A délszláv háborúról – 30 év után (1.)

 „Terajtad nem bírunk segíteni, te magyar vagy!”

Valahol azt olvastam, hogy valójában a nagy egyházak áldásos működésének köszönhetjük azt, hogy a II. világháború óta aránylag kevés véres öldöklést láttunk magunk körül. A nyugati világ azóta, vagyis már hetvenöt éve, viszonylagos békében él – legalábbis az egyik egyházfő szerint. De most ne bonyolódjunk bele annak szálazgatásába, hogy vérontásból mennyi számít kevésnek, és milyen az a béke, amely csak relatív (béke-e egyáltalán) – helyette inkább foglalkozzunk azzal a háborúval, amely mégiscsak megtörtént, nem is olyan messze tőlünk. Éppen 30 évvel ezelőtt robbant ki, 1991 tavaszán-nyarán. Ezt a barbár vérontást már nem a nagyszüleink elbeszéléséből ismerjük, ez már a mi életünkben történt. Éreztük is az embertelenségét sokféleképpen. A szemünk láttára hullott szét az ország, amelyben addig – valamiféle rendben, langymeleg nyugalomban és viszonylagos biztonságban – éltünk. A háború mindezt úgy fújta el, úgy söpörte el, mint a szél a falevelet.

Az akkori Jugoszláviában élő magyarok tudták, hogy nekik semmi közük nincs a délszláv népek marakodásához, egymás közti fegyveres leszámolásához, de belesodorták, belekényszerítették őket is az öldöklésbe: a férfiakra katonaruhát, zöld kényszerzubbonyt húztak, a többségük számára szokatlan „szerszámot”, fegyvert nyomtak a kezükbe, kivitték őket Vajdaságból és az ismeretlen horvát, boszniai, koszovói harctereken kellett parancsra, vezényszóra „védeniük a hazát”. Sokan közülük csak akkor tették fel maguknak azt a kérdést, hogy: „Mit keresek én itt?”, amikor már késő volt, amikor már nem lehetett visszafordulni, amikor megértették, hogy a vajdasági magyarokat kijátszották a baranyai magyarok ellen. 

 

Tankok Belgrád főterén

A drávaszögiek és a kelet-szlavóniaiak háborús hónapjairól, a 6–7 éven át tartó szenvedéséről még 3 évtized elmúltával is keveset tudunk. Néhány család most felidézi a megszállás idején történteket, elmondják, mi mindent éltek át a szülőföldjükön, a saját falujukban – Kórógyon, Szentlászlón, Nagybodolyán, Sepsén, Várdarócon, Kopácson, Vörösmarton.   

Horvátországban 1991. május 19-én döntöttek népszavazással az önálló horvát állam létrehozásáról, és egy hónappal később már dörögtek a fegyverek. Az egymással addig békességben élő szerbek–horvátok találtak okot, ürügyet a békétlenségre, a leszámolásra, és az összetűzésekből a magyarokat sem felejtették ki. A Jugoszláv Néphadsereg csak később, július 3-án vonult be a lánctalpasaival Baranyába.

A baranyai bevonulás után

A háború kitörésének évében tartott népszámláláskor a Drávaszögben 19.310 horvát, 12.857 szerb és 9.920 magyar nemzetiségű polgár élt. A szerb megszállást követően mintegy 17.000 horvát, 6.000 magyar és 5.000 más nemzetiségű (albán, jugoszláv, német, szlovén) menekült el a térségből.

A délszláv népek háborújába belekeveredő horvátországi és vajdasági magyarokról egy 4 részes, igencsak szívbemarkoló filmet készített a magyarországi Kapu című kulturális és közéleti folyóirat főszerkesztője, Brády Zoltán és a munkatársa, Tóth Péter Pál. A Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával létrejött alkotás címe: Magyarok a balkáni háborúban 1991–1997. 

Lesben

A Kopácson élő Karakas Gedeon nyilatkozatával kezdődik a film első része:

 – Amikor Tito marsall meghalt, én már akkor gondoltam, hogy az úgy lesz, mint amikor egy apának van hat fia, és amikor az apa meghal, akkor mind a hat széjjel fog menni. Mikor ezt egy nagy kommunistának mondtam, akkor majdnem bezáratott. Azt mondta, olyan erős a kommunizmus, hogy az széjjel nem mehet.

