Kavillón járt budapesti vendégkritikusunk, Stuber Andrea
2021-08-14 20:00
Magyarországról nézve a Tanyaszínház nemcsak találmánynak csodálatos, hanem megvalósítmánynak is. Az anyaországban a kulturális kormányzat bő egy éve hozta létre a Déryné Programot a Tanyaszínházéhoz hasonló céllal: előadásokat juttatni el az állandó színháztól távoleső magyarországi településekre. A Déryné Programhoz idén kétmilliárd forintot rendelt az állami költségvetés, s egyelőre annyit mondhatunk, hogy a programba bekerült utazó produkciók művészi színvonala esetleges. Múltja még nincs ennek a szervezetnek, de a fényes jövőjében bízhatunk.
A Tanyaszínház azonban az elmúlt 43 évben már bizonyított. A teljesítményével megteremtette szakmai hitelét, minek folytán a magamfajta tapasztalt színikritikus nyugodt szívvel rábízná a Tanyaszínházra azt, hogy mikor mit mutat be. Egy színház hosszú történetében hol ilyen, hol olyan munkák születnek. Jól sikerült bemutatót követhet kevésbé jól sikerült, láttam példát mindkettőre a Tanyaszínháznál is. Nagy korszakra jöhet hullámvölgy, hogy aztán újra felfelé vezessen az út. A résztvevő fiatalok munkabefektetése és lelkesedése soha nem hiányzott egyetlen bemutatóból sem. A társulat folyton változik – hiszen az Újvidéki Művészeti Akadémia újabb és újabb évfolyamaira épül –, a szellem ugyanaz. Az ethoszt átörökítik az egymást követő generációk. Senki nincs, aki a tanyásoknál jobban ismerné a vajdasági települések közönségét, a nézők igényeit, a kedvét, az érdeklődését, a fogékonyságát, a humorérzékét, a türelmét vagy az elégedetlenségét. Nem is juthat másnak eszébe olyasmi, csak egy politikusnak, hogy meg kell kímélnie a nézőket egy tanyaszínházi előadástól. Evvel mindjárt meg is fosztva őket a döntés szabadságától: akarják-e látni a nemtetszést (is) kiváltó ez évi bemutatót: a Kazimír és Karolinát.
Felmerül a kérdés: kinek mi baja lehet a művel, a múlt század jelentős drámaírójának darabjával. 1932-ben, a nagy gazdasági válság idején írta a Kasimir és Karolinét a szétesett monarchia árvája: Ödön von Horváth. Rezignált tárgyszerűséggel, amellett mégis némi részvéttel ábrázolva az emberi nyomorúságot, a szakállas kislányétól és egyéb torzszülöttekétől kezdve a semmi jóra nem számító friss munkanélküliéig. Utóbbi a kedvesét is elveszti az Oktoberfest zűrös, gőzös kavalkádjában. Az itt látható nyomorúságnak kiváltója a regresszió, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség. Bólintunk is az egyik szereplő, Erna szavaira, amikor megállapítja: Az emberek egyáltalán nem lennének rosszak, ha jól menne a soruk. A Kleist-díjas író drámájának értékét elvitatni nemigen lehet. Akkor sem, ha akadnak benne csúnya szavak: szar, seggfej, kurva, ilyesmik – még Gáli József klasszikus fordításában is. Mit csináljunk. Egy sörben ázó müncheni népünnepély nem babazsúr.
