Gondolatok egy jubileum után
Az újvidéki Bölcsészkar Magyar Nyelv és Irodalom
Tanszéke fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte 2019. október 22-én a kar
mozitermében.
Elsőként Pásztor István szólalt fel, mint a Tartományi
Képviselőház elnöke. Hatalmi pozíciójával visszaélve, félórás, rágalmazásoktól
sem mentes, intelmező és kvázi problémákat feltáró apokaliptikus beszédet
tartott, nem ritkán átlépve a jó ízlés határát is.
Irodalmi idézetekkel kezdte, tudálékosan és
fontoskodva, hivalkodva „műveltségével”, majd kijelentette, hogy „itt a korábbi
időszakban mélyrepülés állt be, a múlhatatlan és felejthetetlen tekintélyű
tanár urak után”. Szerinte tagadhatatlan tény, és kinek másnak, ha nem neki
hiszünk, hogy „a tanszék felfelé ívelő szakasza egy ponton megtorpant, meg is
roppant”, mert szakított „a korábbi hagyománnyal”, és nem kereste vele (mármint Pásztorral) a
„párbeszéd” lehetőségét.
Az egyszerű halandóban persze
felmerül a kérdés: nem inkább arról volt-e szó, hogy esetleg a tanszék
szellemisége akkor a puszta tekintélyelvűségnek, a szolgai hagyományápolásnak
és főleg a pártbefolyásnak mondott nemet a szabad gondolkodás és kritikai
értelmiségi magatartás jegyében, ami alapvető kötelessége egy igazi
felsőoktatási intézménynek? Mert különben miféle értelmiségképzésről lehet szó?
Miféle kultúráról? Miféle önbizalomról, amivel az elnök úr szerint el kell
látni a hallgatókat, hogy „legyenek bátrak”, „vitatkozzanak”?
De most már minden oké, az elnök úr örömét fejezte ki: a Magyar Tanszék visszatért (!) az alapítói jogokat gyakorló tartományhoz (értsd: a nyájhoz, a VMSZ-akolba), és ezért hála az új, általa mélyen tisztelt tanszékvezető asszonynak, Toldi Évának, aki „építkezésbe” fogott.
Mert egyetemi autonómia ide vagy oda, a magas és szerinte megfelelő „repülés” a Magyar Tanszéken csakis úgy lehetséges, ha „közösen csinálják”. Vele. Az elnök úrral. Mert ő is részt akar venni a magyar nyelvi és irodalomtudományi szárnyalásban, minősíteni és megbélyegezni, megmondani, mi az, ami értékes, mi nem. Pl. pénzmorzsákat szórva, mutatva a mércét meg az utat a balgáknak, hogy az irodalomtudomány merre, meddig, kivel és hogyan szárnyaljon, ő majd leosztja a szerepeket, munkahelyeket. Hiszen, miért van a politikus, ha nem azért, hogy irányt mutasson, sőt parancsoljon a tudós kutatóknak, egyetemi tanároknak a munkájuk végzéséhez, az intézményük vezetéséhez? Mert, lám, el tudnak kanászodni!
Na, de eljött végre elnök úr számára a pillanat, amikor a szembefordulásért revansot vehetett, amikor megkaparintotta a szószéket. Pásztor VMSZ-elnök hosszas, fárasztó és hiteltelen szónoki mutatványban okoskodott irodalmi terekről, paradigmákról, esztétikai indokoltságról, messze túllépve képzelt hatásköreit.
Tudvalevő, hogy parancsuralmi, totalitárius rendszerekben sokszor monumentális művek születnek, csakhogy az is köztudomású, hogy nem ám a rendszer és a pártdiktatúra, holmi közös „szárnyalás” dicséretére, hanem ellene!
H.F.K.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése