Bizonyára sokan nyugtázták a hírt Vajdaságban is, hogy a
szlovák parlamentbe az idén nem jutott be egy magyarnak nevezhető
politikai erő sem. A helyzet újragondolásért kiált, noha a magyar kormány mindezt sajátosan értelmezni.
Túlzás nélkül állítható, hogy a szlovákiai magyar érdekképviselet szilánkokra tört, s noha a vereséget követően egy-egy szereplőből és formációból továbbra sem hiányzik az ambíció a politikai érvényesüléshez, az összkép igazi csata utáni kaotikus állapotokat mutat. A Magyar Közösségi Összefogás nevezetű formációt három párt (Magyar Közösség Pártja, Összefogás, Magyar Fórum) tette ki, míg a Bugár Béla vezette Most-Híd társult a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséggel. Oldalakat lehetne megtölteni az előzmények és következmények boncolgatásával, itt csak a lényeget szögezzük le: a február végi választásokon az MKÖ 3,9 százalékát, a Híd pedig 2,05 százalékot kapott. Előbbi óriási kudarcot jelent, hiszen a koalíció legerősebb pártjának, az MKP-nek ez zsinórban a negyedik (!) olyan megmérettetése, amelyen nem került be a törvényhozásba, dacára az Orbán-kormányok mindenkori támogatásának. Utóbbi pedig a jelek szerint egyenértékű a megsemmisüléssel Bugár Béláék szempontjából, akiket elsősorban a Smer párttal még 2016-ban kötött s időben el nem engedett koalíciójuk emésztett fel.
Újragondolás – Budapestről
A szlovákiai választás után egy héttel Budapesten sajtótájékoztatót tartott Potápi Árpád János. Az egyik szlovákiai magyar hetilap, a Ma7 beszámolója szerint „amagyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a szlovákiai választások kapcsán nem titkolta csalódottságát, s mint fogalmazott, ma már nem elég az, hogy egy jelölt magyar, ennél a választók többet várnak”. Ezzel a passzussal alighanem sokan egyetértenek, hiszen Szlovákiában teljes újragondolására szorul egyfelől az elkényelmesedő, bezárkózó és a despotizmustól sem mentes etnikai politizálás, de a túlzottan biztonságos pragmatizmusra épülő megközelítés is. Ugyancsak bólogatásra késztethet a szöveg folytatása: „Annak érdekében, hogy az emberek a magyar pártokra szavazzanak, a magyar pártoknak fel kell nőni a feladathoz, olyan alternatívát kell nyújtaniuk, ami megszólítja a választókat.” Az irány jó, mondhatnánk, így már van értelme a közös gondolkodásnak. Potápi itt ráadásul többes számban fogalmaz. Pártokat említ. Kiváló, gondolhatjuk, párbeszéd, újragondolás és… pluralitás? A problémák azonban itt elkezdődnek.
Az államtitkár ugyanis a Vajdaságot hozza fel jó és követendő példaként, „ahol nagyon erős a szervezettség és a képviselet, helyi, tartományi és központi szinten is, a VMSZ a magyar szavazók 85 százalékának [sic!] a támogatását magáénak tudja”. Akinek szemernyi kritikai érzéke van a Vajdasági Magyar Szövetség elmúlt évtizedben bemutatott teljesítményével szemben, az itt gyorsan felhagy Potápi államtitkár gondolatmenetének további követésével.
A vágyott cél
Talán még sokan emlékeznek Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédére, amelyben „centrális erőteret” vizionált a magyarországi politikai életben. Az elmúlt 11 esztendő megmutatta, hogy ez mit jelent a valóságban (a boncolgatástól helyhiány miatt most tekintsünk el, talán világos, hogy mire lehet itt gondolni). A kisebbségi magyarság körében is erre utazik a magyar kormány: legyen egy centrális erőtér, egy erős párttal, amellyel maximálisan partneri és – érthető módon – alárendelt viszonyt lehet kialakítani. Lehetőleg legyen előzetes helyi beágyazottsága is, vagyis tudjon szállítani egy kapcsolati kört, egy struktúrát akkor, amikor erre szükség van (egészen véletlenül például a magyarországi parlamenti választások esetén). S kiváló, ha éppen jó viszonyban van az adott ország vezetőségével is – lásd a Szerb Haladó Párttal ápolt kapcsolatot a VMSZ részéről. Az így festő rendszerben mellékes a pluralitás gondolata, a rivális politikai formációk ellehetetlenítése, marginalizálása, esetleg szétverése több mint kívánatos tett. Egy erős partner elég. Gondolhatunk itt az erdélyi RMDSZ esetére is, azonban valójában a VMSZ a fideszes vízió mintapéldája és éltanulója. A Pásztor-féle vezetőség ráadásul mindezt készen volt képes szállítani Budapestnek, az ő pozíciójuk eleve ilyen volt. A hatásos kontrollt és a pártok számára előnyös status quók biztosítását, illetve a politikai erő és tőke megfelelő, zavartalan áramlását gyorsan ki tudták építeni. Nincs szükség itt a pluralitással való bajlódásra, amelynek kedvez az is, hogy Kárpát-medence-szerte csökken a magyar szavazók száma, így lépéskényszerben van minden egyes kisebbségi párt.