A sepsei Rabbi Ferenc a következőket mondta: – A mi falunkban egy szerb volt csak, meg annyi is maradt. Három nemzetiségű Hercegszőlős, szerbek, horvátok, magyarok egyformán lakták, és onnan is jött legjobban a veszély a mi falunkra. Azok a (nem)régi barátok egy nap Sepsére puskával, cifra ruhában bejöttek, és többé nem ismertek mint barátot, nem is úgy szólítottak. A munkahelyéről a népet a hajánál fogva húzták ki a gyárból, csak azért, mert nem szerb volt. Azok a kollégák, akikkel egy műhelyben dolgoztam, azt mondták: „Feri, terajtad nem bírunk segíteni, te magyar vagy!”

A várdaróci Markos Sándor így emlékezik: – Mind azt hangoztatták, hogy Baranya egy nyugodt oázis, itt nem lesz semmi probléma. Pedig Kninben akkor már problémák voltak és lezárták a tengerre vezető utakat. Egy szép napon éppen Monostoron voltam a vállalatom igazgatóságán (segéd-állatorvos vagyok ebben a körzetben), és ahogy jöttem, látom, hogy harckocsik, teherautók vonulnak be a monostori kaszárnyába. (…) Az egész utcát agyba-főbe verték. Hogy mi szállt beléjük, ezt én a mai napig nem tudom megmagyarázni. Annyira gyűlölni, hogy egy 80 éves, idős asszonyt összerugdalni és a hajánál fogva húzgálni a konyhában, ezt nem tudom megérteni. Az volt a cél tulajdonképpen, hogy minél több magyart elüldözni, és hogy itt tiszta etnikumú közösség maradjon. Persze, mert a magyarok – Kopács, Várdaróc, Laskó – ezek gazdag falvak, tele a házak bútorral, háztartási gépekkel, színes televíziókkal, videómagnókkal, ezeket elűzték ilyen viselkedéssel, és akkor ment a lopás. Kipakolták a házakat, történetesen az én házamat is, négy-ötszobás lakás, a szó szoros értelmében annyi sem maradt, hogy egy egér elbújjon. Mindent, mindent, még az ajtókat is kiszedték, a villanykapcsolókat.

Posza Rudolf katonaruhában
A fotókat a kórógyi születésű Posza Rudolf fénymásolta. A háború idején Belgrádban élt és a Narodna Armijának, a Jugoszláv Néphadsereg egyik lapjának volt a haditudósítója

Az eszéki Mikuska József a következőket mondta: – Mindannyian hittük, hogy ha más nem lesz, akkor lesz egy jugoszláv hadsereg, amely átveszi a hatalmat. Mindenki abban hitt, hogy majd a jugoszláv hadsereg valamit csinál, és aztán a helyzet kezdett elferdülni.

 A kopácsi Tóth Sándorné: Egy nap napon csak bejöttek a faluba egy dzsippel meg egy tankkal és fölhúzták a szerb zászlót. Azt is mondták, hogy megtisztítják a falut az usztasáktól, magyaroktól, horvátoktól. Szerb állam lesz ezután.

Gondoltuk, hogy jók. Velünk éltek, szomszédok voltunk, hittünk nekik. És egyszerre az a rossz kijött belőlük, nem is gondoltad, hogy lehet olyan rosszság az emberben, amit ők csináltak.  

A szintén eszéki Markos László: A cigányok fel voltak fegyverkezve, Kalasnikovokat hordtak, a népeket zavarták, az asszonyokat nem engedték ki, loptak… Ezek, ezek lesznek nekünk?! Ezek, ezek parancsolnak?! (…) Fegyverünk nem volt még 91-ben, amikor elkezdtük, de lassan azért segítettek. Mondták nekem, hogy „Laci, ez nem a mi háborúnk!”, de azért 93-ig mind bejöttek a magyarok a horvát katonasághoz, mert látták, hogy tényleg itt van az igazság, nekünk volt igazunk.

Szabó Angéla