Méltó elismerés nélkül hunyt el a kilencvenes évek háborúellenes megmozdulásainak egyik legjelentősebb vajdasági képviselője
Vébel Tatić Vera, az adai békeközpont néhai vezetőjének sorsa már születésekor megpecsételődött: 1943-ban született, mégpedig a béke világnapján, január elsején. A kilencvenes évektől kezdve hosszú időn át segített a nehéz helyzetbe jutott vajdaságiakon. Férjével közösen védelmet biztosított azoknak, akik nem voltak hajlandók tartalékosként részt venni a balkáni vérontásban.
Külföldi kapcsolatainak köszönhetően az embargós években több egészségügyi intézményt látott el gyógyszerrel, a rászorulóknak több teherautónyi ruhát, az utazó diákoknak buszjegyeket, valamint száznál is több családnak biztosított hatvan márka összegű segélyt abban az időben, amikor a havi fizetés a hiperinfláció miatt mindössze egy-két nyugatnémet márkát ért. Mindezek mellett a pravoszláv és a katolikus templomban még közös békeimákat is szervezett. Tevékenységét Európa- és Amerika-szerte is pozitívan fogadták, mivel azonban egyik pártnak sem volt soha tagja, az illetékesek részéről itthon soha nem kapta meg az őt megillető társadalmi elismerést. A néhai békeharcosról özvegyével, Istvánnal beszélgetünk.
1991. november 5-én Zentán, majd később Adán is több napig tartó háborúellenes tüntetéssorozat kezdődött. A polgárok referendumot akartak, melyen arról szavaztak (volna), hogy támogatják-e, részt akarnak-e venni a háborúban, vagy sem. Amikor az Adán élő Vébel házaspár meghallotta, hogy Zentán mozgolódik a nép, úgy érezték, nekik is ott a helyük, elmentek, és csatlakoztak a tömeghez. A tüntetésnek gyorsan híre ment, és hamarosan Adán is utcára vonultak az emberek, ahol másnap már egy több ezres tömegtüntetésre került sor. A zentai és az adai referendumkezdeményezést, mivel ezt zömmel kisebbségiek, vagyis magyarok írták alá, a hatóságok alkotmányellenesnek nyilvánították, holott Szlavóniában, Baranyában és Kninben például ugyanaz az alkotmány alapján az ott élők gond nélkül szervezhettek referendumot.
A tüntetés fő szónokait az újságírók „kifelejtették” a hírekből
Adán a tömeg közfelkiáltással választotta meg a válságtörzs tagjait, akik közé István és Vera is bekerült. Verát ugyanis a községben olyan személyként tisztelték, aki minden embernek igyekezett segíteni, ezért is vállalta el a feladatot. Emiatt viszont nem volt mindenki szemében népszerű.
– Utólag döbbentem rá arra a visszataszító dologra, hogy ott, a községházán, azon az elhíresült balkonon Nenad Čanak mellett az én Verám szónokolt mindvégig a tüntetésen, magyarul és szerbül is. A korabeli sajtó viszont csak az ott tébláboló VMDK-sokról számolt be, sem Vera, sem Čanak nem került be a hírekbe! Az esemény után két nap és három éjszaka nem aludtunk, mindenfelé rendőrök és besúgók voltak. Ada központja tele volt idegen, belgrádi és újvidéki autókkal – emlékezett vissza Vera özvegye a történtekre.
Egy héttel a tüntetés után, a késő esti órákban egy kézbesítő kopogtatott be Vébelékhez, Verának hozott egy idézést, hogy másnap reggel tízkor jelenjen meg a bíróságon. Ilyen rövid idő alatt nem tudtak ügyvédet biztosítani, ezért úgy döntöttek, hogy a bíróságon csak azonosítják magukat, és hallgatással védekeznek, halasztást kérnek. Az azonosításkor megkérdezték a nevét, a születési dátumát, de a nemzetiségét is firtatták, gondolván, hogy magyar.
– Ezt azért kérdezték, mert, ugye, ki más lehetne áruló, ha nem egy kisebbségi, egy magyar? Vera azt felelte a bírónak, hogy ő nem az a személy, akinek az adatait felolvasta, mivel ő nem Veronika, hanem Vera, és a nemzetisége sem magyar, hanem szerb. Majd hozzátette, „nekem nem a foglalkozásom szerb, hanem a nemzetiségem, mégpedig születésemtől fogva!” A bíró erre dührohamot kapott. A tizenhat tagú válságtörzsből egyébként öt személyt vádoltak meg, engem viszont nem, ezért másnap bementem a rendőrparancsnokhoz, hogy ellenem is tegyen feljelentést, de erre nem volt hajlandó. A dolgot végül két belgrádi ügyvéd simította el, és mindenki ellen ejtették a vádat. Később Pintér András, a község szocialista elnökét is beidézték a bíróságra, és ő magára vállalta a másnapi tüntetés szervezését – mesélte István.
A tiltakozó megmozdulásokat követően Verát fegyelmi eljárás nélkül menesztették a munkahelyéről azzal az indokkal, hogy pártpropagandát folytatott, holott nem volt párttag, és nemzeti hovatartozásából sem csinált soha kérdést. A háborúellenes ténykedés miatt később István is munka nélkül maradt.
A VMDK az áldozatgyártásban volt érdekelt?!
Akkoriban Belgrádban már működött a Vesna Pešić vezette háborúellenes akcióközpont, amellyel Vébelék felvették a kapcsolatot, és megalakították annak adai részlegét.
– Amikor elkezdtek érkezni a behívóparancs elől menekülő férfiak, volt olyan éjszaka, amikor az udvarunk tele volt emberekkel. Azzal viszont sokáig nem tudtunk mit kezdeni, amit akkoriban a VMDK művelt: a nagygyűléseken ugyanis arra biztatták az embereket, hogy ne tegyenek eleget a behívóparancsnak. Habár ezzel mi is egyetértettünk, de a VMDK semmiféle megoldást nem kínált azoknak, akiknek a kezén emiatt csattant a bilincs. Minden szavuk és tettük ellenére sem álltak ki egyetlen ember mellett sem, pedig a VMDK tagjai között nem egy a jogtudományok doktora volt. Hasonló volt a helyzet az oromhegyesi Zitzer klubban is, amit mi csak Kocsmai köztársaságnak becéztünk – mutatott rá Vébel Vera özvegye.
A katonaszökevények esetében az volt a legveszélyesebb, ha elfogták és „elnyelte az éjszaka” őket, és a hozzátartozóik nem tudták, hogy hol vannak. Ezt megelőzendő, Vébelék több belgrádi sztárügyvédet is fogadtak, akik biankó felhatalmazásokat adtak ki, melyeket aláírattak az érintettekkel. Így, ha valakit letartóztattak, azonnal ráállították az ügyvédet, és többé már nem fordulhatott elő, hogy valakit csak úgy elnyeljen az éjszaka.
– Mi is kimentünk a Zitzer klubba, és végighallgattuk a VMDK-sok mondókáját, majd én is felszólaltam, és felolvastam nekik a büntető törvénykönyv 214. és 218. szakaszát, és rámutattam arra, hogy mit tehet az állam. De elmondtam azt is, hogy mi mit tehetünk: nemzetközi szinten mindenkit értesítünk, és ingyenes ügyvédet biztosítunk. Elmondtam, hogy nekünk is az az álláspontunk, hogy aki csak teheti, tagadja meg a behívóparancsot, de rámutattam, hogy nincs két egyforma eset, és nem lehet kivétel nélkül mindenkinek ezt tanácsolni. Elkezdtük felvenni az emberek adatait, és az ott lévő emberekkel aláíratni az ügyvédi felhatalmazásokat, de a rendezvény főszervezője odajött, és egyszerűen elzavart bennünket. Utóbb jutott a fülünkbe Vékás Jánosnak, a VMDK akkori alelnökének egy állítólagos gondolata, miszerint „hogyan tudunk bármit is nemzetközi szinten elérni, ha nem tudunk egyetlen áldozatot sem felmutatni”. Tehát itt volt a kutya elásva. A pártnak magyar áldozatokra volt szüksége, hogy megvalósíthassa a háromlépcsős autonómiát. Mi pedig arra próbáltunk folyamatosan rámutatni, hogy Slobo rezsimjében elsősorban nem autonómiára van szükség, amikor az élethez való jogot is elvették tőlünk. A VMDK-sok emiatt minket csak úgy hívtak, hogy „ezek” – panaszolta István.
Az adai tüntetésre egyébként a VMDK radikális szárnyának tagjai még az iskolás gyerekeket is beszervezték. Vera ezt látva azt mondta, nekik, „Ezt azonnal hagyjátok abba, hogyha a gyerekeknek kell megvédeniük az érdekeinket, akkor jobb, ha mi sem vagyunk itt”.
– Mivel valamelyik buzgómócsing ránk küldte Szabadkáról a katonai rendőrséget, mondván, hogy meg akarjuk támadni a katonai ügyosztályt, a tüntetőket csőre töltött fegyveresek vették körül. Vera volt az, aki a tömeg és a fegyveresek közé állt, és lenyugtatta a kedélyeket, rábeszélte a katonákat, hogy nyugodtan elmehetnek, mert senkit sem akarunk megtámadni. A VMDK-sok eközben az emeleti ablakból kikönyökölve nézték végig az eseményeket – emlékezett vissza beszélgetőtársunk.
Később, amikor már lezajlottak a választások, és győzött az ellenzék, elindult a munkahelyek leosztása, de Verát ebből is „kifelejtették”, holott tudták, hogy éppen a háborúellenes tevékenysége miatt maradt állás nélkül.
