A délszláv háborúról – 30 év után (11.)

„Kolduscsapatra hasonlítottunk…”

A horgosi Farkas Róbert visszaemlékezése a katonáskodása idejére

A most 49 éves horgosi Farkas Róbertnak 1990 decemberében kellett bevonulnia a Jugoszláv Néphadseregbe. Az első 6 hónapot egy belgrádi kaszárnyában töltötte.

– Tudtam, hogy amíg a kiképzés tart, addig nem jöhetek haza. Miután letelt a fél év, azt mondták, hogy legyek még egy kis türelemmel, most már felkerült a nevem a listára. Igen, a listán voltam, csak nem az eltávozókén, hanem a horvátországi frontra indulókén – kezdte a történetét Róbert. -- Karlovacra vittek bennünket, egy katonai kiképzőtáborba. Gyanús volt nekem, hogy már az úton, az autóbuszban fegyvereket és lőszert osztottak. Amikor megérkeztünk, azt mondták, hogy ma már nincs semmi dolgunk, helyezkedjünk el a sátorban, és pihenjünk. Szorosan egymás mellett feküdtünk, mint a konzervdobozban a halak. Talán még 2 óra sem telt csendben, nyugalomban, máris talpra ugrottunk. Ugyanis a sátor mögött voltak a rakétakilövő-állomások, és miután kiadták a tűzparancsot, a rakéták motorjai éppen a szálláshelyünk felett robbantak föl. Szikraeső hullott a sátorra és a körülötte lévő száraz fűre, a fű meggyulladt, ezért az éjszaka hátralevő részét tűzoltással töltöttük. A csizmánkkal tapostuk az újabbnál újabb szikrákat, tüzeket. Úgyhogy nem sokáig aludtunk sátorban. Utána következett az árokásás, és aztán már a gödrökben tanyáztunk. Nem is úgy néztünk, mint egy rendes katonai alakultak – sárosak, piszkosak voltunk, inkább egy kolduscsapatra hasonlítottunk.

Engem egy 130 milliméteres ágyúhoz osztottak be. Erről azt kell tudni, hogy 40 méteres körzetben halálos. Hat-hét ágyúból több száz lövedéket lőttünk ki naponta. Néhány alkalommal kaptunk olyan parancsot is, hogy 24 órán át megállás nélkül lőni kell.

– Milyen magyarázattal szolgáltak? Miért kellett lőni Karlovacot?

– Minket már Belgrádban, a kiképzés során felkészítettek, tudtuk, hogy a parancsot teljesíteni kell, aki nem engedelmeskedik, azt hadbíróság elé állítják. Hogy valójában ki is az ellenség, azt nem kötötték az orrunkra. Csak annyit tudtunk, hogy a katonai létesítményeket lőjük, a kaszárnyákat és a benzinkutakat. Amikor egy benzinkutat eltaláltunk, azt láttuk is. Úgy 10 kilométerre lehettünk a várostól. Négy frontvonal volt, az elsőt halálzónának nevezték. A bedrogozott önkéntesek mentek elől, azok, akiknek semmi sem számított – sokan közülük nem is maradtak életben –, és ott voltak a rakétakilövők is.  Amikor azok abbahagyták, mert reggelizni mentek, akkor jöttünk mi, akik a második frontvonalon voltunk, 3-4 kilométerrel mögöttük, miutánunk pedig a MIG-ek következtek, 2 repülő. Én akkor láttam életemben először vadászgépeket, de nem is szeretnék látni soha többet ilyen bombázókat. Az rettenetes volt.

Belgrádban fél év alatt sem sajátítottam el az ágyú kezelését, de amikor élesben ment a dolog, egy nap alatt mindent megtanultam. Naponta egyszer kaptunk enni: kétszersültet meg egy húskonzervet, azt kellett egész napra beosztani. Alkoholt senki nem ivott, cigarettához is csak ritkán jutottunk hozzá. Emlékszem, egyetlenegyszer hozott a parancsnokunk egy üveg pálinkát. A csavaros fedelű üveg kupakjába töltögetett belőle mindenkinek. Hihetetlenül hangzik, 23-an vagy 24-en voltunk, és 19-en be is rúgtunk attól az egy nyelet pálinkától.

Három hónapig voltam a második vonalban, aztán átkerültem a negyedikbe. Ez úgy 7-8 kilométerrel volt távolabb. Akkor már jobb világ volt rám, sokkal jobb volt az ellátás, mindennap főtt ételt kaptunk. Több alkalommal is kínálták a szerződést, hogy írjuk alá, maradjunk ott hivatásos katonaként. Egy karlováci horvát fiú aláírta.

– Nem lehetett könnyű helyzetben, lőnie kellett a saját szülővárosát. Miért nem engedték haza, vagy miért nem szökött meg?

– Leszerelhetett volna gond nélkül, de azt mondta, hogy nincsen hová mennie. A szüleitől kapott levélből tudta, hogy életben vannak, és biztonságos helyre menekültek, de a házukat elfoglalták. A levelet felnyitották, úgy kapta kézhez. A szökéssel kapcsolatban már az elején felvilágosítottak bennünket: mivel a frontvonalon vagyunk, nincsen értelme, mert úgyis elkapnak bennünket. Azért egy albán katona kipróbálta, hogy tényleg így van-e, megszökött, de elfogták és visszahozták. Azt mondták, hogy hadbíróság elé állítják. Egyébként a tisztek rendesen bántak velünk, nem volt rájuk panasz. Tudták, hogy egymásra vagyunk utalva, és nekünk is van fegyverünk.  

Egy alkalommal szóltak, hogy gyorsan szedelőzködjünk, mert sürgősen el kell hagynunk a terepet. Kiderült, hogy a horvátok elfogták az egyik felterítő tisztünket, és megtalálták nála a térképet, az ágyúk koordinátáit. Pár nap múlva visszamerészkedtünk arra a helyre, és azt láttuk, hogy azon a környéken mindent szétlőttek. Ők gerillaháborút folytattak. Kamionokra szerelt rakétavetőik voltak, azokat felállították, ők pedig bevonultak az erdőbe. Támadás után, mire bemértük őket, ők már 2-3 kilométerrel odébb mentek.

A karácsonyi ünnepek előtt tűzszünetet kötöttünk. A horvátok be is tartották, nem lőttek, de a szerb oldalon egész éjjel világított az ég, ők akkor sem tudtak nyugton maradni, vaktában lövöldöztek.

– Voltak-e magyarok az egységében?

– Két magyar volt velem. Nem ért bennünket semmilyen hátrányos megkülönböztetés.  

– Egész katonáskodása alatt nem jöhetett haza?

– Miután az egy év letelt, 3 hónapos hosszabbítás következett, de egyszer sem voltam itthon. A szüleim hónapokon át semmit nem tudtak rólam, apám a Vöröskereszt által kerestetett, hogy életben vagyok-e még egyáltalán. Levél is csak ritkán tudtunk írni egymásnak.

– Járt-e az eltelt 30 évben azon a környéken?

– Tavalyelőtt a tengeren voltunk a családdal, és hazafelé jövet Karlovacon haladtunk át. Azt láttam, hogy rengeteg új ház van, de viszont több helyen, több épületen is szándékosan meghagyták a háború nyomait.

– Felkereste azt a helyet is, ahol annak idején több hónapot eltöltött?

– Nem, nem is akartam.

– Sok idő eltelt azóta, most hogy tekint azokra a háborús évekre?

– Sokszor megfogalmaztam már magamban, értelmetlen volt, és ebben az egy szóban minden benne van.

Szabó Angéla