Szerző:
Szalma Áron
A néhai jugoszláv kommunista diktatúra hajdanvolt kiszolgálói kérik számon a relatív fiatal csapattal operáló színitársulaton az erkölcsiséget. De ez teljesen harmadlagos: öt különdíjas fiatal élete meghatározó élményét feketítették be ezzel.
Már egy ideje, hogy a délvidéki közvélemény nagy megdöbbenésére a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hajnal Jenő arra hivatkozva, hogy a Tanyaszínház repertoárja „öncélú közönségességet és parttalan ízléstelenséget” jelenít meg, váratlanul de facto betiltotta a társulat előadássorozatát. A vajdasági magyar közbeszédet pedig még mindig ez az esemény uralja.
Itt van az a párnapos hír is, hogy a délvidéki magyarlakta területek mindenható ura, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Pásztor István a nyári szabadságok elmúltával, „beszélgetéseket” kezdeményez a színházi emberekkel a szakma jövőképéről. Aki kicsit is figyeli a Kárpát-medence politikai összefüggéseit és kölcsönhatásait, annak hamar az eszébe ötölhet, hogy
itt bizony a VMSZ mint hű vazallus afféle kjosszevi értelemben vett öngyarmatosításként a néhány évvel ezelőtti, Szakács Árpád nevével fémjelzett anyaországi kultúrkampfot próbálja importálni a déli rónák lengő búzakalászai közé.
Az ezzel kapcsolatos gondolataimat még kifejtem, de a gondolatok mellett itt érzésekről is szó van, jöjjenek előbb azok. A helyzet tulajdonképpen az, hogy személyesen is érintve vagyok a dologban, ugyanis a 16 éves húgom is játszik a darabban. Az pedig, hogy ifjú kora ellenére ilyen komoly megbízatásban részesült, egy igen hosszú, s tragédiáktól nem mentes történettel rendelkezik. Szerbiát, csakúgy, mint a többi kelet-európai államot, rendkívül érzékenyen érintette az elmúlt harminc év. Etnikai konfliktus és privatizáció helyében legott munkanélküliség, elvándorlás, alkoholizmus, s megannyi roncsidentitás, csonkacsalád termett. Sokak számára vált az otthon egy merő kalickává, ahonnan szabadulni próbál mind, akiben ott buzog a tettvágy, s nem kíván elsorvadni a vucsityi posztkommunista félfeudalizmusban.
A mi családi otthonunk, dacolva a szomorú kelet-európai rögvalósággal, nem ilyen volt! A mi családi házunk egy békés, szeretettől s kedélyes beszélgetésektől zsibongó ház volt. Ennek az idilli állapotnak pedig az ékes tiarája volt egy kis asztalka a teraszon, amelyen ott hevert egy sakktábla, rajta felállított bábukkal. Ez a hely pedig azért volt a mennyei harmónia evilági manifesztációja, mert édesapánk, szabadidejében mindig ott fejtette meg a Magyar Szó sportrovatának a sakkfeladványait. Ott fordultam aztán én hozzá mindig atyai jótanácsért. Mi hárman édestestvérek pedig valamennyien eléje járultunk, ha segítségre, bölcsességre, vagy iránymutatásra volt szükségünk. Aztán jött a ragály, s többé a sakkasztal nem volt már más, mint egy közönséges bútor... Mert a mi édesapánk már többé nem volt ott mellette. Április havában, életének 78. évében elragadta őt tőlünk a világjárvány. Gyászba borult az egész családunk.
Ezek után meglehetősen magamba fordultam. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit ronthattam el, hogy ily iszonyú sors jutott nékem osztályrészül. Aztán ahogy nap nap után így keseregtem magamban, egyszer csak kopogást hallottam a hajlékom ablakán. A húgom volt az! Szilárd határozottsággal lépte át a küszöböt. Ahogy belépett, kisvártatva a kezembe nyomott egy fénymásolt szövegkönyvet, s megkért – mivel engem figyelmes embernek tart –, hogy hallgassam végig a próbáját, s segítsek a további felkészülésében.
Akkor megértettem mindent!
Az én húgom, amióta csak ismerem, már egész kislánynak is, nagyon céltudatos volt. Felcseperedvén pedig oly mértékben megedzette az élet vasmarka, hogy ilyen erős és független nőt, mint az én kicsi húgom, bizony mondom, eddig nem is láttam. Az eltökéltségének a mozgatórugója egyetlenegy cél volt mindig is, amit már egészen aprócska korától kitűzött maga elé:
Az ő álma az, hogy egy napon a művészeti teljesítményével büszkévé tegye a családját!
Kora ifjúságától foglalkozott mindenféle s fajta művészettel, úgymint festészet vagy színészet. A legboldogabb pedig akkor volt, amikor édesapánknak bemutatva a legújabb rajzát, vagy elhívván az iskolai amatőr színjátszó társulatban az egyik előadására, büszkévé tudta őt tenni. Bizony kikristályosodott előttem, hogy ő a bénító gyász helyett most minden erejével azon van, hogy a síron túl is büszkévé tudja tenni édesapánkat. Én pedig abban a pillanatban úgy vettem át azt az ütött-kopott fénymásolt szövegkönyvet, mint Jókorjött Eső a Kilencedik Ég Rejtelmes Hölgyének három szent könyvét.