„Ezek janicsárokat nevelnek a magyar gyerekekből”
Adán Vébelék háza volt gyakorlatilag az egyetlen „szerb” ház. A környékbeli gyerekeknek Vera segített megírni a szerb leckéket. A házaspár ennek során szembesült azzal, hogy a Tisza menti településen élő gyerekeknek mekkora hátrányt jelent a szerb nyelvtudás hiánya. Európát körbeutazva – ami a miloševići rezsimben egyáltalán nem volt veszélytelen dolog – sikerült anyagi eszközöket biztosítania ahhoz, hogy 3-4 szerb ajkú nyugalmazott óvónő mindennap körbejárja az adai óvodákat, és mindenhol tartsanak napi egyórás, játékos szerb nyelvű oktatást. Verát az a cél vezérelte, hogy a magyar gyerekek a későbbiekben egyenrangú polgárok lehessenek, ne diszkriminálják őket a nyelvtudás hiánya miatt. Az egyik VMDK-s azonban erről azt mondta, hogy „ezek” janicsárokat nevelnek a gyerekekből.
A legnagyobb siker: Trifunović tábornok kegyelmet kapott
Habár a vajdasági magyar politikusok igyekeztek nem tudomást venni Vébelék fáradozásairól, tevékenységüknek híre ment, és a sajtóban is teret kapott, miután István és Vera jó kapcsolatot épített ki Keszég Károllyal és a Napló szerkesztőségével.
– Tóth Líviából „csináltunk” egy békeújságírót. Megjegyzem, nem volt módunkban, de igazából nem is akartuk ellenőrizni, hogy ki mit ír. De egyszer azt mondta Verám, hogy „valami nem stimmel”. Sorba jelentek meg ugyanis a cikkek a Naplóban, főleg Lívia tollából. Minden esetet leírt, hogy kit hol, mikor, hogyan tartóztattak le, és mi történt vele, csak éppen valahogy mindig az maradt ki, hogy ki kaparta ki a gesztenyét a tűzből: a mi nevünket és a szervezetünkét rendre elhallgatta. Akkor Verával azt mondtuk neki: „nézd Livikém, ez nem mehet így tovább”. Erre megjelentetett egy cikket, amiben leírta, hogy a két régi jó barátja nacionalistának nevezte, amiért ő magyar újságírónak tartja magát. Tény, vele ellentétben mi soha nem magyarkodtunk, mert nem ez volt a célunk, hanem az, hogy megállítsuk a háborút, és visszaállítsuk az emberi jogokat mindenki számára, függetlenül attól, hogy hogyan veti a keresztet. Habár Keszég és Dormán rugalmasabb volt e tekintetben, de egy idő után lassan velük is megszakadt a kapcsolat – mondta István.
A kilencvenes évek délszláv háborúiba a papokat is tömegesen vitték, de miután Vébelék jó barátja, Both István atya felhívta a figyelmet arra, hogy Bánátban már nincs pap, aki misézzen, eskessen vagy temessen, Vera felhívta Života Panić vezérezredest, és figyelmeztette, hogy a Vatikánnal fog kapcsolatba lépni, és nemzetközi botrányt csinál, mire fél órán belül döntés született, és másnapra minden papot hazaengedtek. Vera és István egyik legnagyobb sikere azonban az volt, hogy Vladimir Trifunovićot, a Jugoszláv Néphadsereg egykori tábornokát, aki taktikájával számos emberéletet mentett meg, de Horvátország túszejtésért, Szerbia pedig hazaárulásért ítélte el alaptalanul, a Vébel házaspár nemzetközi lobbizásának köszönhetően felmentették a vádak alól.
Vera éjt nappallá téve, végkimerülésig dolgozott a közösségért, ennek azonban az lett az eredménye, hogy agyvérzést kapott, és egy életmentő műtétet hajtottak végre rajta. Egy ideig még úgy tűnt, hogy rendbe jön, de egészségi állapota fokozatosan romlott, és István több mint tíz éven keresztül ápolta. Hosszan tartó súlyos betegsége után múlt év szeptember 13-án hunyt el.
Istvánnak ma már a legfőbb célja, hogy néhai feleségének emléket állítson. Még az előző összetételű adai képviselő-testület egyik VMSZ-es képviselője megpróbálta községi kitüntetésre felterjeszteni, de a kezdeményezést lesöpörték az asztalról. Vera özvegye rámutatott, Adán az a szokás, hogy a politikával foglalkozók pártot váltanak, amint a hatalmi struktúrában változás áll be, s így történhetett meg, hogy az egykori demokraták ma már a Szerb Haladó Párt vagy a VMSZ sorait erősítik, a két párt közötti jelenlegi koalíciós szerződés pedig már nem is teszi lehetővé, hogy a kilencvenes évek borzalmairól, a népirtásokról nyilvánosan beszéljenek. István véleménye szerint azonban a Magyar Nemzeti Tanácsnak lépnie kellene, hogy Vébel Tatić Vera emlékét méltó módon őrizzék meg az utókor számára.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. április 15-ei számában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése