Vélemény és vita
A nemzeti közösség belső kohéziójának erősítésével mindig megkerülhetetlenek leszünk. A következő száz év legnagyobb kihívása, hogy ezt a kohéziót meg tudjuk-e tartani
Sokan szeretnék ezt, többek közt én is. Csak nem eltörölni, mint egyes, szomszédainknál fellelhető nacionalista csoportok, hanem mint patrióta, kitörölni a magyar–magyar szótárból, aztán az európai közbeszédből a kisebbség szó alkalmazását nemzeti közösségünkre. Ugyanis míg mára a kisebbség szó relációs viszonyrendszerben létezik, és alapvetően negatív tartalmat hordoz, addig a közösség szó összetartozást, szolidaritást, pozitív tartalmakat takar.
Emberi méltóságunk és helyénvaló (de nem túlzó) magyar nemzeti büszkeségünk okán sem engedhetjük meg magunknak, hogy az európai (és a világban szétszórt) magyar közösségünk bármely tagját azzal a „kisebbségi” besorolással
illessék, ahova az egyetemes jogalkotási mechanizmus (vélhetően tudatosan) és aztán a politikai közbeszéd sodorta, nevezetesen a homoszexuálisok, semleges neműek, transzvesztiták és egyéb, ma normálisnak mondott társadalmi csoportosulások körébe. A parlamenti demokráciák kialakulásával került a „minority” szó a politikába, azokat jelölve, akik ellenzékbe szorultak, azaz kisebbségbe kerültek.
A kicsinység, kicsiség a bibliai, újszövetségi, keresztény retorikában egészen más vonást mutat. A gyerekek, a kicsik, akiké a mennyek országa, olvashatjuk több helyen. Assisi Szent Ferenc az „Ordo Fratrum Minorum”, a kisebb testvérek rendjének alapításával az alázat, a szolgálat, az evangéliumi kicsiség köré építette küldetését a nagy egyházon belül, igazi lelki reformerként. Ahogy a keresztény gondolkodásban a kicsinység, kicsiség alapvetően a szolidaritás egyik jellemzője, a modern kori politikumban az ellenzékiség, a rivalizálás és egy döntően relációs rendszer kelléke lett.
A szív bőségéből szól a száj, tartja a mondás. Amit magunkról tartunk – önismeret, ahogy magunkról gondolkodunk – önbizalom: azok vagyunk. Ha azonban a külső tényezők nyomására bármilyen deformációt szenvedünk, megváltozhatunk. De csak akkor, ha nem vagyunk elég erősek. A „Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok!” Antall József-i mondás az elmúlt harminc év legerősebb politikai mondata közpolitikai és nemzetlélektani szempontból. Ebből a pozícióból minden polgári, nemzeti kiváló kormányzati szándék ellenére is sajnos csak visszafele jöttünk.
A „Trianon-trauma” százéves évfordulója kapcsán kísérletet kellene tenni visszakapaszkodni a legendás miniszterelnöknek a magyarságot mint egész közösséget megjelenítő gondolatához, amelynek szerintem első lépése a kisebbség szó törlése mindenhonnan, ami az európai és a világon szétszóródott magyar közösséget érinti. Az európai, őshonos, szállásterületükön élő nemzeti közösségeket (például a székelyeket is) segítő, felzárkóztató pénzügyi források elérésének ügyében zajló aláírásgyűjtés – különben remekül sikerült – kampányhajrájában a média, így a közmédia is harsogta a kisebbség szót. Száz éve kiabálják ránk, beivódott, beleégett a lelkünkbe, deformálódtunk. Ideje kirúgni magunkat a kisebbségi létből, kiropogtatni gerincünket, újra közösségként kell magunkat meghatározni, ahol „senki nem marad egyedül”, ahol minden magyar egyaránt fontos. Mi nem kisebbségi jogokat kérünk őshonos, más állam területén élő magyar honfitársainknak, hanem a minden európai (uniós) polgárt egyenlő módon megillető egyéni, közösségi jogot, amelynek alapja a korlátlan anyanyelvhasználat mint az emberi önazonosság feltétele, amelyből minden más jog is fakad.
Nézzük a számokat! Az Európai Unió területén és a partnerségi státussal bíró szomszéd országokban még mindig csaknem tizenhárommillió magyar él. A magyar kormánykoalíció pártjainak európai uniós parlamenti delegációjában kárpátaljai és délvidéki, magyar állampolgársággal rendelkező politikusaival meg is jeleníti ezt az egységet. Ha ezt a közösséget nézzük vagy a kilencmillió-hétszázezres lakosságszámmal bíró Magyarországot, akkor bizony nagy a különbség. Magyar nyelvi, kulturális őshonos közösségünk tagjainak számát illetően Európa és az unió országai között is az első harmadba tartozunk. Mivel a magyarok esetében nem nyugat-európai nagyvárosokba költöző, megélhetési elvándorlás nyomán létrejövő nemzeti közösségekről van szó, hanem a Kárpát-medencei szállásterületükön élő magyarokról, minden lelki, szellemi és történelmi alapunk megvan arra, hogy a magyar–magyar és az európai politikai és kommunikációs térben is magyar közösségként határozzuk meg magunkat. Például így: „Az Európai Unió székelyföldi magyar közössége, a Székely Nemzeti Tanács vezetésével állt élére az európai aláírásgyűjtésnek.” Természetesen lehet így is: „A romániai magyar kisebbség aláírásgyűjtési kezdeményezése…”
Közösségi jogokért kell tehát kiállni, és nem kisebbségi jogokért kell harcolni, mert az utóbbi esetben teljes mértékben elismerjük, hogy felettünk áll valaki, ők a „nagyobbság”, a többség. Szó sem lehet erről, ha helyes önismerettel és önbizalommal rendelkezünk. Ez azonban nem azonos a „mindent vissza, minden magyar föld, minden a mienk, vesszen Trianon” hamisságával, bő gatyás bőgésével vagy dzsentri magyar gőgjével. Az önismeretből, önbizalomból fakadó nemzeti büszkeség és a fennhéjázó, magyar nagyképűség között ég és föld a különbség. Az utóbbival sehova nem fogunk jutni, a nemzeti közösség belső kohéziójának erősítésével pedig mindig is megkerülhetetlenek leszünk. Azt hiszem, nemzeti közösségünk következő száz évének legnagyobb kihívása, hogy ezt a kohéziót egyáltalán meg tudja-e tartani, vagy felolvadunk a posztmodern világ nagy európai olvasztótégelyében.
És ez most, a Trianon-dosszié fedelének száz év múltán való újbóli visszazárása után nem csak a politikusok, hanem mindenki felelőssége lesz. Minden magyar felelős minden magyarért! Válogatás nélkül, mert ez közösségi létünk alapja.
(A szerző teológus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése