„Mikor lesz ennek vége?”

A horgosiak nem érzik magukat biztonságban a saját falujukban

Amikor a Horgoson élő Bajtai Károlyt (a fotón) az ottani migránshelyzetről kérdeztem, azonnal azt felelte, hogy a faluban nyomott a hangulat, érezhető a levegőben a feszültség, a félelem. Mintha arra várnának az emberek, hogy valami történjen. Mert érzik, hogy valaminek mozdulnia kell, a mostani állapotot már nem lehet sokáig elviselni. 

– Én nem migránsoknak, hanem talibánoknak vagy betolakodóknak nevezem őket – mondja. – Bosszant is, el is keserít ez a helyzet. Délelőtt, olyan 10 óra tájban kezdődik a mozgolódás, akkor bújnak elő a rejtekhelyekről, bejönnek a központba, vásárolnak, feltöltik a telefonjaikat, utána meg az utcákon ténferegnek, téblábolnak, vagy csoportokba verődve a határ felé gyalogolnak. Néha arra gondolok, hogy nekünk, horgosiaknak könnyebb lenne az életünk, ha nem épült volna fel a határzár, a kerítés, mert akkor csak áthaladnának a falun, nem tartózkodnának itt huzamosabb ideig. Mert vannak olyanok is, akik már hónapok óta itt élnek. Felismerjük őket. Akik csak a kenyeret viszik, azok már jó ideje itt vannak, akik táskával jelennek meg, azok vagy most érkeztek, vagy már jártak itt korábban is, és most visszatértek, hogy újra próbálkozzanak.  

– Akik több országon átvonultak, és már csak pár méter választja el őket az Európai Uniótól, azokat semmi sem tartóztathatja fel. Ha nem sikerülne átjutni, nem sündörögne a határsávban egy migráns sem.

 – Nyilvánvaló, hogy átjutnak, ebben senki nem kételkedik. Halljuk is naponta a magyarországi hírekben, hogy hány határsértőt fogtak el, és kísértek vissza a határzárig. Akárhogy van is, életvitelszerűen nem élhetnek itt, nem törhetnek be a házakba, nem követhetnek el bűncselekményeket, nem tarthatják rettegésben a lakosságot. Aki be akar lépni az országba, az érkezzen útlevéllel a határra, vagy nyújtson be menedékkérelmet, és amíg elbírálják az ügyét, addig tartózkodjon a kijelölt befogadó központban! Nyomasztó is, aggasztó is ez az intenzív migránsjelenlét. Tavaly karácsonykor kezdődött, utána felerősödött, és szinte csak a tavaszi kijárási tilalom idején volt egy kis nyugalmunk, aztán megint elszabadult a pokol.

Én nem ítéltem el azokat, akik a 90-es évek háborúi miatt elhagyták a hazájukat, megértem őket. Én sosem akartam elmenni, de most már egyre gyakrabban gondolok rá. Nem köt ide senki, semmi, csak a 85 éves anyám, de ő sem maradna egyedül, mert a testvérem gondját viselné. Múlik az idő, nemsokára 60 éves leszek, és még mielőtt meghalok, szeretnék egy kicsit nyugodtan élni – ha már túléltem két hasnyálmirigy-gyulladást… De ez nem lehetséges, azt veszem észre, hogy egyre stresszesebb lesz az életem. Ezek a betolakodók nagyon megkeserítik a mindennapjainkat, és nem látjuk, mikor lesz ennek vége. Hol itt, hol ott bukkannak föl a faluban. Behúzódnak az elhagyatott házakba. Egész éjjel ugatnak a kutyák. A lakosságot mindez nyugtalanítja, nem érezzük magunkat biztonságban a saját szülőfalunkban.

– Hogy tudják megvédeni magukat, ha arra kerül a sor?

– Szinte sehogy. Én a szobámba bekészítettem egy fejszenyelet, ha pedig traktorra kell ülnöm, magammal viszek egy hosszabb kapanyelet. Nem tudom, mi lesz. Néhányszor írtam Pásztor Bálintnak, felhívtam a figyelmét az itteni állapotra, de szóra sem méltatott. Fölhívtam a szabadkai Magyar Konzulátust, elmondtam, hogy ha az anyaország vezetői valóban a szívükön viselik a vajdasági magyarok sorsát, akkor a diplomácia eszközeivel megpróbálhatnának nyomást gyakorolni a szerbiai politikusokra. Ahogy a többi ország, úgy Szerbia is meg tudná védeni a határait, legfőképpen a délit, az illegális betolakodóktól. De hiába, minden maradt a régiben.

Mi, magyarok képtelenek vagyunk ezt a politikai rendszert megváltoztatni, ez nem rajtunk múlik. Én bíztam abban, hogy a választások után az elégedetlen belgrádi tömegek kivonulnak az utcára, és majd azok eltörlik a Vučić-rezsimet.

– A rezsim is maradt, a bevándorlás is folytatódik.

– 2015-ben mi nagyon megszenvedtük a betolakodók jelenlétét, tudjuk, hogy ez miről szól.  Akkor 10-15 autóbusz hozta Horgosra a migránsokat délutánonként. A nagy terhelés következtében bemélyedés keletkezett az aszfalton. Én meg kb. 300 méterre lakom attól a helytől. Ez a falunak a Kamrás nevű része. Abban az időben a környék valósággal bűzlött a migránsok vizeletéről, székletétől. Nekem a vasút mellett van a gyümölcsösöm. Az egészet tönkretették. Amikor szeptember 15-én elkészült az országhatárt lezáró kerítés, és a szökevények visszavonultak, 15 zsák szemetet szedtem össze utánuk. Volt ott eldobott kenyér, amibe csak kézzel belemartak, ruha, használt pelenka, fecskendő, gyógyszer… Akkor is VMSZ-es faluvezetés volt, fölmérték az okozott kárt, állítólag továbbították a kérelmünket a Menekültügyi Főbiztossághoz meg az illetékes minisztériumokhoz, de válasz sehonnan nem érkezett. Legszívesebben beperelném a szerb államot, de tudom, hogy nincs olyan bíróság, amely a tárgyalást lefolytatná. Engem nem kártalanítottak. Valamilyen úton-módon Erdélyből kaptam egyházi támogatást, 40. 000 forintot.

– Pár nappal ezelőtt azt mondta nekem egy helybeli fiatalember, hogy cselekedni kellene, de nincsen, aki megszervezze az ellenállást.

– Elégedetlenkedünk, de semmit nem teszünk. Nincsen összefogás. Azt hiszem, elvárhatjuk a helyi vezetőségtől, hogy egy ilyen kezdeményezésnek az élére álljon. Ha ezt látnák, bátran csatlakoznának hozzájuk az emberek. Én már hátat fordítottam a VMSZ-es vezetésnek. A legutóbbi választáskor nem is mentem el szavazni, nem volt kire. A VMSZ-es vezetőség az égvilágon semmit nem tesz. Az ittenieknek javasoltam, hogy tartsanak egy falugyűlést, amire azt mondták, hogy nincsen értelme, mert csak összevesznének az emberek. Mondtam azt is, hogy akkor szólítsák az embereket az utcára, de az rázós dolog, azt sem lehet. Ha a magyar politikusainknak számít az itteni magyarság, akkor tenniük kell valamit, előbb-utóbb.

Szabó Angéla