2021.08.04
Egy titokzatos nőt kell keresnünk az aktuális vajdasági politikai színházbetiltósdi hátterében? Netán helyi plébánost? Vagy egyszerűen az ottani magyar politikai elit Fidesz felé megnyilvánuló megfelelési kényszerét? Nem tudhatjuk biztosan, ám amint az aktuális Tanyaszínház-botrány kapcsán tájékozódni kezdtünk, kiderült: a NER-módszerek már azok magyarországi csúcsra járatása előtt megjelentek a helyi közéletben. Pedig itt aztán Gyurcsány Ferenc tényleg elintézte, hogy a Fidesz választási győzelmét semmi se veszélyeztesse. Háttér.
Hát itt még nem ellensége magyar a magyarnak! Itt még olyan az élet, amilyennek otthon is lennie kellene! – gondoltuk Budapestről épp csak betoppant szemlélődőként július első felében a vajdasági Kishegyesen, közelebbről a Dombos Wine Club teraszán, miközben a kis pódiumon éppen megalakult a helyi Szépíró-kör. Olyan rendezvény – a Dombos Fest – keretein belül történt ugyanis mindez, amelyet a budapesti Nemzeti Kulturális Alap és a Hagyományok Háza is támogatott. Lám, az otthon a „liberálisokhoz” sorolt írók, költők – a Szépírók Társaságának tagjai – ülnek itt, olvasnak fel, alapítanak kört, méghozzá a Fidesz-uralta magyar állam támogatásával!
Csakhogy – és ez már néhány órával és beszélgetéssel később kiderült – az első blikkre idillinek látszó képnek az ellenkezője igaz. Estére már az volt az érzésünk: puskaporos hordón ücsörgünk, amelynek csak egy szikra hiányzik.
Nem is kellett aztán sokáig várni, hogy felrobbanjon. Igaz, nem szikra jött – sokkal inkább lángszórót használt Hajnal Jenő a múlt héten. Bár a robbanás a határon túlra is elhallatszott, aki mégis lemaradt volna róla, annak itt a történet dióhéjban: a fő vajdasági kisebbségi önigazgatási szerv, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke levélben kifogásolta a Tanyaszínház Kazimír és Karolina-előadását, s közölte, a legjobb megoldás az, ha nem is tartják meg épp induló turnéjukat. A legnagyobb helyi magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke erre nyílt levélben biztosította támogatásáról Hajnalt, ő is nekiment a darabnak, amelyet értesüléseink szerint egyébként nem is látott. Pásztor István egyetértett mindenesetre azzal, hogy egyénieskedő, alpári, öncélú előadás az Ödön von Horváth-mű aktuális színpadra állítása, amely nem kerülhet a helyi közönség elé. A vajdasági falvakba tervezett turnét az alkotók le is mondták, ami viszont nem maradt következmények nélkül: felháborodott petíció született neves helyi értelmiségiek aláírásával, videók készültek az ügyről, az egyetlen helyszínre pedig, amelyen a darab a turné lemondása ellenére augusztus 12-ig megtekinthető, buszos utak szerveződnek és a teltházak garantáltak (még a HVG is elment a társulat bázisára, Kavillóra, hogy megnézze a „botrányos” előadást).
A Tanyaszínház ugyanis a helyi kulturális élet több mint négy évtizede létező, meghatározó eseménye – jóval több embert ér el és érdekel, mint mondjuk egy-egy magyar folyóirat helyzete, vagy hogy ki tölt be vezető szerepet egy-egy helyi magyar újságban.
Az persze nyilván véletlen egybeesés, hogy Oroszországban Putyin elnök is éppen ezekben a napokban közölte: az orosz kultuszminisztérium társadalmi bizottsága megvizsgálja, vajon a színházak repertoárpolitikája összhangban áll-e nemzeti fejlesztési és a nemzetbiztonsági stratégiával, a nyílt és látványos politikai beavatkozás a kultúrába viszont párhuzamba állítható. Ráadásul már a Vajdaságban sem előzmény nélküli. A Tanyaszínház ügye utolsó csepp inkább egy régóta telő pohárban – s hogy mennyire így van ez, azt legjobban Pressburger Csaba Ámokfutás című, múlt heti cikke jelzi.
