A két észak-bánáti kis falu, Majdány és Rábé neve mostanában sokat szerepel a sajtóban – gyászos időszerűséget a két településen átsétáló, nyugatra tartó migránsok adnak neki –, de ettől még nem változik, nem javul az ottani lakosság helyzete. Torokszorító nyilatkozatokat adnak, akik mind a mai napig nem hagyták el a szülőfalujukat, mert ragaszkodnak az otthonukhoz, szüleik/nagyszüleik házához, és akik a végsőkig kitartanak. Cseppet sincs könnyű dolguk, mert a szemük láttára teszik tönkre a házaikat a barbár betolakodók, és ők kénytelenek végignézni, hogy rombolják le, hogy tüntetik el az őseik hagyatékát. Csendes agóniájukban, a szenvedésben teljesen magukra maradtak.
– Aki nem látja, aki nincs benne, az nem tudja átérezni, hogy mi van itt – mondja az egyik idős férfi. A másik, aki már máshol talált boldogulást, de megőrizte a majdányi házát is, arról beszél, hogy amikor kimennek a faluba, akkor már hiányzik a kiskapu, de eltűnt a nagykapu is, a villanyórát kitépték a falból, az épületben pedig soha nem tapasztalt rendetlenség, mocsok, bűz fogadta a hazatérőket. Nem maradt egyetlen ajtó sem, mert a házfoglalók mindet felaprították és eltüzelték, a használati tárgyakat összeverték, darabokra törték, de a falból eltávolított vízcsapokról, a fürdőkádba ömlő vízről is láttunk letaglózó vagy éppen vérnyomásemelő képsorokat. De megrendítő annak az egyedül élő asszonynak a vallomása is, aki arról beszél, hogy éjjelente reszket az ágyban a félelemtől.
Hogy milyen mértékű lehet az elkeseredés az idegenek kénye-kedvének teljességgel kiszolgáltatott maréknyi majdányi részéről, azt tűpontosan megmutatja annak a sorsába beletörődött helybelinek a rezignált kijelentése, amely szerint a számára más megoldás már nem maradt, egyedül csak a dózerolás. De hasonlóképpen sírásra görbül az ember szája attól is, ha egy kulcscsomót mutatnak ilyen szöveg kíséretében: ez már csak családi ereklye marad, ami arra emlékeztet minket, hogy volt nekünk egy szép, lakható, kis majdányi házunk…
A napokban Kocsis Mária is igen drámai sorokat intézett a nyilvánossághoz:
A mi családi házunkat is bitorolják a migránsok. Már háromszor mentek be a zárt ajtón (a nagy lakatot lefeszítvén). Amikor segítséget kérünk a rend őreitől, kinevetnek bennünket, mondván, hogy ők is tehetetlenek. Sok mindent már elvittek a szüleink házából (ami az iskola mellett van). Lelkileg össze vagyunk törve. Ezeknek a "gyüttment" fiataloknak mindent szabad? Azt csinálnak, amit akarnak? Miért engedik ki őket a zárt helyről, ha már itt lehetnek Szerbiában? Rájuk miért nem vonatkozik a fegyelem? Ezek csak rongálni tudnak, lopni- csalni! Milyen munkaerő lesz ezekből a fiatalokból? Vajon mi bemehetnénk-e más házába összeszedni mindent, ami másnak érték, és amiért becsületesen megdolgozott valaki, és ami szent és sérthetetlen kellene hogy legyen?
A mellettünk lévő jobb oldali lakható házat 6 hónap alatt teljesen lepukkasztották. Ajtókat, ablakokat, nagykaput, sőt még a bútorzatot is elégették. A belső, valamikori tiszta vendégszobát pedig végigszarták, piszkoltak mindenfelé. Szerintünk így már el sem tudja adni a gazdája. És ha a beteg ember viszontlátja majd ezt a házat, meg fog megszakad a szíve a látványtól.
Tehetetlenek vagyunk. Nincs, aki segítsen a Majdányon- Rábén élő embereken?! Vagy mi nem vagyunk olyan emberek, akik megérdemelnék a nyugodt, rendes életet???
Szabó Angéla
(Képek egy majdányi házról, Csábi Ilona fotói)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése