A délszláv háborúról – 30 év után (7.)

 „A vasvilla és egy vasdorong be volt készítve”

 A várdaróci Péter Irén és Péter Magda visszaemlékezése

– Én Topolyán éltem, de egy évvel ezelőtt hazaköltöztem Baranyába, Várdarócra, a szülőfalumba. Abban az időben volt egy Fityóm, és azzal hetente jöttem át a szüleimhez. Különösebb gond nélkül lehetett közlekedni, mégis maradt egy szörnyű emlékem: egyik alkalommal leállt velem a kocsi éppen a hídon, ahol tilos megállni, és akkor a katonák rám fogták a puskát – mondta Péter Irén.

A család egy része meg a barátaink is átmentek Mohácsra, például a húgom férje is, aki a behívó elől menekült, és ő hét évig ott élt a lányával, a lány ott járt gimnáziumba. Miután a sógorom visszatért, nem akart fegyvert venni a kezébe, ezért kirendelték kaszálni a Bellye és Daróc közötti töltésre. Azt mondta, hogy abban az időszakban annyit kaszáltattak vele, hogy egész Jugoszláviát körülvághatta volna.

Hétvégenként, amikor Topolyáról megjöttem az én kis Fityómmal, meglátogattam a szüleimet, és utána összeszedtem a házból pár holmit, amire a családtagoknak szükségük volt – az egyiknek edények hiányoztak, a másik a vasalóját kérte --, és már indultam is, vittem át nekik Magyarországra, onnan pedig kocsikáztam vissza Szerbiába. Több száz kilométert tettem meg a két nap alatt.

Az édesapánk akkor már beteg volt, vastagbélrák miatt szenvedett. Nehéz volt bejutni az eszéki kórházba, de végül az UNPROFOR katonái bevitték, csak éppen senki nem mehetett vele. Anyánk 2014-ben halt meg, ő a háború alatt átélt dolgokról soha nem akart beszélni.  

Volt egy telkünk egy erdős részen, az egyik cigány kisajátította, és azon házat épített magának. János öcsém kamionsofőr volt, de azért szeretett kicsit iszogatni is, egy alkalommal elment hozzá, és azt mondta neki, hogyha nem költözik ki, ledózerolja a házat. A testvérem úgy felidegesedett, hogy anyánk reggel holtan találta az ágyban. Az orvos azt mondta, akkora stresszhatás érte, hogy szétrobbant a szíve.

A mi falunkban nem volt lövöldözés, de a szomszédos Kopácson többen is meghaltak. A kopácsi-rétet elaknásították, még évekkel később is éjjelente hallottuk a robbanásokat, ilyenkor apánk mindig azt mondta, hogy egy vad aknára lépett.

 – Leginkább temetésekkor találkoztak, akkor jöttek össze a falubeliek – kapcsolódott be a beszélgetésbe Péter Magda, Irén sógornője. – A katonaság beköltözött a kultúrotthonba, a kocsmát is elfoglalta. Én Laskón, egy önkiszolgálóban dolgoztam, biciklivel közlekedtem, a Daróc és Laskó közötti 4,5 kilométer távolságot naponta megtettem. Nem szeretek hősködni, de az úton soha nem féltem, nem is történt semmi bajom. Azt találtam ki, hogy biciklizés közben énekelek, református énekeket, hangosan, és ez sokat segített. Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, esténként gyertyafénynél sokat énekeltünk, én akkor tőle tanultam meg az énekeink dallamát. A katonák is jártak a boltba, főleg alkoholért, és ha italoztak is, meg fegyverük is volt, akkor már nagyon bátornak érezték magukat. Bántani nem bántottak, de azért nem volt mindegy, amikor azt kérdezgették, hogy hol van a férjem… (Eszéken volt a lányommal.) Az erős hitem mindvégig megtartott. Tudtam azt, hogy itt kell maradni, itt kell helytállni. Egyszer azért én is megrémültem. Egy éjjel, fél 3-kor kopogtattak az ajtónkon. Kiszóltam, hogy: „Ki az?”, de nem érkezett válasz, csak megismétlődött a kopogás. Édesanyámmal úgy aludtunk, hogy a vasvilla és egy vasdorong be volt készítve a szobába. Láttam, hogy anyukám reszket a félelemtől. Én meg énekelni kezdtem, úgy, ahogy munkába menet-jövet szoktam. De az éjjeli látogató csak nem akart tágítani. Akkor anyukám azt kiabálta, hogy: „Pista, Sanyi, gyertek gyorsan!”, és mellé nagyokat dobbantott a padlón a vasdoronggal, olyan zajt keltve, mintha valóban a lépcsőn futna le valaki. Ekkor elment, de ma sem tudjuk, ki volt. 

A jugoszláv katonaság egyik hajnalon vonult be, de nem lánctalpasokkal, hanem a gyalogság, ezért észre sem vettük. A tankok be voltak ásva. A kertünkben is be volt ásva két tank. Főleg vajdasági magyar katonák voltak a tankok mellett, általában 6-an vagy 9-en. Beszélgettünk velük. Ők is nagyon féltek, ez a vidék ismeretlen volt a számukra. Emlékszem, egyikük zentai volt. A nyári forróságban anyánk behívta a házba, hogy a lavórban megmosakodjon.  Volt köztük két önkéntes is, azok dicsekedtek is azzal, hogy ők saját elhatározásukból jöttek a háborúba.

A cigányok beköltöztek az üres házakba, sok mindent tönkretettek, elégettek. Mi is, amit tudtunk, kimentettünk, átvittünk a szüleink házába, a kertek alatt, talicskával. Volt, aki látta, és jelentette. Besúgók abban az időben is akadtak, most is vannak. Egyik éjjel megjelent egy cigány ember Kalasnyikovval felszerelve, és előadta, hogy a tudomására jutott, hogy több mindent áthoztunk a házunkból. Számára hihetetlen, hogy abban a jól felszerelt házban nem találtak porszívót. Anyósom lélekjelenlétének köszönhettük, hogy gyorsan elment. Mondta neki, hogy ha gondolja, kutassa át a házat, és vigye el azt, ami nem idevaló.  Akkor egy kicsit elszégyellte magát és kiment.

– Azok, akik elmenekültek, 1998-ban kezdtek hazaköltözni, de még akkor is álltak az ellenőrző pontok. Várdaróc egy színtiszta magyar, református falu volt, itt mindenki mindenkinek segített, de a háború mindent megváltoztatott.  Az emberek behúzódtak, bizalmatlanná váltak, mindenki meg akar felelni ennek a rendszernek. Az itteni magyarok elhorvátosodtak. Ez már nem ugyanaz a falu, ami régen volt – fejezte be kettejük visszaemlékezését Péter Irén.

SZABÓ Angéla