A vajdasági magyar újságíró mintha a Tanyaszínház-botrányra reagált volna az egyetlen, VMSZ-től (ejtsd: a Fidesztől) független helyi hetilapban, a Családi Körben. Pedig nem így volt. Írása még azelőtt nyomdába került, hogy Hajnal a levelét megírta volna darab ellen és kirobbant volna a botrány. Az újságíró hosszú folyamatra utal tehát, amelynek mozgatója értelmezése szerint a budapesti politika. „A NER immár minden politikai és gazdasági hatalmat megszerzett magának határon onnan és határon túl, módszerekben nem válogatva, de vitathatatlanul racionális hatalmi logika mentén. Ami azonban mostanság zajlik, az már irracionális és beteges. Kiszerelik az összes szelepet és szellőzőnyílást a rendszerből, nem hagynak egyetlen rést sem, ahol friss levegő áramolhatna be. Az ilyen-olyan indokkal megbélyegzetteket pedig a szimbolikus terekről is kiszorítják, egzisztenciális ellehetetlenítésük immár ugyanis nem elégíti ki aberrációikat.”
Pressburger nem a levegőbe beszél és ír: első elszenvedője volt a folyamatnak, amely a Vajdaságban jóval azelőtt beindult, hogy Magyarország területén az Orbán-kormány elkezdte volna megszerezni és (vagy) bezáratni a szerkesztőségeket. A térfoglalás mindenesetre ott a sajtóval kezdődött, éppen tíz éve, amikor a nem kellőképpen VMSZ- és Fidesz-elkötelezett Pressburgert kitették a helyi magyar napilap, a Magyar Szó főszerkesztői székéből. A vajdasági közélet 2015-ben szakadt szét látványosan, a kézivezérelt Magyar Szó azután több munkatársától is megvált, s míg Budapesten (ha a közmédiáról elfeledkezünk egy perce) még épp csak bezárták a Népszabadságot, a Vajdaságban már létrejött a Szabad Magyar Szó – egy alapítványi tulajdonban lévő, pártfüggetlen online médium korábbi Magyar Szó-munkatársakból. Évekkel a Magyar Nemzet-árvák Magyar Hanggá válása, vagy a Heti Válasz és a Válasz Online sztorija, pláne az Index-Telex történet előtt.
Persze nem arról van szó, hogy az Orbán-kormány tanult volna a vajdasági politikától – sokkal inkább arról, hogy az immár csupán nagyjából 150 ezer magyar által lakott térségben könnyen és gyorsabban lehetett irányba állítani a sajtót.
S hogy miért érte meg mindez? Nos, az ideológiai különbözőségek mellett elsősorban: pénzért. Az Orbán-kormány ugyanis bőkezűen jutalmazza határon túli szövetségeseit – a VMSZ által kidolgozott és vezényelt gazdasági fejlesztőprogramra 46 milliárd forintot utaltak például. Minthogy tehát a pénzek a Fidesztől függenek, érthető, ha a VMSZ mindent megtesz, hogy az „anyapárt” kedvében járjon – többen ezzel magyarázzák a Tanyaszínház turnéjának visszavonását is. Azt érdeklődésünkre senki nem tartotta elképzelhetőnek, hogy egyenesen Budapestről szóltak volna le egy előadás miatt, azt azonban sokan valószínűsítik, hogy néhány darabbéli mondat lehetett az ok, amely akár a mai magyar kormány propagandaszólamainak kifigurázásaként is értelmezhető. „A megfelelési kényszer dolgozhatott. Nehogy a Fidesznek a fülébe jusson, hogy ilyen darabokat engednek itt turnézni, aztán annak következménye legyen” – vázol egy lehetséges forgatókönyvet érdeklődésünkre Pressburger Csaba. Biztosat persze senki sem tud a valódi okokról: hallottunk a háttérben az egyik alkotó vélt szexuális orientációja miatt dühödt plébánosról csakúgy, mint az Újvidéki Színház élére esetleg pályázó rendező előzetes ellehetetlenítésének szándékáról, ahogy egy minden szálat a kezében tartó nőről is – de róla később.
Ha a Fidesznek való megfelelés a helyes megfejtés, akkor számítás mindenesetre nem jött be: a kormánylap Magyar Nemzet olyan írásnak adott helyet az ügyben, amely bírálta a cenzúrát – na nem csupán a művészi szabadság mellett állva ki, inkább a politikai következményektől tartva, a jövő évi választások előtt felelőtlennek minősítve a közösség megosztását.
A Fidesznek persze aligha van mitől tartania itt, már ami a választásokat illeti. A Vajdaság nagyjából 40 ezer várhatóan az urnákhoz is járuló magyar szavazója egyetlen mandátumot jelent csak, ami persze lehet fontos jövőre, ám hogy azt a magyar kormánypárt kapja, készpénznek vehető. Ahogy ottjártunkkor a Válasz Online-nak egy kishegyesi lakos megfogalmazta: „Soha senkitől nem kaptam semmit. A Fidesztől igen. Pénzt.” És még valamit, ami annál is többet jelent. A helyi szerbekénél jóval nagyobb mozgásteret: magyar (azaz uniós) állampolgárságot. Vele pedig szabad utazási, munkavállalási lehetőséget – nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben a becslések szerint 80-100 ezerrel csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma. Ma már a tartomány északi része számít csak magyar dominanciájúnak, Szabadkától Kishegyesig, mindenesetre ezen a vidéken magyarnak lenni nem párialét – errefelé olykor még a szerbek is megtanulnak a mi anyanyelvünkön. A Gyurcsány Ferencet még mindig a soraiban tudó magyar baloldalnak értelemszerűen nincs esélye ezen a vidéken mindaddig, amíg van, aki emlékszik a 2005-ös népszavazásra, amikor az akkori miniszterelnök a határon túliak állampolgárságának megadása ellen kampányolt.
Az addig a magyarországi pártoktól némi távolságot tartó VMSZ természetes szövetségese lett akkor a Fidesz, 2010-től pedig egyértelműen egy nótát fúj a VMSZ a magyar kormánypárttal. Meg persze a szerbbel is, amelynek államtitkári szinten tagja – Aleksandar Vučić államelnök pártjával koalícióban. Utóbbi nyugodtan tekinthető balkáni Orbán-tanítványnak, akár a média igába hajtását, akár a nemzeti érzelmek meglovagolását nézzük. Persze tanítványból Vučić könnyen mesterré léphet elő: pártjához vezetnek legalábbis a szálak, amelyek másik végén a független online sajtó ellehetetlenítésének új eszközét találjuk: egy az egyben koppintják le a független sajtótermékek külsejét, hogy aztán a felületen saját propagandaszólamaikat visszhangozzák.
A sajtóügyi térfoglalást persze a magyarországihoz hasonló módon kulturális csetepaték is követték a Vajdaságban. Az Újvidéki Színház vezetői kinevezése még felemás eredménnyel járt 2013-ban: a Vajdaságból elszármazott egri színész Venczel Valentint nevezték ki, de jobbkeze a szakma által is támogatott Gyarmati Kata lett – azt pedig mindenki elismeri, hogy nem lett silány játszóhely a teátrumból azóta sem. Hat éve aztán Andrási (máshol Andrássy) Attila szabadkai színházi kinevezését vissza is tudta verni a helyi kultúrelit és a színészek: a szakmailag nem túl acélos, ám a magyar kultúrpolitika széljobbos (Raffay Ernő történész, Szakács Árpád kultúrharcos és a Magyarságkutató Intézet által fémjelzett) vonulatába tartozó színházi ember 2015-ben villámgyors lemondásra kényszerült. (Azóta Kásler Miklós tanácsadójaként tűnt fel, százmilliókat kapott saját társulatára, s tavaly még Jászai-díjban is részesült.) A minőség és annak elengedhetetlen alapja, a szabadság errefelé hagyományosan fontos érték: a jugoszláv időszak a keleti blokkban páratlanul szabadnak számított, nem véletlen, ez a vidék híres volt újító, merész művészeti kalandjairól. Ennek fényében érthető meg a Tanyaszínház körüli feszültség is – a silány minőségű politikai kinevezettekkel való próbálkozásnak ugyanis múltja van már. Magyarországon jobbra sorolt szereplők is kikeltek például az ellen, amikor a magyar közszázmilliókkal kistafírozott haknikirályt, Mága Zoltánt turnéztatta a VMSZ vajdasági templomokban. Úgy is, mint „identitáserősítő” produkciót. Akkor a Dombos Fest alapítói emelték fel szavukat az ízléstelenség ellen – s persze jött is az ejnyebejnye VMSZ-részről, hogy ezt azért nem kellett volna.
Pedig az idén huszadik alkalommal megrendezett kishegyesi fesztivál alapítója és máig szervezője a ma a budapesti Fonót vezető Horváth László, akit jobbra szokás sorolni – ő néhány héttel ezelőttig (nagyon rövid ideig) a Demeter Szilárd-fémjelezte Petőfi Könnyűzenei Központot is vezette, de a könnyűzenei kuratóriumot máig elnökli. Öccsét, Szerbhorváth György írót viszont a „ballib” oldalhoz sorolják – neki és unokatestvérüknek, a szintén író Virág Gábornak is nagy szerepe volt abban, hogy húsz éve milyen alkotók kezdtek járni nyaranta a vajdasági községbe. „Karafiáth Orsi és Tóth Kriszta elvesztek a kukoricásban” – emlékeznek többen azokra az időkre. Az idei szépírókör-alapítást is körüllengte némi ellenzéki, kritikus hangulat – ami az előzmények fényében tehát cseppet sem meglepő. Elvileg jöhettek volna a Petőfi Irodalmi Múzeumból, volt róla szó, de Demeter Szilárdék szervezetileg nem éltek a lehetőséggel. Az erdélyi helyzettel ellentétben azonban, ahol súlyos közpénzmilliárdokból gründolhatott sajtóbirodalmat, az itteni orgánumok fideszesítésében nem a kormány irodalmi és könnyűzenei főtótumfaktumának van szerepe.
Itt azok mögött a legtöbben egyetlen szereplőt vélnek felfedezni: a paradox módon szintén Szépírók Társasága-tag Lovas Ildikót. „Elena”. „Vajdasági Dobrev Klára.” „A szürke eminenciás”. „A nagyasszony.” Csak úgy záporoznak a meghatározások, ha szóba kerül – a Magyar Szó-sztoritól és a szabadkai színház hat évvel ezelőtti botrányától kezdve folyóiratok politikailag motivált vezetőválasztásán át a Tanyaszínház jelenlegi ügyéig bezárólag sokan minden mögött őt sejtik Vajdaság-szerte. A kulturális pozíciókkal igen, formális politikaival azonban nem rendelkező Lovasban nem csupán az írót és szerkesztőt, kultúraszervezőt, de Pásztor István VMSZ-elnök élettársát is tisztelheti ugyanis a helyi közélet. (A Dobrev-párhuzam azért esetében semmiképp sem stimmel teljesen: Lovas nem indul politikai tisztségért, MNT-tagságáról is lemondott hat éve.) Politikai hovatartozása mindenesetre megkérdőjelezhetetlen, magára vállalta például a Magyarországon kormánylapokban ingyen terjesztett, Demeter Szilárd által beindított Előretolt Helyőrség bácskai meghonosítását is – a VMSZ-es, fideszes Magyar Szó mellékleteként. Ehhez elvileg megkerestek mindenféle szerzőt, ám a frontvonalak mára átjárhatatlannak tetszenek – az utolsó alkalom, amikor világnézeti, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül egy asztalnál ült a vajdasági magyar értelmiség, 2009-ben volt.
Az azóta eltelt idő tiltólistás, térfoglalós, egymás podcastjaira másik podcastot szervezős gyakorlata felszámolta a bizalmat, így aztán politikai alapú embertelenségként értelmeződött például Lovasnak az a megszólalása is, amikor nemrég a Magyarkanizsai Írótábor előkészítésekor nem támogatta a májusban fiatalon meghalt íróról, az újvidéki Híd Kör-alapító Patócs Lászlóról való kiemelt megemlékezést. Hogy valóban politikai alapon szelektál-e ilyen kérdésekben, s hogy ő áll-e az említett ügyek, valamint a Tanyaszínház-botrány mögött, arról persze szerettük volna megkérdezni a sokat emlegetett érintettet. El is értük telefonon – Lovas Ildikó azonban nem kívánt nyilatkozni lapunknak. A helyi közéletet és őt is jól ismerő név nélkül nyilatkozók azért igyekeznek árnyalni a képet: szerintük bár Lovas valóban együtt ül a Bányai János Irodalmi Alapítványban a Tanyaszínház ellen kirohanó Hajnal Jenővel, utóbbi van annyira autonóm figura, hogy magától írjon efféléket. Lovas ráadásul, bár politikailag más oldalon álltak, jó emberi viszonyt ápolt Patócs Lászlóval, az Andrássy-féle színházcsinálás pedig sosem volt a szíve csücske.
Hogy pontosan mi az igazság „Elena-ügyben”, azt Budapestről nehéz lenne kideríteni és talán nem is annyira fontos. Ami lényeges, az viszont látszik így is: hogy miként tekint egymásra és önmagára a helyi magyar közösség értelmisége, hogyan importálja a magyar határokon belül szokásosnak mondható – szekértáborok, bizalmatlanságok és tiltólisták által meghatározott – gyakorlatot.
A gyakorlatot, amelynek kialakulásában mindig a hatalmon lévőnek van kiemelt felelőssége. S amely gyakorlat Budapesten is bőven elég káros.
A kisebbségben élő, egyre fogyatkozó vajdasági magyar közösségben viszont egyenesen tragikus luxusnak mondható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése