A délszláv háborúról – 30 év után (6.)

„Volt néhány újrakezdés az életünkben”

Baranyába 1991. július 3-án vonult be a Jugoszláv Néphadsereg. A bezdáni-kiskőszegi (Batina) hídon keltek át a Dunán. Az országhatártól 10 kilométerre lévő Vörösmarton, a szinte színtiszta magyar lakosságú faluban, az emberek kiálltak az utcára és nézték, amint a házaik előtt elhalad az olajzöld karaván. Mivel a település főutcája nem túl széles, a két házsor igencsak közel van az úttesthez, az ablakaik alatt vonultak el. A lánctalpasok és a szállítójárművek alatt dübörgött az egész falu.

– A Bisztricán családdal mi minden történt a drávaszögi bevonulást, Baranya megszállását követően? – ezt kérdeztem a jelenleg is Vörösmarton élő Bisztricán Hajnalkától (a fotón).   

– A férjem, hogy elkerülje a katonai mozgósítást, átment Magyarországra a két lányunkkal. Akkoriban éppen tele voltunk jószággal, a 10 fejőstehén és a 10 hízóbika gondozása rám maradt. A család részéről nem sok segítségre számíthattam, mivel az én szüleim Feketicsen éltek, anyósomék pedig Bezdánban.

– Akkor mindannyian vajdaságiak?

– Nem. Anyukám vörösmarti, édesapám feketicsi, anyósomék pedig csúzaiak. Én Pécsett jártam iskolába. A férjem  Eszéken született, de aztán átkerült a Vajdaságba. Kamenicán végezte a rendőriskolát, és utána Magyarkanizsán kapott állást. Egy ideig ott éltünk, utána átjöttünk Vörösmartra. Volt néhány újrakezdés az életünkben…

Eleinte a vadász egyesület tagjai próbáltak őrséget szervezni. Kijárási tilalom volt. Egy napon az itteni katonai parancsnokság, a szerb stáb megbeszélésre hívta a szerb fiatalokat, fegyvert is osztottak nekik. Utána összehívták a magyar fiatalembereket is. Azon a megbeszélésen az én férjem felállt, és azt mondta, hogy ő nem fog a barátai ellen harcolni. Erre az egyik helybeli szerb eléje lökött egy puskát. A férjem földhöz csapta a puskát, mire a szerb férfi pofon vágta – ő meg visszaütött.  

– A férje, József pár évvel később egy filmben el is meséli az akkor történteket. Most már – sajnos – nem tud nyilatkozni, mert szellemileg leépült, de idézek egy rövid részletet a filmben tett visszaemlékezéséből. 

Bisztricán József: A gyűlésen én meg mertem kérdezni, hogy kitől kell megvédeni a falut. Azt mondták, hogy a horvátoktól. Akkor egy kis konfliktus támadt, az egyik helyi szerb vezetővel összeverekedtem – ez az igazság. Másnap reggel elvittek a rendőrök, elvertek és az egész családot elzavarták, azzal, hogy ha nem megyünk el este 5 óráig, akkor az egész családot kiirtják – szó szerint.

– Már azon az estén figyelmeztettek bennünket, hogy ne aludjunk az első szobában, mert veszélyes lehet. Ugyanis, aki nem állt ki az új rendszer mellett, annak a házába belövöldöztek. Nem is volt alaptalan a félelmünk: már másnap jöttek, hogy felelősségre vonják a férjemet. Házkutatást tartottak, meg is találták a vadászfegyvereit. A nagyanyámat és engem bezártak a konyhába, őt meg bilincsbe verve betették az autóba és elvitték. Mivel korábban rendőr volt, azt mondták, hogy biztosan kém. Aggódtunk miatta – mert akkor már hallottunk olyat, hogy néhány embert kivittek a szeméttelepre és ott kivégezték –, kerestük, hogy hol lehet, de se Monostoron, se Szőlősön (Hercegszőlős) nem tudtak róla. Kiderült, hogy Batinára szállították, ott levitték egy pincébe, a haját szaggatták és feketére verték. Alá akartak íratni vele egy nyilatkozatot, amelyben lemond minden vagyonáról, és azt a szerb rendszerre hagyja. A végén kapott egy papírt, amelyen az állt, hogy 2 órán belül köteles elhagyni az országot. Gyorsan összekapkodtuk a holminkat, és a szomszédunk átvitt kettőnket és az idősebbik lányunkat Bezdánba. Üresen maradt a ház, itt hagytuk a rengeteg állatot. Szerencsére, pártjukat fogták, gondozták őket, és amikor 7 év után hazatérhettünk, kaptunk egy borjút.

– Bezdánban maradtak?

– Nem, kimentünk Németországba, de csak 2 hónapig voltunk, utána visszajöttünk Magyarországra. Anyósom áthozta a gyerekeket, és akkor ismét együtt lehetett a család. Minden munkát elvállaltunk, hogy fenntartsuk magunkat.

Bisztricán József (a filmben): Négy évig Baján éltünk. Menekültstátust kaptunk, de attól függetlenül, az első naptól kezdve dolgoztunk. Igaz, hogy nem hivatalosan, de egy év múltán a feleségem már hivatalosan elkezdett dolgozni a kötöttárugyárban, én meg mint segédmunkás. A kisebbik lány ott kezdett iskolába járni, a nagyobbik harmadikos volt. Be is adtuk a letelepedésre a kérelmet – rengeteget jártunk Kecskemétre –, végül is az volt a baj, hogy nincsen elég pénzünk ahhoz, hogy magyarok legyünk. Hogy őszinte legyek: nem is azért adtuk be a letelepedési kérelmet, mert ott akartunk maradni, hanem a két gyerek végett, mivel itt magyar iskolából elég kevés van, és egyik gyerek sem beszél horvátul.

– Hogyan alkalmazkodott a falu lakossága az új helyzethez?

– Az emberek összetartottak, összefogtak, segítettek egymásnak. Esténként mi is rendszerint összejöttünk, a kertek alatt átjártunk egymáshoz. Együtt főztünk, beszélgettünk, közösen megvacsoráztunk. Kinek mije volt, azzal járult hozzá az étel elkészítéséhez. Az egyik húst hozott, mert vadász volt, a másik halat, mert halász volt, a harmadik krumplit, nálunk pedig mindig volt bőven tej és túró. Volt, aki a petróleumról gondoskodott, mert akkoriban áram sem volt a faluban.

– Vörösmarton történtek-e atrocitások, gyilkosságok?

– Egyik éjjel bejöttek a házunkba, és apámat megverték. Egy halálesetről is tudok: egy 25 éves fiatalt, Dezső Árpádot az utcán fejbe lőtték. Utána a férjem Eszéken beállt a Horvát Nemzeti Gárdába (megjegyzés: a ZNG 1991 májusában alakult meg). Kéthavonta jöhetett haza egy-két napra. Az öcsém ott maradt végig, 97-ben szerelt le. Lényegében azután sem változott meg a helyzet, miután a békefenntartók bejöttek, akkor sem voltunk nagyobb biztonságban, akkor is ugyanúgy belőttek a házakba.

– Járhattak-e az itteni gyerekek iskolába?

– Mindvégig folyt a tanítás, hála azoknak a tanítóknak, akik itt maradtak. Sokat köszönhetünk a Pehó házaspárnak: Veronikának és Ferencnek.

– Sokan elhagyták a falut?

– Szinte csak az idősek maradtak itthon, a fiatalok közül mindössze 4-5 család. Akik hazatértek, azok közül is többen később meggondolták magukat és visszamentek. A barátnőmék például mindvégig kitartottak, meghúzták magukat. Azokat a férfiakat, akik itthon maradtak, elvitték az eszéki fronthoz lövészárkot ásni. Itt is a cigányok, a gádorlakók parancsoltak. Még fegyvert is kaptak. A kiüresedett házakba pedig menekültek költöztek be. Az öcséméknek vadonatúj házuk volt, de mivel az idegenek elfoglalták az otthonukat, kénytelenek voltak a szüleinknél lakni. Két év telt el úgy, hogy a saját házuk előtt jártak el, de nem mehettek be.  Nekünk volt egy víkendházunk, azt megrongálták, kiszedték az ablakokat, az ajtókat.

– Most milyen az élet a faluban?

– A háború kitörésekor 1100 lakója volt Vörösmartnak, most 450-en vagyunk. Szinte minden második ház üres. Az csak mese, hogy a horvát állam milyen sokat segített! Nem igaz. Egy időben még lehetett használni az anyanyelvünket, de mostanra ez is megváltozott. Én képviselőjelölt voltam a választásokon, sőt polgármesterként is dolgoztam, bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy történnek a dolgok. A járásban most van 3 magyarul beszélő képviselő… A jövőt illetően elég borúlátó vagyok.

Szabó Angéla