Pásztor, a hős
Aki követte az elmúlt években, mondjuk, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának kommunikációját, általában (félig) rejtett helyeken arra figyelhetett fel, hogy igen vonzónak tartják a VMSZ meg ezzel együtt Pásztor István példáját. E sorok írója személy szerint már 6 évvel ezelőtt találkozott ezzel a véleménnyel egy MKP-s politikus részéről, és a „Pásztor-kultusz” azóta is több-kevesebb magabiztossággal kitapintható – nemcsak Szlovákiában, hanem más kisebbségi közegben is. Ez így önmagában biztosan imponál a vajdasági „közösség vezetőjének”, azonban az erős autoriter és önkényes vezetési stílus semmi szín alatt nem képes felszabadítani a rá „bízott” közösség minden energiáját. Nézzük csak meg például, hogy mi történt a Magyar Szóval az elmúlt 9 évben, hogyan lett egy többféle pártállású (köztük sok fiatal) személyt is publikálni hagyó plurális szellemi műhelyből betanított pártmédium. Hogy a Magyar Nemzeti Tanács hogyan vált idomított testületté ahelyett, hogy a vajdasági magyar közélet „Parnasszusává” vált volna. Számos példa akad még. Egyszóval: a kisebbségi magyar centrális erőtereknek irtózatos ára van, már ha megnézzük, hogyan működik mindez a VMSZ uralma alatt. Hogy a Kárpát-medencében ezt sokan több mint rokonszenvvel szemlélik, az elég sokra utalhat a saját hatalmi ambícióik és vezetési stílusuk szempontjából. S ugyanez érvényes arra a hatalomra, amelyet az idézett államtitkár képvisel.
Utolsó gondolatként hangsúlyozzuk ki: e cikk nem a jobboldali vagy az etnikai politizálás létjogosultságát vitatja, hanem ennek azt a változatát, amely a magyar kormány vezérlete alatt megvalósul. Szlovákiában még az is benne van a pakliban, hogy önállóan magyar politikai erő többé nem ugorja meg az ötszázalékos küszöböt. Ennek kiküszöböléséhez alighanem etnikait, liberálist, baloldalit, zöldet és minden más vállalható irányzatot is integrálni szükséges. Egyelőre nagyon kétséges, hogy egy Fidesz-barát centrális erőtérnek ez sikerülhet-e a jövőben.
Vataščin Péter
https://szabadmagyarszo.com/page/2/
Túlzás nélkül állítható, hogy a szlovákiai magyar érdekképviselet szilánkokra tört, s noha a vereséget követően egy-egy szereplőből és formációból továbbra sem hiányzik az ambíció a politikai érvényesüléshez, az összkép igazi csata utáni kaotikus állapotokat mutat. A Magyar Közösségi Összefogás nevezetű formációt három párt (Magyar Közösség Pártja, Összefogás, Magyar Fórum) tette ki, míg a Bugár Béla vezette Most-Híd társult a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséggel. Oldalakat lehetne megtölteni az előzmények és következmények boncolgatásával, itt csak a lényeget szögezzük le: a február végi választásokon az MKÖ 3,9 százalékát, a Híd pedig 2,05 százalékot kapott. Előbbi óriási kudarcot jelent, hiszen a koalíció legerősebb pártjának, az MKP-nek ez zsinórban a negyedik (!) olyan megmérettetése, amelyen nem került be a törvényhozásba, dacára az Orbán-kormányok mindenkori támogatásának. Utóbbi pedig a jelek szerint egyenértékű a megsemmisüléssel Bugár Béláék szempontjából, akiket elsősorban a Smer párttal még 2016-ban kötött s időben el nem engedett koalíciójuk emésztett fel.
Újragondolás – Budapestről
A szlovákiai választás után egy héttel Budapesten sajtótájékoztatót tartott Potápi Árpád János. Az egyik szlovákiai magyar hetilap, a Ma7 beszámolója szerint „amagyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a szlovákiai választások kapcsán nem titkolta csalódottságát, s mint fogalmazott, ma már nem elég az, hogy egy jelölt magyar, ennél a választók többet várnak”. Ezzel a passzussal alighanem sokan egyetértenek, hiszen Szlovákiában teljes újragondolására szorul egyfelől az elkényelmesedő, bezárkózó és a despotizmustól sem mentes etnikai politizálás, de a túlzottan biztonságos pragmatizmusra épülő megközelítés is. Ugyancsak bólogatásra késztethet a szöveg folytatása: „Annak érdekében, hogy az emberek a magyar pártokra szavazzanak, a magyar pártoknak fel kell nőni a feladathoz, olyan alternatívát kell nyújtaniuk, ami megszólítja a választókat.” Az irány jó, mondhatnánk, így már van értelme a közös gondolkodásnak. Potápi itt ráadásul többes számban fogalmaz. Pártokat említ. Kiváló, gondolhatjuk, párbeszéd, újragondolás és… pluralitás? A problémák azonban itt elkezdődnek.
