A délszláv háborúról – 30 év után (9.)

 Háború, amely nem is létezett?

Egy magyar tartalékos katona története

Az egykori Jugoszlávia feldarabolása geopolitikai szempontból egy elhibázott döntés volt, és történelmi katasztrófát jelentett az egész Balkán számára – mondta a napokban az aggastyán korára igencsak bölccsé lett szerb diplomata, a közel 90 esztendős Vladislav Jovanović. A vajdasági magyarok azonban nem e miatt a kijelentése miatt fognak majd emlékezni rá, számunkra sokkal inkább az az angol nyelvű tévés nyilatkozata vált felejthetetlenné, amit hónapokkal a délszláv háborúk kitörése után tett. Már 30 évvel ezelőtt sem az igazmondásáról volt híres, épp ellenkezőleg: külügyminiszterként úgy hazudott bele a tévékamerába – ország-világ előtt –, hogy közben a szeme sem rebbent. Ezt mondta:

„Szerbia nem visel háborút, és a harcokban nem áll senkinek az oldalára. Egyetlen szerb katona sincs Horvátországban, nincs ott egyetlen szerb önkéntes sem, aki csatlakozott volna a horvátországi felfegyverkezett szerbekhez, nem lehet tehát arról beszélni, hogy Szerbia részt venne a Horvátországban dúló háborúban.”

Márpedig szeptember végéig több magyar nemzetiségű kiskatonája is elesett a Jugoszláv Néphadseregnek a nem létező, a ki sem robbant háborúban, Horvátországban. Augusztus elején halt meg a temerini Baráth Róbert, nem sokkal utána a magyarkanizsai Ladócki Endre, a hónap végén a zentagunarasi Hunyadi Péter, szeptember derekán a szabadkai Kudlik Mihály, majd a zentai Gyurcsik Szilveszter meg a topolyai Becskei Sándor, és a tartalékos katonaként mozgósított muzslyai Balázs Tibor is.

Ugyanez a politikus 17 évvel később – amikor már nem volt külügyminiszter –, nem átallott még könyvet is írni arról, hogy ezt az esztelen népirtást el lehetett volna kerülni.

A Magyarok a balkáni háborúban 1991–1997 című filmben szereplő egyik magyar férfit 1991. szeptember 17-én vitték el tartalékos katonának, és az úgyszintén mozgósított sorstársaival együtt már a Duna túlsó partján, Horvátország területén tartózkodott, amikor ezt a külügyminiszteri kijelentést hallotta a tévéhíradóban. Ő így reagált a nyilatkozatra:

 – Az volt a szerencse, hogy köztünk nem voltak olyan vérmesek, hogy a tévét szétlőjék mérgükben, amikor ezt meghallották. És ezt a híradóban mondta, mi pedig ott néztük, és láttuk, hogy ez nem igaz, mert mi már ott vagyunk.

Az ő története röviden összefoglalva – ugyancsak a filmből:

– Kilenc autóbuszt megtömtek és elvittek bennünket Banja Luka mellé, a Manjača hegyre, Boszniába.

– Nem gondolkoztak el azon, hogy magyar nemzetiségűek mit keresnek ott?

 – Mi akármit kérdeztünk, választ soha nem kaptunk, mindig azt mondták, hogy katonai titok. Magyarok, bunyevácok, szlovákok, ruszinok és voltak szerbek is, de kismértékben. Magyar hang hallatszódott legjobban. Nem tetszett, amikor megláttuk, hogy hova értünk, hogy istállóban fogunk aludni és csak hideg víz van és hideg van. Akkor lefeküdtünk az autóbuszok elé, hogy ne tudjanak visszajönni Topolyára. Banja Luka városából jött egy katonatiszt, nem tudom, milyen rangú volt, nem emlékszem már rá, és ő azt mondta, aki átáll arra az oldalra, a szemben lévő oldalra, az hazaáruló, az haza fog menni az autóbuszokkal, de katonai bíróság elé fog állni. Hogy ott mi lesz, azt nem tudja, de semmi jóra ne számítsanak.

Ott voltunk két hétig Manjačán, minden nap mentünk le Banja Lukára, a kiképző központba gyakorolni, és utána bejelentették, hogy következő nap, reggel indulunk – csak annyit mondtak, hogy Vajdaságba. Mire odaértünk Gombosra, ott már sötét volt, azt mondták, hogy tovább nem mehetünk, át a hídon, mivel sötét van és veszélyes. Meglepődtünk, mert valójában mi nem is akartunk a hídon átmenni – az már Horvátország. Még a tisztek viccelődve mondták, hogy eső lesz, mert dörög az ég. Vukovár felől villogott este, látszott, hogy ott már élesben mennek a dolgok.

Az édesanyja folytatta a történetet: – Három héttel később kaptunk egy levelet, amin 77 pecsét volt, mindenhol járt az a levél, és abban írja a gyerek, hogy Eszék közelében vannak, egy állami birtokon beszállásolva, sokat nem írhat, rossz körülmények között vannak, de akármit nem írhat meg. Azon az éjjelen jöttek, hozták újra a behívót neki, a katonai küldönc hozta. A férjem, amikor bement a katonai ügyosztályra, hogy mit keresnek, háborgatnak állandóan bennünket, a gyerek odavan már három hete, és újra hozzák a behívót, hogy gondolnak ilyesmit? Nem is tudják egyáltalán, hogy hol vannak a gyerekek! Hogy legyünk mi, szülők nyugodtak, ha ők nem tudják, hogy hova vitték őket? És akkor azt mondták, hogy őnáluk, bent nem is szerepel egyáltalán a nyilvántartásban, hogy hol van, mert az újvidéki hadtesthez tartozik ez a szám, amelyik alatt ő szerepel. Megadták a Vöröskereszt számát, hogy azon érdeklődjünk, hogy él-e vagy hal-e. A húgom Temerinben lakik, és akkor ő Újvidéken keresztül kérdezte mindennap, de ahogy fölhívta a telefonszámot, két perc múlva már mondták: Örüljön, hogy nincs a listán – tehát él! Ahhoz jogunk volt, hogy húsz évig neveljük a gyerekeket, és most nincs jogunk ahhoz, hogy megérdeklődjük, hol vannak. S akkor azt mondta, hogy ez katonai titok, és legyek vele tisztában, hogy az a kötelessége, hogy a hazáját védje. Akkor mi mondtuk, szülők, igen az a kötelessége, hogy védje a hazáját, de minket itt senki nem bánt, nem itt védi a hazáját, ahol van a hazája, hanem elvitték őket Horvátországba. És mit keresnek ott? Azt mondták erre, hogy ez nem miránk tartozik, majd az okosabbak eldöntik.

Eldöntötték…

Szabó Angéla