, mint amilyenek mi is voltunk, remélem, hogy ez egyre inkább múlt időben mondható el, különösen nagy szüksége van. Szerettem volna számokkal és nevekkel érzékeltetni annak a hatvan évnek az emberi erőforrásban elért eredményét, de falba ütköztem. Nem mondhatom, hogy a tartományi képviselőház szakszolgálata nem szolgálhatott volna nekem konkrét számmal arról, hányan diplomáztak a Tanszéken az elmúlt hatvan év alatt, de úgy gondoltam, ennek a büszkeségre okot adó számnak ott kell szerepelnie az intézmény honlapján. A következő adatot találtam: ,,ötvenöt év alatt mintegy 800 magyartanári oklevelet bocsátott ki.” Ha nem is azsúr a szám, mindenképpen tiszteletet parancsoló. Legyünk rájuk büszkék, köszönjük meg nekik, hogy az élet megannyi területén megállták a helyüket, magyartanárként, újságíróként, kultúraszervezőként, szerkesztőként. Legyünk büszkék arra, hogy irodalomtörténészek, folkloristák, írók, költők, fordítók vannak köztük, hogy levéltárosok, kisközösségi mindenesek, szakosztályvezetők, anyanyelvápolást tanítók, a magyar nyelv és irodalom talpasai Vajdaságban. Köszönjük meg kitartásukat, elkötelezettségüket, de méltányoljuk fiatalkori kitartásukat is, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy hallgatók voltak, hanem megszerezték az egyetemi diplomát. Őszintén sajnálom, hogy az intézmény honlapján az egykori hallgatóink címszó alatt senki nem szerepel. Úgy hiszem, a közösség, a családok, az itt végzettek, a tanszékesek büszkesége volna, ha mindazok fényképe, életútja, életrajza, akik az elmúlt hatvan évben itt diplomát szereztek, szerepelne a honlapon. Kivétel nélkül mindenkié, aki itt diplomát szerzett. Mert hiszen ők azok, akik az intézmény értelmét adják, létjogosultságát biztosítják, akik az ünnepeltek közé tartoznak.
A VMSZ elnökeként szeretném megköszönni a hatvan év alatt itt diplomát szerzett közel ezer magyartanárnak az elvégzett munkát, a mostanában diplomázottaknak a lendületet, amivel belevetik magukat a kulturális élet alakításába. Legyenek bátrak, írjanak és szervezzenek, tanítsanak és karolják fel a fiatalokat, vitatkozzanak és formálják a gyerekeinket, hogy szeressék a magyar irodalmat, ismerjék jól anyanyelvüket.
A Tanszék jelenlegi és egykor tanárainak szeretném megköszönni a munkát és azt az önbizalmat, amivel ellátták a tanszékeseket. Szükség van erre is, komoly szükség. Ugyanakkor, anélkül, hogy politikusként belekontárkodnék a magyar nyelv és irodalom oktatásának rejtelmeibe, érinteném az irodalomtudományt, az irodalmi iskolákat, egyetlen dolgot szeretnék hangsúlyozni: az újvidéki Magyar Tanszék, mint egy kisebbségben élő közösség csúcsintézménye abban a helyzetben van, hogy nem mulaszthatja el, nem tekintheti elhanyagolhatónak azt, hogy a magyar irodalom és kultúra, a magyar nyelv szeretetét ne tanítsa meg az ideérkező hallgatóknak, hiszen a magyar kultúra továbbéltetésében az itt végzetteknek jut a legnagyobb feladat. Talán egyszerűbb, ha ismét Grendelt idézem: ,,A 20. századi magyar irodalom beszédmódjának karakterét a század elejétől napjainkig három paradigma egyidejű jelenléte formálta, a nyugatosoké, az avantgárdé és a harmincas évektől a népi íróké. Hatásuk a magyar irodalom alakulástörténetére nem mindig volt egyformán intenzív és szignifikáns, de a jelenkor irodalma felől nézve, nagyon kevés kivételtől eltekintve, többé-kevésbé e három paradigma valamelyikére a legtöbb kortárs mű beszédmódja visszavezethető.” Ebből a perspektívából szemlélve azt is látnunk kell, hogy a Magyar Tanszéknek különös és meghatározó szerepe van. Mégpedig abban, hogy folytassa azt a munkát, amit részben a Tanszék korábbi meghatározó generációjával szemben megkezdtek, beemelve a recepcióba a korábban ideológiai, értékrendbeli ,,elhajlásuk” miatt kirekesztett irodalomtörténészeket, írókat. Ezt a munkát azonban lehetetlen úgy folytatni, hogy annak ne legyen hatása a közgondolkodásra, az irodalmi terekben meglévő különbségek létjogosultságának elfogadására. Mindez olyan sok kérdést felvet, ami nem csak egy ünnepi beszéd, de egy konferencia keretét is szétfeszítené, így csak annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy a Magyar Tanszéknek központi szerepe van abban, hogy ne követődjönek el azok a tévedések és hibák, amelyek akár ideológiai, akár értékrendbeli elkülönböződések miatt jelen voltak – és ha mély hálával kell gondolnunk az elmúlt hatvan évben a Tanszéket építő oktatói, vezetői karra, akkor kétségkívül meg kell követnünk azokat, akiket nemzeti meggyőződésük és szemléletük miatt kirekesztettek a szocializmus időszakában, vagy akiket éppen manapság roncsolnak esztétikai megfontolások mögé rejtőzve, azonban ideológiai okokból, közéleti szempontok alapján, felszínesen és akár méltatlanul. Meggyőződésem, hogy a Magyar Tanszék mostani középgenerációja felnőtt ahhoz a bonyolult és összetett feladathoz, amit más elképzelések és más meggyőződések mentén alakítottak elődeik. Ugyanakkor az is meggyőződésem, hogy nem csak az oktatóknak adatott meg az a szabadság, hogy különválasszák irodalomtörténeti, szépírói, kritikusi, újságírói, közéleti énjüket, megkövetelve a nekik kijáró tiszteletet, hanem ez a szabadság és tisztelet az ő részükről is megillet minden egyetemi polgárt, minden hallgatójukat és minden alkotót, vagy többféle szerepben tevékenykedő értelmiségit, de erre már utaltam a bevezető gondolatokban, mégpedig a vélt tudományos erőfölény és pozícionáltság kapcsán.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
Végezetül engedjék meg, hogy felidézve azt az időszakot, amikor én az újvidéki Jogi Kar hallgatója voltam, elmondjam, miként éltük meg mi, jogászok a tanszékeseket. Őszintén: magunkat okosabbnak gondoltuk, az egyetemet, amit végzünk sokkalta nehezebbnek, öntudatunk az egeket verte, de amikor a tanszékesekkel találkoztunk, mindig hátra kellett hőkölnünk. A tanszékesek külön kasztot képviseltek, bejártak a Forumba, saját nyelvezetük volt, újságot írtak már hallgató korukban, ha nem ismertünk valami harmadrangú és jelentéktelen írót vagy összekevertük a jambust a daktilussal, megvetően mértek végig. Nem irigykedtünk rájuk, inkább nem értettük ennek az okát, végül is ők sem ismerték a római jog alapjait. Biztos vagyok abban, hogy ez ma sincs másként. De abban is biztos vagyok, hogy a Magyar Tanszékre jelentős feladatok hárulnak, amit meggyőződésem szerint a számos területen kiváló teljesítménnyel működő tanszékvezető asszonnyal az élen az elkövetkező években kiválóan megoldanak majd. Olyan feladatok ezek, amelyekhez minden jogász és minden politikus egyszerre sok és egyszerre kevés. A vajdasági magyar kultúra vonatkozásában kialakítandó konszenzushoz szükség van a Tanszék mértéktartó és nyitott hozzáállására, teljesítményére. És ha a mondaton csak annyit változtatok, hogy azt mondom: a délvidéki magyar kultúra vonatkozásában, akkor máris megfogalmaztam egy olyan kérdést, amire a választ egyetlen paragrafus sem tudja megadni, de a nemzeti identitáshoz, annak rétegeihez ezer szállal kötődő, a magyar irodalommal és nyelvvel foglalkozó tanszékesek – hangsúlyoznám, hogy egymás kollégái, az írástudók, erre válaszokat tudnak majd megfogalmazni. Nem kizárásos alapon, hanem kollegiális nyitottsággal, egymás tevékenységének elismerésével is.
Mindehhez kívánok erőt, egészséget, kitartást, szakmai sikereket és elégedett, felvértezett, a magyar kultúra több területén is jártas hallgatókat.

http://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/tanszek-unnepe