Az államtitkár ugyanis a Vajdaságot hozza fel jó és követendő példaként, „ahol nagyon erős a szervezettség és a képviselet, helyi, tartományi és központi szinten is, a VMSZ a magyar szavazók 85 százalékának [sic!] a támogatását magáénak tudja”. Akinek szemernyi kritikai érzéke van a Vajdasági Magyar Szövetség elmúlt évtizedben bemutatott teljesítményével szemben, az itt gyorsan felhagy Potápi államtitkár gondolatmenetének további követésével.
A vágyott cél
Talán még sokan emlékeznek Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédére, amelyben „centrális erőteret” vizionált a magyarországi politikai életben. Az elmúlt 11 esztendő megmutatta, hogy ez mit jelent a valóságban (a boncolgatástól helyhiány miatt most tekintsünk el, talán világos, hogy mire lehet itt gondolni). A kisebbségi magyarság körében is erre utazik a magyar kormány: legyen egy centrális erőtér, egy erős párttal, amellyel maximálisan partneri és – érthető módon – alárendelt viszonyt lehet kialakítani. Lehetőleg legyen előzetes helyi beágyazottsága is, vagyis tudjon szállítani egy kapcsolati kört, egy struktúrát akkor, amikor erre szükség van (egészen véletlenül például a magyarországi parlamenti választások esetén). S kiváló, ha éppen jó viszonyban van az adott ország vezetőségével is – lásd a Szerb Haladó Párttal ápolt kapcsolatot a VMSZ részéről. Az így festő rendszerben mellékes a pluralitás gondolata, a rivális politikai formációk ellehetetlenítése, marginalizálása, esetleg szétverése több mint kívánatos tett. Egy erős partner elég. Gondolhatunk itt az erdélyi RMDSZ esetére is, azonban valójában a VMSZ a fideszes vízió mintapéldája és éltanulója. A Pásztor-féle vezetőség ráadásul mindezt készen volt képes szállítani Budapestnek, az ő pozíciójuk eleve ilyen volt. A hatásos kontrollt és a pártok számára előnyös status quók biztosítását, illetve a politikai erő és tőke megfelelő, zavartalan áramlását gyorsan ki tudták építeni. Nincs szükség itt a pluralitással való bajlódásra, amelynek kedvez az is, hogy Kárpát-medence-szerte csökken a magyar szavazók száma, így lépéskényszerben van minden egyes kisebbségi párt.
Pásztor, a hős
Aki követte az elmúlt években, mondjuk, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának kommunikációját, általában (félig) rejtett helyeken arra figyelhetett fel, hogy igen vonzónak tartják a VMSZ meg ezzel együtt Pásztor István példáját. E sorok írója személy szerint már 6 évvel ezelőtt találkozott ezzel a véleménnyel egy MKP-s politikus részéről, és a „Pásztor-kultusz” azóta is több-kevesebb magabiztossággal kitapintható – nemcsak Szlovákiában, hanem más kisebbségi közegben is. Ez így önmagában biztosan imponál a vajdasági „közösség vezetőjének”, azonban az erős autoriter és önkényes vezetési stílus semmi szín alatt nem képes felszabadítani a rá „bízott” közösség minden energiáját. Nézzük csak meg például, hogy mi történt a Magyar Szóval az elmúlt 9 évben, hogyan lett egy többféle pártállású (köztük sok fiatal) személyt is publikálni hagyó plurális szellemi műhelyből betanított pártmédium. Hogy a Magyar Nemzeti Tanács hogyan vált idomított testületté ahelyett, hogy a vajdasági magyar közélet „Parnasszusává” vált volna. Számos példa akad még. Egyszóval: a kisebbségi magyar centrális erőtereknek irtózatos ára van, már ha megnézzük, hogyan működik mindez a VMSZ uralma alatt. Hogy a Kárpát-medencében ezt sokan több mint rokonszenvvel szemlélik, az elég sokra utalhat a saját hatalmi ambícióik és vezetési stílusuk szempontjából. S ugyanez érvényes arra a hatalomra, amelyet az idézett államtitkár képvisel.
Utolsó gondolatként hangsúlyozzuk ki: e cikk nem a jobboldali vagy az etnikai politizálás létjogosultságát vitatja, hanem ennek azt a változatát, amely a magyar kormány vezérlete alatt megvalósul. Szlovákiában még az is benne van a pakliban, hogy önállóan magyar politikai erő többé nem ugorja meg az ötszázalékos küszöböt. Ennek kiküszöböléséhez alighanem etnikait, liberálist, baloldalit, zöldet és minden más vállalható irányzatot is integrálni szükséges. Egyelőre nagyon kétséges, hogy egy Fidesz-barát centrális erőtérnek ez sikerülhet-e a jövőben.
Vataščin Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése