Magyar Nemzet
1944–45-ben Délvidéken – Tito elnök beleegyezésével – előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték az akkori Jugoszlávia területén, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem, figyelmen kívül hagyva még a trianoni határokat is. Negyvenezer magyar civilt gyilkoltak meg, és több mint százezer embert hurcoltak el. Mindez azonban a magyar történelemoktatásból a mai napig hiányzik.
A megkínzott, majd kivégzett embereket utólag háborús bűnösökké nyilvánították, és azóta sem tártak fel egyetlen egy tömegsírt sem.
A legtöbbjük még csak jelölve sincs. A kommunista történetírás – szokásához híven – megpróbálta elferdíteni a valóságot, az áldozatok számát a töredékére csökkentve és a magyar nemzet bűnösségét sulykolva, de ami a legszomorúbb, hogy ez a hozzáállás a rendszerváltás óta sem sokat változott, köszönhetően az olyan posztkommunista történészek tevékenykedésének, mint A. Sajti Enikő vagy Glatz Ferenc.
„A háborús bűnössé nyilvánítottak nagy része ma is az, bár Szerbia eltörölte a kollektív háborús bűnösséget kimondó rendeletet. Ez nem jelentette azt, hogy ezek az emberek automatikusan visszakapták volna az ártatlanságukat” – szögezi le Cseresnyésné Kiss Magdolna, aki maga is közel tíz éve pereskedik, hogy kivégzett felmenői háborús bűnösségét megszüntesse.
A Temetetlen halottak a Bácskában című beszélgetés megtekintésével megismerhetjük a délvidéki magyar golgotát, a vérengzés körülményeit, ugyanakkor hallhatunk egy-egy egyéni tragédiáról is, köztük Cseresnyésné Kiss Magdolna nagyapjáéról is, aki a Trianon előtti Verbász utolsó jegyzője volt, s akit ezért az elsők között hurcoltak el és öltek tömegsírba.
https://magyarnemzet.hu/kultura/maig-nem-tartak-fel-a-delvideken-kivegzet-9466022/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése