Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (II. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.

Több puska csöve meredt ránk

Fuderer főtisztelendő úrral a napokban készült a beszélgetés Óbecsén, a belvárosi plébánián. Az első rész folytatása következik.

 

Fuderer László 

– Hat éven keresztül jártak át, akkor is, amikor ez még veszélyes vállalkozásnak számított. A batinai hídon való átkeléskor több ellenőrzőponton haladtak át. Kellett-e ehhez valamilyen hatóságtól, egyháztól beszerzett engedély?

– Eleinte szabadon közlekedhettünk, szinte minden hivatalos dokumentum nélkül, de később már többféle átlépési engedélyt követeltek. A vége felé már Pélmonostorról kellett kérnünk jóváhagyást, de olyan esetre is emlékszem, amikor még az útlevelünket is követelték. Volt olyan, hogy a híd mindkét oldalán két-két ellenőrzőpontnál is megállítottak bennünket. Egyszer a benzinkútnál kiszállítottak a kocsiból, átnézték a táskánkat, ki kellett forgatni a zsebeinket, még a pulóverem alatti ing zsebét is ki kellett rázogatni. Az autót is nagyon aprólékosan átvizsgálták. Mindeközben ott álltunk az út mellett és több állig felfegyverzett rendőregyenruhással néztünk szembe, több puska csöve meredt ránk. Nem találtak semmit.

– Mely településeken szolgáltak?

– Legelső alkalommal Kiskőszegen temettem egy szerb elhunytat, nem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz majd részem a szerb többségű faluban, de szerencsére minden simán lezajlott. Jártunk Karancson is, Hercegszöllősön, Sepsén, Bellyén. Emlékezetes maradt számomra az a délután, amikor négy temetésem volt: egy Zomborban, egy Vörösmarton, aztán vissza Zomborban, majd újra át Vörösmartra. Mind a négy esetben fél órám volt az útra és fél óra maradt a szertartásra. 

Sokat szenvedett az ottani lakosság

– Szentlászlóra és Kórógyra nem mentek át megnézni az ottani rombolás nyomait?

– Ott nem jártunk. Amikor azonban a krajinai szerb hatalom (1992-ben) bevezette a kötelező iskolai hitoktatást, de úgy, hogy se pap, se hitoktató nem volt hozzá, akkor még a hittanórákat is magamra vállaltam. Csúzán negyedik osztályig tanulhattak anyanyelvükön a magyar gyerekek, utána pedig átjártak Vörösmartra (ez most is így van). Csúzán összevont osztályokban 7-8-10 hittanosom volt, Vörösmarton pedig mindig egy egész osztály. Elsőáldozást minden évben tartottunk Vörösmarton, oda hozták a környékbeli gyerekeket is, bérmálás viszont csak egy vagy két alkalommal volt. Sepsén meg Kiskőszegen még búcsút is tartottunk néhány évben, de akkor már több bácskai pap is jött velünk: Bunford Vilmos, Pásztor Árpád, Erhard Róbert.

– Milyen körülmények között éltek az ottani emberek?

– Hat hónapig nem volt áram a faluban. Láttuk a szétlőtt házakat, a golyók nyomait a falakon, az ablakoknál. Szerencsére az egymásközti leszámolások akkorra már lezajlottak – mert voltak áldozatok, történtek gyilkosságok, rablás, fosztogatás ott is előfordult. Megfigyeltem egy elhagyatott épületet Csúza és Hercegszöllős között, először csak a cserepeket szedték le, aztán elbontották a tetőszerkezetet, majd az ablakok is eltűntek, végül szinte semmi nem maradt a házból. Különösen 1996 elején láttuk azt, hogy vittek mindent, ami csak mozdítható volt.  Sokat szenvedett a lakosság, de igyekezett feltalálni magát. Tudták, hogy mit hova kell még idejekorán elrejteni, mit kell elásni, és kialakult a hasznos „cserekereskedelem”, tojást, húst, paprikát adtak egymásnak, kinek mire volt szüksége, és így sikerült túlélniük. Kitartást, összefogást tanulhatnánk tőlük. Megesett, hogy a hídon való átkeléskor feltartóztattak, és késtem a misekezdéssel vagy a temetési szertartással akár 20-40 percet is, de senki nem mozdult, amíg oda nem értem, nem széledtek szét, még csak nem is zúgolódtak. Erősen ragaszkodtak a hitükhöz is, mert azért bátorság kellett ahhoz, hogy a szerb hatalomtól folyamatosan követeljenek valamit…  

– Mikor jártak ott utoljára?

– Az utolsó alkalom, amikor szolgálatot teljesítettünk, az 1997 augusztusában volt Vörösmarton. A szentmise kezdete előtt már ott várakozott az új horvát plébános. A szertartás után elköszöntünk és eljöttünk, papként akkor jártam ott utoljára, de „civil emberként” még később is átmentem borért, leginkább Lisztovics Lajcsi bácsihoz. Ott találkoztam több ízben is az UNPROFOR tábori lelkészével, mert a békefenntartók is Lajcsi bácsi borát részesítették előnyben. Persze jártam más pincészetekbe is. De hogy dicsekedjek is valamivel, mert szép dolgok is történtek odaát: a papi hivatást választotta egy vörösmarti fiatal, aki még a háború idején született, én kereszteltem, és az én hittanosom volt. Almási Róbert a neve, és úgy tudom, hogy most Kiskőszeg plébánosa.

Hordták át a halottakat a zombori temetőbe

 – Említette, hogy elsősorban zombori segédlelkész volt, és „csak úgy mellékesen” átjárt a Drávaszögbe is, Zombor pedig akkor (éppen a közelsége miatt) részese volt a háborús történéseknek. A város kórháza hadi kórházként működött, egy ott dolgozó magyar orvos és nővér mesélt nekem az akkori állapotokról. Papként mit tapasztalt?

– A mentőautók látványa mindennapos volt a városban, láttuk, ahogy hordták át a sebesülteket. A temetésekből nekünk is jutott bőven. A helyi temetkezési vállalattól mindennap megkaptuk az engedélyeket a temetkezésre. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb nagy számbeli ugrás történt, és akkor szóvá tettem, hogy ez miért van így. Ennyire hanyagul végzik a nyilvántartást? Kiderült, hogy azok nem a városban hunytak el, hanem horvát területről szállították át a holttesteket. És miután rákérdeztem, kétféle nyilvántartást vezettek, külön a zombori halottakról, és külön a hozzánk szállítottakról, de akkor már nem nézhettem bele abba a másik nyilvántartásba.

– És azokat hol temették el?

– A városi temetőben, egy tömegsírba. Pár száz katona ott van eltemetve.

– Azokat az embereket talán még most is valaki hazavárja…

– Szomorú, de így igaz.

– Mióta szolgál Óbecsén?

 – Több mint húsz 20 éve.

– Gondolom, itt is, mindhárom katolikus templomban megfogyatkoztak a hívek.

– A fogyatkozás szembetűnő, a statisztika azonban nem mutat lényeges eltérést a korábbi évekéhez viszonyítva, mert a fiatalok, még itthon kötnek házasságot, ha utána el is mennek külföldre, és a gyerekeiket is hazahozzák megkeresztelni. Amíg a szülők, nagyszülők élnek, addig ez nyilván így lesz, utána viszont…

…jobb nem is gondolni arra, hogy mi következik.

Szabó Angéla