Ez a szövegkönyv ugyanis nem volt más, mint a Kosztolányi Dezső TG Színjátszó társulat, Mind1 – avagy lesz**om, dehát vagyok című performanszának a szövegkönyve, amely performanszban a húgom történetesen az egyik főszerepet kapta, egy relatív hosszú monológgal. Ami pedig a legfontosabb volt, hogy a szóban forgó társulat ezzel a darabbal készült a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjére (KSZFV). Innentől kezdve kemény praxis vette kezdetét. Éjt nappallá téve gyakoroltunk! Ő mondta a szöveget, én pedig figyeltem, s figyelmeztettem, ha valahol vétett, vagy felcserélte a sorokat. Végül a kemény munka meghozta gyümölcsét! Az előadás pazar volt, mindemellett pedig az idei KSZFV első helyezettje lett. Sőt!
A húgom egyike lett annak a maroknyi öt színészpalántának, akik megnyerték a Tanyaszínház különdíját, ami által szerepet kaptak a társulat idei előadásában, a Kazimír és Karolina címűben
Egész pontosan a freak show egyik torzszülöttjének a szerepét kapta meg. Aznap, amikor összeültünk a szülői házban, a siker nyomán közös családi vacsorára, elhaladván a teraszon lévő kis sakkasztalka mellett, egyszer csak kicsordultak a könnyei neki… Én, noha férfiból vagyok, pironkodva el kell ismernem, összeborulva együtt sírtam vele.
Még azon az estén összecsomagolt, és másnap kora reggel elindult élete talán egyik legnagyobb kalandjára, a kavillói művésztelepre. Innentől a próbák intenzitása miatt nem sokat volt lehetőségünk értekezni. A csantavéri premierükről láttam a helyszíni riportot, a VMSZ-közeli Pannon TV-ben, s igazán tetszett, hogy a szóban forgó televízió munkatársai joviálisan számoltak be az eseményről. Aztán két nap múltán minden 180 fokos fordulatot vett!
Felhívott, s sírva szólt bele a telefonba. Ezúttal a könnyek nem az öröm, hanem a bánat könnyei voltak: „Mindennek vége! Az egész olyan volt, mint egy álom, s most egyszersmind egy lidércnyomásba fordult át.” Először nagyon megijedtem. Nem vagyok paranoiás, de a néhány évvel ezelőtti #metoo megmozdulás alatt hallott bestiális történetek után hirtelen a legszörnyűbbre gondoltam... Aztán mondta, hogy azonnal olvassam el azt a nyílt levelet, amit a Hajnal Jenő tett közzé.
Átnyálazva magam rajta, hirtelen cikázni kezdtek a gondolatok a tekervényeimben. Ott, akkor, teljesen harmadlagos volt a számomra, hogy
a néhai jugoszláv kommunista diktatúra hajdanvolt kiszolgálói kérik számon a relatív fiatal csapattal operáló színitársulaton az erkölcsiséget
(„amikor a bűn szólítja fel az erényt önigazolásra”, ahogy azt Albert Camus zseniálisan megfogalmazta). Az sem érdekelt, hogy a rendezőnek az irányzata most rétegműfaj-e vagy sem. Egyedül az az öt különdíjas ifjú járt a fejemben minduntalan, akik, amikor megtudták, hogy a vajdasági színjátszásban etalonnak számító Tanyaszínház egy turné erejéig felveszi őket a soraikba, akkor valószínűleg oda meg vissza repeshettek az örömtől. Aztán pedig amikor nyilvánosságra került ez a nyílt levél, életük egyik meghatározó nagy élménye feketedett be.
Ha már cenzúráztak a méltóságos urak, akkor bár csinálták volna azt olyan professzionalizmussal, mint annak idején az Aczél Gyuri bácsi, s döntötték volna el még a próbák előtt, a rendező notesze alapján, hogy ez most a három „T” betű közül melyik lesz. Akkor megkíméltek volna öt fiatal magyar pályakezdő színészt a csalódástól. Csakhogy itt szerintem ez az egész inkább volt egy szándékosan megtervezett, amolyan nyári uborkaszezont felkavaró purpárlé.
Persze egyesek – mint éppen Csorba Béla – azt mondják, hogy ez nem is volt igazi betiltás, mert hogy itt a Tanyaszínházat pénzelő Magyar Nemzeti Tanács elnöke finoman megkérte őket, hogy függesszék fel az idei turnéjukat. Igen tisztelt Csorba úr! Ha tetszett látni a Keresztapa című kultfilmet, akkor bizonyára érteni fogja, ha azt írom, hogy ez tipikus esete volt a döglött lófejnek az ágy végében. De iure ez ugyan valóban nem volt olyan frontális betiltás, mint amit ez a darab 1933-ban, a hitleristák keze által szenvedett.
De minek lehet azt nevezni, amikor a főtitkár kiküldi az ukázt, s a községek élén székelő aparatcsikok azon nyomban lemondják az összes előadást, s megtiltják a köztéri színpadok, kultúrházi termek használatát?!
Persze, hogy nem úgy cenzúráznak, mint a nemzetiszocialisták, mert van egy lényegi különbség közöttük: a nácik a betiltott művekkel szemben még fel tudták mutatni a bayreuthi fesztivált. A vucsityi állampárt koalíciós partnerénél sincs „öncélú közönségesség és parttalan ízléstelenség”. Hogy mi van helyette?
Kínos csend.
https://azonnali.hu/cikk/20210811_a-tanyaszinhaz-betiltasa-a-delvideki-falvakban-most-csend-honol
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése