A civilizáció születése óta gyötrik zsarnok uralkodók az emberiséget. Mohó hatalomvágy hajtja őket, és mindent megtesznek azért, hogy alattvalóik elméje és teste fölött uralkodhassanak. Ilyen szempontból a civilizáció történelme sokkal inkább az ember változó mértékű elnyomásának történelme. Különösen az önkényuralmi rezsimek esetében általános jelenség, hogy a tömegek éppen a saját behódolásuk áldozatai, képtelenek bármilyen formában ellenállást kifejteni az erővel való fenyegetés miatt, amit a hatalom gyakorol. A 16. században Étienne de La Boétie francia filozófus Párbeszéd az önkéntes szolgaságról című tanulmányában kifogásolta ezt a nézetet. Azzal érvelt, hogy minden kormány, így a legelnyomóbb kormány is csak akkor tud huzamosabb ideig uralkodni, ha a tömegek általánosan támogatják. Nemcsak hogy a hatalmon levőkkel szemben óriási számbeli fölényben vannak az alattvalók, de a kormányok a legigázott tömegtől függnek, amely folyamatosan biztosítja számukra az erőforrásokat és a munkaerőt. Ha egy napon elegen tagadnák meg az engedelmességet és többé nem engednék át javaikat, vagyonukat, akkor elnyomóik, La Boétie szavaival élve „meztelenné, semmivé válnak, tönkremennek, mert ha a gyökér nem kap tápanyagot, az ág elszárad és elhal”. Így amikor a tömeg akár a legelnyomóbb politikai rezsimnek veti alá magát, az mindig önkéntes szolgaság. Nyilvánvaló, hogy nincs szükség harcra a zsarnok legyőzéséhez, mert az automatikusan vereséget szenved, ha az ország elutasítja saját leigázását. Nem kell semmitől sem megfosztani, egyszerűen nem kell neki semmit se adni. Így hát maguk a lakosok azok, akik megengedik, vagy még inkább előidézik saját alárendeltségüket. Mert ha többé nem vetik alá magukat, akkor véget vethetnek a rabszolgaságuknak. Az emberiség saját magát igázza le, saját torkát vágja, amikor választania kell a hűbériség és a szabadság közül, jogait eldobja, és igába hajtja a fejét, elfogadja, sőt, láthatóan üdvözli saját nyomorúságát.
Miért cselekedtek az emberek saját legjobb érdekeik ellenében, és miért fogadják el a leigázásukat?
A legtöbb állat természetes ösztöne, hogy szabad legyen. Amikor egy állatot megpróbálnak foglyul ejteni, rémülten menekül, vagy vadul visszatámad. Amikor elragadják természetes élőhelyéről, és fogságban tartják, életereje elsorvad, és letargia, csüggedtség veszi át a helyét. Ezért egy adott faj sikeres háziasításához általában több generációs fajnemesítés szükséges, hogy el lehessen fojtani az állat ösztönét a szabad vándorlás és élet iránt.
La Boétie azt bizonygatja, hogy az ember szabadságvágya különösen erős. Különböző társadalmi tényezők azonban az idők során olyan mértékben sorvasztották el ezt a természetes ösztönt, hogy mára a „szabadság valós szeretete már nem látszik természetesnek”. La Boétie szerint e tényezők egyike a „szokás erőteljes befolyása”, más szóval az a hajlamunk, hogy megszokjuk azokat a társadalmi és politikai körülményeket, amelyekbe születtünk. Ahogyan a fogságban született állat semmit sem tud az elvesztett szabadságról, és ezért nem küzd a láncai ellen, úgy a rabságba született emberek sem tudják, hogy mit jelent szabadnak lenni, ezért hajlamosak természetesnek venni szolgaságukat. Ha valaki fejlődésének éveiben azt látja maga körül, hogy az emberek nem fejtenek ki ellenállást elnyomóikkal szemben, hanem elfogadják, sőt, bálványozzák őket, a megszokás elfojtja bennük a természetes szabadságvágyat, és megszokottá válik az engedelmesség.
Az állami rabszolgasághoz vezető szocializációs folyamat hasonlít az ókori Mithridatész király történetéhez, aki azt mondta, hogy kis mennyiségekben hosszú időn keresztül mérget iszik, hogy hozzászokjon. „Ahogyan ő is, megtanuljuk lenyelni a szolgaság mérgét, és nem érezzük keserűnek.” Vagy ahogy magyarázza a továbbiakban: „Igaz, hogy az ember az elején megadja magát, semmit sem tud az elveszett szabadságról, és ezért nem küzd a láncai ellen, úgy a rabságban született emberek sem tudják, hogy mit jelent szabadnak lenni, ezért hajlamosak természetesnek venni szolgaságukat. Ha valaki fejlődésének éveiben azt látja maga körül, hogy az emberek nem fejtenek kényszer és erő hatására, de azok, akik utána jönnek, fájdalom nélkül engedelmeskednek, és készségesen teszik azt, amit elődeik azért tettek, mert kénytelenek voltak. Így aztán a legigázott, és rabszolgaságban táplált és nevelt ember elégedetten él születési környezetében, nem küzd, nem ismer más állapotot vagy jogot, és teljesen természetesnek tartja azt az állapotot, amibe született. De önmagában a szokás nem magyarázza a készséget, amivel az ember elfogadja szolgasorsát, mert az uralkodó osztályok régóta tudják, hogy a hatalom fenntartásához ezt az elfogadást manipulációval érhetik el. „Játékok, cirkuszok, látványosságok, gladiátorok, furcsa vadak, érmék, képek és egyéb hasonló ópiumok – mindezek csalik voltak az ókori emberek számára a szolgasors elfogadásához, a szabadság ára, az elnyomás, eszközei.”
Némi istenséggel akarják gonosz módszereiket megspékelni
Napjainkban az elnyomás eszközei formájukban megváltoztak, de lényegében azonosak maradtak. A tömegmédia és a szórakoztatóipar által nyújtott vég nélküli figyelemelterelés, a gyógyszerek tompító hatása és a politikai választások drámai cirkusza mind azt a célt szolgálja, hogy eltereljék a tömegek figyelmét rabszolgasorsuk valóságáról. Egy másik taktika, amit az ókori zsarnokok használtak a manipulációhoz, hasonló ahhoz, amit ma jóléti államnak nevezünk. La Boétie megjegyzi, hogy az év egyes napjain az uralkodó osztály kenyeret, bort és egy kevés pénzt osztogatott alattvalóinak, és röviddel utána azok, akik megelégedtek ezzel, azt kiáltották: „Éljen a király!” Az ostobák nem jöttek rá, hogy csupán saját javaik egy részét kapták vissza, és hogy az uralkodójuk nem is adhatta volna ezeket nekik, ha előbb nem veszi el tőlük. A „Kenyeret és cirkuszt!” ismert mondás nem csupán az elnyomás eszköze, az uralkodó osztályok régóta próbálják nemcsak az elfogadást elérni, hanem azt is, hogy alattvalóik bálványozzák őket, hajbókoljanak előttük és a vallások bevált technikáit használják, hogy hatalmukat szentnek tüntessék föl. A mítoszok, rituálék, vallási és kultikus szimbólumok, a hatalmat és a tekintélyt jelképező épületek és hasonló kegyhelyek építése régóta az uralkodó osztályok eszközei, amelyekkel, La Boétie szavaival „némi istenséggel akarják gonosz módszereiket megspékelni.”
Bár az egész történelem során norma volt az önkéntes szolgaság vállalása a politikai uralkodó osztállyal szemben, La Boétie nem tartja szükségszerűnek, hogy ez a helyzet vég nélkül folytatódik. Mert, ahogy mindig is voltak olyanok, akik uralkodni és másokat kizsákmányolni akartak, ugyanúgy minden korban voltak olyan személyek, akik ösztönösen lázadnak a szolgasors minden formája ellen, ezért gyötrik őket a láncok, amiket mások nem is látnak. „Még ha a szabadság teljesen el is tűnt a világról” – mondja La Boétie – „ezeknek az embereknek fel kell fedezniük. Számukra a rabszolgaság nem elfogadható, nem számít, hogy mennyire álcázott. A szabadság ezen elit előőrsének tagjai rengeteg időt fordítanak elméjük pallérozására és kritikai képességük fejlesztésére, hogy másokat ráébresszenek a politikai uralom alávaló és álnok természetére. Ezt azért teszik, mert felismerték, ha kritikus tömeg ébred tudatára a rabszolgaságának és a szabadság valós értékeinek, az önkéntes szolgaság nagyon hirtelen fog tömegesen megszűnni, mert, ahogy La Boétie magyarázza: Megszabadulhatsz mindezen aljasságoktól, amiket még a természeti vadak sem tűrnének. Ha megpróbálod, nem cselekvéssel, hanem pusztán a szabadságvágyaddal: dönts el, hogy nem szolgálsz többé, és azonnal szabad leszel. Nem azt kérem, hogy puszta kézzel buktasd meg a zsarnokot, hanem egyszerűen ne támogasd többé. Akkor meglátod, hogy az óriási kolosszus, amely alól kihúzzák a talapzatot, saját súlyától omlik le, és darabokra hull.
Lejegyezte: Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése