„Szerencsésnek mondhatom magam”

 – Már huzamosabb ideje azt látom, azt tapasztalom, hogy elkényelmesedünk. Ahogy múlik az idő, egyre jobban. De egy pillanat alatt minden megváltozhat, az élet lehet másmilyen is, csakhogy arra nem vagyunk felkészülve – mondta a moholi Zagyi Ernő (a képen), amikor a napokban a katonáskodás idején szerzett élményeit, emlékeit idézte fel. 

– Ezt akkor tapasztaltam először a saját bőrömön, amikor kiskatonaként a hadseregben szolgáltam. Fél évig az erdőben éltünk, és ott kénytelenek voltunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, sok mindent meg kellett tanulni, el kellett fogadni. Idővel az új életformához is hozzá lehet szokni. Amikor újra visszatértünk a laktanyába, olyan érzésem volt, mintha egy szállodába csöppentem volna, akkor tudtam csak igazán értékelni a laktanyai kényelmet.

Mit mondjak neked a katonáskodásról?! Fiatalok voltunk, 19 évesek, szinte még gyerekek. Utólag visszatekintve, azt hiszem, hogy sok szempontból szerencsésnek mondhatom magam.

1997 decemberében vonultam be, egy nagy prištinai kaszárnyába kerültem. Ott aztán kiderült, hogy a repülőtérre osztottak be, gyalogosnak egy páncélos járműbe. A szerencse már ekkor mellém szegődött, mert gyorsan bebizonyosodott, hogy jóval lazább volt ott az élet, mint bent a laktanyában, és minőségesebb volt az élelmezés is.

Koszovóban akkor már elég feszült volt a helyzet, rendszeresen zajlottak tüntetések, az eskütételünk után pedig azt vettük észre, hogy szinte egymást érik a szigorítások. Először azt vezették be, hogy tilos lett a szabadságolás, a katonák nem mehettek haza, utána pedig már a városba sem engedélyezték a kijárást.

Áprilisban elhagytuk a szálláshelyünket, kivonultunk a terepre, egy táborba. Azt mondták, ez legfeljebb egy hónapig fog tartani, és aztán megyünk vissza a kaszárnyába, de nem így történt. Gyorsan átláttuk a helyzetet. Az ottani szerb és albán lakosság szinte nem is érintkezett egymással. Teljesen elkülönülten éltek. Nagyon sok lerombolt házat láttunk már abban az időben is.

Ha például bementünk egy boltba, azt vehettünk el, amit akartunk. Mire indultunk vissza, a járgányunk megtelt édességgel.

Az én egységemben tankok és más páncélozott járművek is voltak. A BVP szállító- és harci jármű a gyalogság részére, kilenc-tíz ember tartozik egy-egy járgányhoz. Ilyenen szolgáltam. Egy napon bejelentették, hogy: „Most megyünk tisztogatni!”. Akkoriban még kevés fogalmunk volt arról, hogy ez mit jelent. Az ilyen helyzetekre nem készítettek fel bennünket, és egy vajdasági, sremska mitrovicai fiúnak éppen ez lett a veszte. Egy bizonyos távolság megtétele után engedélyt kaptunk arra, hogy kiszálljunk a járműből, és a magunk módján „feltérképezzük” a terepet, ez a srác kicsit távolabbra merészkedett. Mint kiderült, a közelben albánok rejtőzködtek, behúzódtak egy lövészárokba, és a katonánkat sikerült elfogniuk. (Arra felhívták a figyelmünket még a táborozás kezdetén, hogy az albánok között mesterlövészek is vannak.) Hallottuk is a kiáltását, a segélykérését: „Én vajdasági vagyok, ne bántsatok!” De többé nem láttuk, nem került elő. Nyilván megölték.

Maga a tisztogatás úgy nézett ki, hogy megálltak a járművek kb. 20 kilométerre a falu előtt és heves aknatűz alá vették. Azokból a szerencsétlen fiatalokból, akik a tankokat vezették, így csináltak tömeggyilkost. Egyszerű gyerekek váltak gyilkossá. És nem tehettek ellene semmit… Mikor elcsendesedett, akkor bevonultak a faluba a rendőrök meg az önkéntes katonák. Mindig ők mentek elől. Minket, zöldfülűeket nemigen engedtek kiszállni sem. Vigyáztak ránk. De volt, amikor velük mehettünk. Olyankor betértünk valamelyik házba, néha ott maradtunk éjszakára is. Emlékszem rá, az egyik helyen ott volt az asztalon a frissen sült kalács. Még meleg volt. Ez azt jelentette, hogy nem sok idejük maradt a lakóknak arra, hogy elmeneküljenek.

Elterjedt a hír, hogy októberben megkezdődik a bombázás, ezért nem térhetünk vissza a kaszárnyába. Szerencsére a bombázás elmaradt, és mi visszaköltözhettünk. Akkor már a számomra is hosszú volt a katonáskodás, ugyanis kilenc hónapig nem jöhettem haza. Novemberben végre elengedtek. Egy teljes hónapig itthon voltam, és már csak egyetlen napra kellett visszamennem.  

Amikor megkezdődött a NATO-bombázás, én már biztonságban voltam. Behívót nem kaptam, nem kerestek. Ebben is szerencsés voltam, mások sokkal rosszabbul jártak.

Szabó Angéla