A megbeszélt háború

 Az adai Bajusz Tibor (a fotón) 1992 áprilisától kereken 90 napot töltött tartalékos katonaként a baranyai Hercegszöllősön meg Kiskőszegen, és úgy foglalta össze egy mondatban az ott szerzett benyomásait, hogy: Amit ott láttam, az egy normális ember számára túl sok.

 – Kezdem is rögtön a nehezével! – mondja. – Szemtanúja voltam annak az esetnek, amikor a horvátok elfogták a hadseregünk egyik felderítőjét, és mind a 10 ujját levágták. Pontosabban egytől-egyig pisztollyal lelövöldözték. Ehhez tudni kell, hogy az ilyen lövés azonnal be is forrassza az ereket, nem idéz elő látványos vérzést. Néhány olyan sebesültet is láttam, akiket a tűzvonalból mentettek ki, őket sem felejtem el, amíg élek.

– Félelmetes módon kezdett ismerkedni egészen közelről a háborúval…  

– Azokat a gaztetteket, amiket elkövettek a mi katonáink is, józan ésszel talán nem is lehetett volna véghezvinni. Láttam, mit műveltek, és azt is, hogy hogyan, milyen állapotban tették. Bevettek egyszerre 2-3 szem nyugtatót, leginkább Bensedint, és ittak rá 7-8 Pelinkovácot. Utána már nem féltek senkitől és nem számított semmi.

– Hercegszöllős vegyes lakosságú, de nem nagy falu. Úgy tudom, ott nem voltak komolyabb harcok.

– Ott nem, de például a 20 kilométerre levő Eszéket, amikor én ott jártam, 6 teljes napon át lőtte a hadsereg. Megállás nélkül 6 nap és 5 éjjel. Utána azt mondták, hogy csak azért csinálták, hogy ne kelljen a lőszert visszahozni.

– Részt vett a támadásokban?

– Én csak azért mentem el a háborúba, hogy utána már békén hagyjanak, mert úgy vadásztak ránk, mint a kutyákra. Távírászként a harcokban nem kellett részt vennem. Hercegszöllősön, a sportközpontban voltunk elszállásolva, a terem egyik felében mi, a másikban meg a felderítőegység tagjai. Volt egy kamionunk, abban 2 rádió, azok mellett töltöttük az időt. Mindig két távírász. Adtuk-vettük az üzeneteket, ez volt a dolgunk. 

– Gondolom, nagyjából azonos taktika szerint működtek, a hadseregnek ugyanazt a felszerelését használták mindkét oldalon, mert nemigen lehetett másféle, és hallgatták egymás üzeneteit… Magyar beszédet sikerült-e elcsípni?

– Az ellenfél csak horvátul kommunikált. A szerbeket csetnikeknek, čedónak nevezték, a mieink meg őket usztasának, vagyis ujónak.

– Félt-e bármikor is a 3 hónap alatt?

– Előfordult. Attól nem féltem, hogy elfognak vagy megkínoznak, azzal viszont tisztában voltam, hogy ha bemérnek bennünket, akkor úgy szétlőnek, mint a szart.

– Hercegszöllősön kapcsolatba került-e az ottani magyarokkal?

– Én nemigen elegyedtem szóba a helyi lakosokkal. Végeztem a munkámat, ha meg volt egy kis szabadidőm, akkor megittam egy kávét vagy egy sört a kocsmában. Olyan viszont volt, hogy a horvát területvédelmisek megszólítottak, megkérdezték, hogy lőttem-e már életemben pisztollyal. Miután azt feleltem, hogy még nem, a kezembe nyomtak egyet, hogy most kipróbálhatom, milyen is az. Amikor visszaadtam, egyikük a csizmám szárához szorította, és a lábam mellett belelőtt a földbe. Talán a lélekjelenlétemnek köszönhetem azt, hogy nem történt baj, elnevettem magam, úgy tettem, mintha az én számomra is ez csak egy jó kis hecc lett volna, és így nem provokáltak tovább, elmentek. Ha tudták volna, hogy egyből teleszaladt a gatyám, és mennyire remeg a lábam, nyilván nem úszom meg ilyen olcsón.

– A 90 nap alatt nem is engedték haza?

– De, 2 hónap után hazajöhettem hétvégére. Akkorra már visszavonultunk a batinai hídhoz, az utolsó hónapot ott húztam le. A legemlékezetesebb dolog, ami ott történt, és ami megmaradt bennem, az a hadi felszerelés, a harci járműveink kivonása volt. Éppen ügyeletre voltam beosztva. Délben jelentek meg az első tankok a hídnál, és 5 óráig egyfolytában csak jöttek. Az őrségem 4 óráig tartott, de még utána is ott maradtam, és csak bámultam a vonuló, dübörgő, végeláthatatlan tankoszlopot. Nem akartam hinni a szememnek: honnan van nekünk ennyi tankunk? Volt ott mindenféle: II. világháborús, német, orosz, hazai gyártmányú… És akkor jöttem rá valamire. A legfontosabb dolgot akkor értettem meg: ez egy megbeszélt háború volt. A politikusok a fehér asztalnál előre kitervelték, megtervezték, megegyeztek, megállapodtak, velünk meg élesben „eljátszatták”.

Nem vagyok rá büszke, de nem is tagadom le, egyike voltam azoknak, akik megalakították Adán a délszláv háborúkat megjárt katonák egyesületét. Két szerb nemzetiségű és 3 magyar, de nekünk, magyaroknak nem sok hasznunk származott belőle. Összesen 715 adai jelentkezett, ennyien vettek részt valamilyen formában, és rövidebb-hosszabb ideig ebben az előre eltervezett vérontásban.   

Szabó Angéla