„Élvezettel ütötték…”

 A szabadkai Kiss Bélának jó dolga volt az egyik helyi laktanyában. Reggel bement, este eltávozhatott, éjszakára hazaengedték a családjához. Néhanap a felesége is felkereshette a kaszárnyában, olyankor friss termést vitt neki a gyümölcsösükből, és egy pokrócon ülve beszélgethettek az udvaron. Amikor pedig átkerült Nyugat-Bácskába, parancsnoki beosztást kapott, és sikerült egy kitűnő – harminc főből álló – csapatot verbuválnia adai, magyarkanizsai és moholi tartalékosokból, de akadtak közeli ismerősök is, akiket a Zorka Műtrágyagyárból szólítottak be katonának. Összetartó egység volt, a parancsnok pedig mindent megtett a beosztottjaiért. A 90-es évek délszláv háborúit mindannyian ép bőrrel megúszták.

– Mikor kapta meg a behívóját?

 – Azzal az elhatározással vettem magamra a katonaruhát, hogy bármi történjen is, én senkinek nem akarok ártani és senkit nem fogok bántani. Kilenc hónappal korábban temettem el a fiamat, és az ő elvesztése nagyon megrendített. Gyerekkorától betegeskedett. Tudtam, láttam, hogy a barátait, akik idejártak hozzánk, sorozzák be katonának… 1992. június 3-án az én behívóm is megérkezett. Gádorra (Gakovo) kerültem az én kis egységemmel. Ott beraktak bennünket egy hatalmas csarnokba, amit korábban gabonatárolásra használtak. Tizenhárom tehergépkocsi állomásozott a szigorúan őrzött épületben, azokkal lőszert és robbanóanyagot szállítottak a háborús övezetbe.

 – Harcokban részt kellett-e venniük?

– Szerencsére nem, mert nem mozdítottak el bennünket. Történtek azért izgalmas dolgok velünk is. Egy alkalommal egy kanizsai bajtársam volt őrségen, beszaladt, és hívott, hogy azonnal menjek vele, mert baj van. Éppen Vid napján történt. Megállt a bázisunk előtt egy leharcolt amerikai gyártmányú kamion, tele hangoskodó subasapkásokkal, akik azért jöttek, hogy elfoglalják, elvegyék tőlünk a lőszerraktárt. Nekem csak egy Thompson típusú fegyverem volt, olyan, amit még Al Capone használt a maga idejében, és azzal nem sokra mentem volna a felpaprikázott subasapkásokkal szemben. Mivel se telefon-, se rádióösszeköttetés nem volt, elküldtem gyorsan két fiatalt a mintegy két kilométerre lévő központba, hogy segítséget kérjenek. Nemsokára meg is érkezett egy Boszniából való kapitány, aki megparancsolta, hogy kettőzzük meg az őrséget, és tájékoztatott, hogy már elindultak a subasapkások felderítésére. Később jelentették, hogy el is fogták őket.

Ugyanott a legendás Milorad Luković Legijával is összehozott a sorsom. Egy napon erős zúgást, morajlást hallottunk a Duna irányából, nemsokára fel is tűntek a láthatáron a hírhedt vörös sapkások Legija vezetésével. Olyan modern járművekkel és olyan komoly hadi felszereléssel, amilyet még életemben nem láttam. Megálltak és kértek ivóvizet. Amíg megtöltöttünk egy tízliteres kannát, addig pár szót váltottunk egymással, megkérdeztem tőle, hogy: „Mi történik? Vonultok vissza?” Azt felelte, hogy igen, jönnek vissza Kúlára. Mindannyian megkönnyebbültünk, amikor elmentek. Utána mondtam is a fiúknak, hogy ez annak a jele, hogy nemsokára mi is megszabadulunk, minket is visszarendelnek a szabadkai kaszárnyába.

 – Jónak bizonyult a sejtése?

– Persze. Amikor beértünk Szabadkára, és az első kamion elhaladt a Pionír Csokoládégyár előtt, a munkások örömükben kiszaladtak az utcára és integettek. Megható volt.

– Mi minden történt a kaszárnyában?

– Az ott szolgáló tisztekről kevés jót mondhatok. Durvák, gorombák voltak. Nem helybeliek. Köztük is két boszniai kegyetlenül bánt az emberekkel. Több olyan tartalékos is érkezett a kaszárnyába, akit már második alkalommal mozgósítottak, ők már megjárták a harcteret, és semmi szín alatt nem akartak újra átkerülni a Duna másik oldalára.

Mind közül Józsi esete maradt a legemlékezetesebb. (A vezetéknevét nem mondom.) Őt harmadszor is el akarták küldeni a harctérre, de mivel nem engedelmeskedett, bezárták. Amikor ezt megtudtam, felhívtam az egyik akkori politikusunkat, Csubella Ferencet, hogy segítsen. Éppen úton volt, csak a feleségével tudtam beszélni, aki megígérte, hogy átadja az üzenetet és majd jelentkezik a férje. Tudta, hogy kiről van szó, mert Józsi is moravicai. De hiába vártuk a hívását, vagy azt, hogy majd megjelenik a kaszárnyában. Józsit, azt a vékonyka, 160 centis fiatalembert, az engedetlensége miatt a katonai rendőrök, brutálisan összeverték. Élvezettel ütötték. A háta tele volt égővörös csíkokkal, véreset vizelt. A kaszárnya parancsnokától kértem, hogy sürgősen szerelje le ezt az embert, és engedélyezze, hogy bevigyem a kórházba. A szakorvos azt állapította meg, hogy nagyon duzzadt a veséje, Szabadkán nem tudnak rajta segíteni, el kellene szállítani Újvidékre vagy Belgrádba. Józsi ezt nem akarta. Akkor hazahoztam, felöltöztettem a fiam ruhájába, adtam neki pénzt, és letettem a buszállomáson. Hazament. Ennyit tudtam tenni érte…

– Hallott-e róla azóta?

– Annyit tudok, hogy leszázalékolták. Kap valamennyi nyugdíjat. Nincs könnyű sorsa.

Az is a kaszárnyában történt, a szemtanúja voltam, amikor egy júliusi napon egy kiskatona holttestét hazahozták Horvátországból. Kelebiai magyar gyerek volt. Nagy Teleki Antika. Alig múlt el tizennyolc éves. A fiam barátja volt, bejárt hozzánk. Nem kell mondanom, mit éreztem akkor. Kézigránát okozta a halálát. A laktanyában ravatalozták fel. Mondtam is, hogy a díszlövés során énrám ne számítsanak, nem vállalom, képtelen vagyok rá.

Szabó Angéla