Minket fel akartak áldozni Vukovárnál

Egy dél-bácskai tartalékos katona története

A temerini Látó István harmincéves volt, amikor 1991 szeptemberében mozgósították. Tartalékos katonai szolgálata 45 napra szólt. Aki hordta a faluban a rukkoló cédulát, szinte betört a házukba az éj közepén, és azt mondta, hogy már másnap reggel jelentkeznie kell a gyülekezőhelyen.

István így emlékezik a majd 3 évtizeddel ezelőtt történtekre:

– Annyiszor rángattak, a 80-as években több alkalommal is részt vettem katonai gyakorlaton. Terepen dolgoztam, elmentem itthonról hétfőn reggel, és amikor pénteken délután hazaértem, anyám már azzal fogadott, hogy vehetem elő a katonaruhát, mert meghozták az értesítést, mennem kell.

Amikor 91-ben  elvittek, apám már betegeskedett. Tudta, hogy mit élek át, mi játszódik le bennem, mert l918-ban született, és a II. világháború idején megjárta Don-kanyart. Magyar katonaként 1944-ben fogságba esett, utána még évekig Magyarországon élt, és csak 1955-ben térhetett haza. Miután megjöttem Horvátországból, két hónapra rá el is temettük.   

Látó István 

– Hány embert vittek el Temerinből 91 szeptemberében?

– Körülbelül 400-an lehettünk a községből, meg hozzánk csapták az óbecsei tartalékosokat is. Voltak köztünk szerbek is, de a többség (talán 60-70 százalékban) magyar volt.

– Milyen eligazítást kaptatok, hová kerültetek?

– Azt mondták, hogy nincs mitől tartanunk, csak a határt fogjuk védeni Zombor környékén, a Dunán nem visznek át bennünket, de bizony az éjjeli sötétségben csak átkeltek az autóbuszaink a folyón. Aztán valahol megálltunk az éjszakában, fogalmunk sem volt, hol lehetünk. Magunk körül csak kukoricatáblákat láttunk.  Másnap már hallottuk az ágyúdörgést, ahogy lőtték Vukovárt. Nemsokára minket is felsorakoztattak, kettesével, mint a kisdiákokat az iskolában, és útnak indítottak a letarolt kukoricásban a város irányába, azon a nyomvonalon, amit akkorra már a tankok kitapostak. Nem lehettünk messze Vukovártól, mert odáig gyalog kellett volna az utat megtennünk.

– Fegyvert osztottak-e?

– Igen, én egy pisztolyt kaptam 16 golyóval. Utólag visszagondolva, talán az volt a szerencsénk, hogy amikor már egy jó ideje meneteltünk, az egyik szerb tartalékos véletlenül elsütötte a puskáját, és a golyó átlyukasztotta a nadrágja szárát. Erre válaszul az egyik közeli kukoricatáblából robbanás hallatszott, mi pedig abban a pillanatban hanyatt-homlok menekültünk visszafelé, futottunk, ahogy a lábunk bírta. Akkora port kavartunk, hogy repülőből is látni lehetett.

– Kiderült-e, hogy ki(k) lőtt(ek)? 

– Egyértelműen nem. Először azt mondták, hogy az ellenség, a horvátok, később meg azt, hogy már ott húzódott a frontvonal, azért hallottuk olyan közelről a fegyverropogást. Másnap döbbenten tapasztaltuk, hogy az élelem furcsa módon nagyon megfogyatkozott, egy-egy húskonzerven három embernek kellett megosztoznia. Csak később állt össze bennünk a kép: a feletteseink már sokkal kevesebb emberre számítottak, mert a biztos halálba akartak küldeni, fel akartak áldozni bennünket. Ha nem futamodunk meg, hanem folytatjuk tovább az utat, aligha kerülhettünk volna ki élve a városért folytatott harcokból. A történtek után kérdőre vontuk a feletteseinket, akik azzal próbálták a lázadókat lecsillapítani, hogy minket, a sajkási területvédelmi brigád tagjaiként, nem küldhetnek a frontra, mert nem is vagyunk kiképezve. Márpedig előző nap ezt aggodalom nélkül megtették… Akkor átszállítottak bennünket Šidski Banovcira, egyhetes kiképzésre, ott egy Koncz nevű magyar parancsnokunk volt. (Később azt hallottam, hogy kiment Kanadába.) Utána Slakovciban töltöttünk tíz napot. Gazdag horvát falu volt, lakói közül sokan külföldi vendégmunkásként dolgoztak, a szülőfalujukban szép házakat építettek. A tisztek rögtön kiszemelték maguknak a legszembetűnőbb épületeket, és beköltöztek. Minket egy színház- vagy moziterem félében szállásoltak el, raklapokon meg egy kevés szalmán aludtunk. A falu akkorra már kiürült, a lakosságot elűzték, csak idős emberek maradtak. Mivel elég gyér volt a kosztunk, ők adtak nekünk élelmet (még kalácsot is sütöttek a részünkre), vagy szereztünk magunknak – találtunk gazdátlanul maradt állatokat, birkát leginkább, azt sütöttünk nyárson.

– Harcokban nem vettetek részt?

– Szerencsére nem, de éppen elég emberpróbáló volt a bizonytalanság. Soha nem tudhattuk, hová megyünk, mi fog történni, túléljük-e egyáltalán. Láttuk, amikor az egyik faluban égett a katolikus templom… Banovcin azt láttuk, hogy foglyokat vittek..

Amikor az egyhónapos katonáskodás letelt, kaptam egy rövid szabadságot, 2-3 napot, és hazajöttem. A 30. nap lejárta előtt fürödhettem először.

– Az nem fordult meg a fejedben, hogy itthon maradsz?

– Nem. Miután visszatértem, a legtöbben arra vártunk, hogy majdcsak jönnek értünk, és megszabadulunk, mert itthon, a falu központjában tüntettek az anyák, a feleségek, azt követelve, hogy szüntessék be a mozgósítást és hozzanak bennünket haza.

– Később már nem háborgattak, nem kerestek?

– A boszniai háború idején még egyszer kaptam behívót, de nem vettem át, mert én már leszolgáltam a magamét. Erre azt a magyarázatot adták, hogy megint sorra kerültem. A katonaruhát 1996-ban szolgáltattam vissza. A NATO-bombázás idején lövészárkot akartak velem ásatni, de arra sem vállalkoztam.

Szabó Angéla