Felróhatunk-e bármit a színdarabot adaptáló, rendező Lénárd Róbertnek és csapatának? A világon semmit. Úgy jártak el, ahogy egy magára adó, a jelenben két lábbal álló, kortársi szemléletű színházi alkotógárdától elvárható. Ha Ödön von Horváth „napjainkban” meghatározással látta el művét és a vurstlihangulat megteremtéséhez korabeli slágereket tűzött a darabbéli műsorra, akkor a színrevivők feladata sem lehet más. Maga a zene – ifj. Kucsera Géza munkája – kicsit talán eklektikus (a Barcarola is belefért az eredetiből), és erőteljes, lendületes, atmoszféragazdag. A dalszövegek ügyesek, ütősek, s egyébként is az egekbe emeli a betétszámok hatását, hogy a Kikiáltót játszó Szabó Regina rendkívüli színpadi személyiségnek mutatkozik. Fekete bőrbe kötve, meghatóan kecses csupasz derekával, feltűnő mozgáskészségével, izgalmasan rekedtes altjával, sokszínűségével, éneklésével és táncával, lehengerlő előadásmódjával elviszi a hátán a bemutatót. (Egyben azonnali hatállyal kiált Sally Bowles szerepe után, talán azért is, mert a játék hangulatától a berlini kabaré sem idegen.)
A Tanyaszínház színvonalas Kazimír és Karolináját az Újvidéki Művészeti Akadémia másodéves növendékei, Hernyák György és Táborosi Margaréta tanítványai hozták létre, akik nagyon határozottan igazolják magát a szereposztást is. Tehát művészi és pedagógiai szempontból egyaránt jó választásnak bizonyult a darab. Kazimír és Karolina párosa a piros selyemfüggönyös színpadon zajló freak show közepette érkezik a nézőtérre és ül le közénk. Ahogy Dedovity Tomity Dina ültében mozog a zenére, repteti a lófarkát, abból nemcsak azt találjuk ki, hogy ő lesz az egyik címszereplőnk ma este, hanem azt is megsejtjük, hogy Karolinája mindenképpen lelépett volna Kazimír mellől az első adandó alkalommal. Tágasabb, gazdagabb világot követel a csupaszáj mosolya, az egyszerre elragadó és irritáló nevetése. (Időbe telik észrevennem, hogy a jelmezeket tervező Puskás Zoltán a lány növénymintás nadrágján lágyéktájt finoman elhelyezett egy piros virágot.) László Roland pontosan körülhatárolt, jól szabott Kazimír. Tartásában néha még kamaszosan merev, de ahogy az arca ökölbe szorul, abban már igazi férfi. Nem csoda, ha egy elbocsátott sofőrben szűköl a kétségbeesés, amely majd nagyra nő. Ágyas Ádám Schürzingere kicsi, szőke, jólfésült és reményteljes. A fiatal színész érzékletesen ábrázolja, hogy adott körülmények között egy rendes szegényember is milyen könnyen adja el magát. (Az sem akármi, ahogy aztán hídba lemenve eljárja a féregember magánszámát.) Hodik Annabella Ernája szintén figyelemreméltó alakítás: végig fenntartja az elfojtott, illetve olykor-olykor kibukó, de mindig taktikus elégedetlenség állapotát. Egyáltalán: a szereplőkről elmondható – a színjátszó középiskolásokat is beleértve, akiket díjként ért az a megtiszteltetés, hogy résztvevői lehetnek a produkciónak –, hogy képességesen, koncentráltan, odaadóan végzik a dolgukat. Az aktuális szabadtéri viszonyok erősen próbára tették a játszók beszédtechnikáját, de kiállták. A rendezőnek legfeljebb annyit róhatunk fel, hogy a fóliatükör-játékot már-már didaktikussá növesztette. Kevesebb is elég lett volna, ha van szemünk a látáshoz.
Visszatérve még ahhoz, hogy egy politikus – megengedhetetlenül – a turné lemondására szólította fel a Tanyaszínházat. A történtekből remélhetőleg mindenki tanul. Ha a Tanyaszínház nem mehetett el az előadásával a meghirdetett helyszínekre, akkor a közönség vonult a Tanyaszínház otthonába Kavillóra. Minden este megtöltötte a szabadtéri nézőteret. Így fejezte ki kíváncsiságát, szolidaritását, szeretetét a színháza iránt. És ezt legalább olyan jó volt látni messziről jött nézőként, mint magát az előadást.
Stuber Andrea
(A színikritika a Szabad Magyar Szó felkérésére készült.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése