„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

 A szabadkai Pionir Édességgyár elkótyavetyélésének furcsa története

Talán még másfél hónapja sincs annak, hogy a hazai sajtóban azt olvashattuk, hogy „Szerbiában eddig soha senki nem gyártott csokoládét!”. Az ominózus mondat nem másnak, hanem éppen az államelnökünknek a szájából hangzott el, amikor Újvidéken megnyitotta a svájci Barry Callebaut csokoládégyár üzemét. Első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy nem a tudatlansága következtében bakizott, hanem ezzel a hangzatos, de hazug és hatásvadász kijelentéssel akarta az esemény jelentőségét – és mindebben a maga szerepét is – nyomatékosítani.

A szabadkaiaknak nem kell bemutatni a városuk több mint 100 esztendeje működő édességgyárát. Brummer Gyula helyi iparosmester 1906-ban alapította meg az Első Szabadkai Cukorka- és Csokoládégyárat, amit aztán egy bőrrel, dohánnyal és gyapjúval üzletelő zsidó utazó kereskedő, Ruff Mór József nevű fia vitt sikerre. Az üzem már az első világháború előtt több mint 100 munkást foglalkoztatott, akik évente 250-300 tonna finomságot gyártottak. A második világégés után, 1946-ban a gyárat államosították. Majd a jugoszláv érában következett megint egy sikertörténet, egy valódi aranykor az üzem életében, amely egészen 1998-ig tartott. Az újabb kori rendszerváltás, ami a rablógazdálkodásra, a kényszerű politikai privatizálásra épült, a jó hírű vállalat életében is törést okozott. Ante Marković nevéhez fűződik annak a törvénynek a meghozatala, amely kimondta, hogy minden nyereségesen gazdálkodó vállalatot magánosítani lehet. A gyár akkori vezetői a Pionirnak is ezt a sorsot szánták: a tulajdonrész kötelező 30 százaléka állami tulajdonban maradt, a többit pedig megkapták a dolgozók, a kisrészvényesek.

Erről az időszakról beszélgettem a napokban Veréb Lászlóval (a képen), aki 1983 óta dolgozott az üzemben, és a kisrészvényesek egyesületének egykori elnökeként közelről ismeri a történteket.

– A Pionir szempontjából akkor ez egy jó megoldásnak tűnt?

– Ez tűnt a legelfogadhatóbbnak. A gyárunk nem termelt veszteséget, kitűnően gazdálkodott: 40 millió márka volt a folyószámlánkon és 80 millió márka késztermékben és nyersanyagban. A munkások 1 200-1 300 márkát kerestek, a vezető beosztásban levők pedig 2 000-et. A felhalmozott jövedelemből minden dolgozó részére 6 és fél fizetést tudtunk volna kiosztani, de úgy döntöttünk, hogy inkább a magánosítást választjuk, és részvényesként idővel, hosszú távon, sokkal több pénzhez juthatnak majd a gyár nyugdíjasai és a még munkaviszonyban levők. Így lett a Pionirból részvénytársaság 1990 októberében, amikor mintegy 1 000 dolgozó jutott részvényekhez.

– De aztán, ahogy lenni szokott, a politika közbeszólt…

– Mira Marković, Slobodan Milošević felesége, aki akkoriban a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL) nevű pártban politizált, szemet vetett a gyárra. Egy napon meg is jelent Miroljub Aleksić (Dragoljub Ojdanić tábornok, védelmi miniszter veje), Ljubiša Ristić és még néhány ismert párttag társaságában, és találkozóra hívtak bennünket. A beszélgetés Kelebián, a Zlatna Jabuka nevű vendéglőben zajlott. Én elkísértem az igazgatómat, Lazar Mikloševićet. Mira Marković éppen szemben ült velem, élénken emlékszem az akkor tett kijelentésére: „Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!” Döbbenten hallgattuk. Az igazgatónkat arra akarták rávenni, hogy jelentsen csődöt, hogy ezáltal könnyen megkaparinthassák a céget. Mivel erre nem volt hajlandó, megkezdődött a nyomásgyakorlás, a kíméletlen harc ellenünk.

– Gondolom, megakadályozni, megállítani ezt a folyamatot nem lehetett.

– Minden követ megmozgattunk, de a csődeljárást csak beindították, 1998. június 6-án a mi jó hírű, sikeres, nyereséges csokoládégyárunk kénytelen volt csődöt jelenteni. A községi szakszervezet elnöke, Milenko Smiljanić nem állt mellénk, a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a dolgozók érdekeit sértené, ha a Pionir részvénytársaságként működne tovább. De ennél nagyobb baj volt, hogy a szabadkai bíróság is nyakig benne volt az ügyben – Stajić Ilona, Molnár Ferenc, Ladislav Tucić. Tucićot jelölték ki csődgondnoknak.

A gyár kisrészvényeseinek nevében megkerestem a Szerbiai Kisrészvényesek Egyesületének elnökét, Branislav Čanakot. Kezdeményeztük egy független szakszervezet megalakítását, amely valóban a dolgozók érdekeit képviseli. A Munkásegyetem amfiteátrumában tartottuk az alakuló gyűlést, a gyár dolgozóinak a 80 százaléka megjelent. Nagyjából az értekezlet félidejénél egyszer csak sötétségbe borult a terem, politikai beintésre lekapcsolták az áramot. Azt hitték, hogy a munkások majd gyorsan szétszélednek, és ezáltal meghiúsíthatják a tervünket, mi azonban feltaláltuk magunkat, kivonultunk az előcsarnokba, és ott folytattuk a beszélgetést. Az akkor megalakított független szakszervezetnek Bedić Mészáros Tünde lett az elnöke. Én nem vállaltam ezt a tisztséget, mert akkor már a VMDK elnökségében tevékenykedtem.

Miroljub Aleksićet nem sikerült megakadályozni abban, hogy privatizálja a gyárat. Hosszadalmas pereskedésbe kezdtünk. Bűnvádi feljelentést tettünk a hamis mutatók alapján bevezetett csődeljárás, vagyis lopás miatt, és kértük az eset alapos kivizsgálását. Az ügyünk azonban éppen azokhoz a bírákhoz került, akik a csődeljárás folyamatában is részt vettek. Ekkor kértük, hogy az esetet másik bíróság tárgyalja, így kerültünk Zomborba. Miután felhívtam a vizsgálóbírót, aki az ügyet megkapta, 3 nap sem telt el, már ki is tűzte a tárgyalás időpontját. Vádlottként beidézte Miroljub Aleksićot, Stajić Ilonát, Alaga Suzanát (a pénzügyi részleg főnökét) és a volt csődigazgatót, Ladislav Tucićot. Amikor megérkeztünk, csak Tucić és Alaga ült a váróteremben a padon meg Aleksić ügyvédje. Elsőként Tucity Lászlót szólították, ő minden feltett kérdésre válaszolt, és mindent beismert. Akkor tudtam meg, hogy rákbeteg, és ez nyilván nagyban befolyásolta abban, hogy mindent elmondjon. Neki már nem volt mit veszítenie, könnyíteni akart a lelkén. Senki nem számított arra, hogy ő kitálal. Okozott is ez egy kis kavarodást. Azonnal félórás szünetet rendeltek el. Utána már Aleksić és Stajić Ilona is megjelent, ők viszont hallgatással védekeztek.

– Milyen döntés született?

– Elvetették a keresetünket azzal a megindoklással, hogy megalapozatlan.

– Milyen lehetőség maradt még?

– Az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultunk, 6 kilónyi iratot küldtünk ki Strasbourgba. Ott is elutasítottak bennünket, azt a választ kaptuk, hogy az esetünk gazdasági ügynek számít, nem az emberi jogok megsértéséről szól. Úgy gondoltuk, hogy a dolgozók jogainak a sérthetetlensége is az emberi jogok kategóriájába tartozik.

 Nem említettem még, hogy miután megalakítottuk a dolgozók független szakszervezetét egy pénteki napon, hétfőn reggel, amikor a munkahelyemre indultam (karbantartóként dolgoztam), már a gyárkapuban feltartóztattak. Közölték velem, hogy nem mehetek be, csak a portásfülkéig, ott pedig már várt rám a vállalat jogásza és az előre megszövegezett azonnali felmondás. Pert indítottam a gyár ellen, mert nem követtem el semmit, a munkámat mindig tisztességesen elvégeztem. A vége az lett, hogy egy év után visszahelyeztek, a fizetésemet kamatostól megtérítették, 3 részletben egy hét alatt ki is fizették. Miután visszamentem dolgozni, másik munkahelyre osztottak be, és ott folyamatosan piszkáltak. Újra felmondtak. Éppen akkor maradtam állás nélkül, amikor a lányom az orvosi egyetemre járt. Az én számomra nagyon nehéz a fizikai munka, de abban az időben mindent elvállaltam: kőműveskedtem, szenet hordtam, lóistállóban jászolt építettem. Nehéz időszak volt. Emlékszem, ültem a templomban, és azért imádkoztam, hogy Isten oly módon segítsen nekem, hogy nem halat, hanem hálót ad a kezembe. És onnantól minden megváltozott,  elhalmoztak munkával, rengeteget utaztam az országban, és szépen kerestem.

– Az kiderült-e, hogy Milošević unokái végül megkapták-e ajándékba a szabadkai csokoládégyárat?

 – Ezt soha nem tudtuk meg. Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és az igazgatója is egyben az a Miroljub Aleksić, aki a csődhelyzet kihirdetése utáni ötödik hónapban árverésen megvette a gyárat. Legalábbis a papírokon ez szerepel. Azt viszont tudjuk, hogy a gyárat leépítették. A régi részlegből raktár lett, az egyik alapanyagot, a kakaómasszát nem az üzemben készítik, úgy szállítják Szabadkára. A régi munkások már elmentek. Akik még ott dolgoznak, 54-55 ezer dinárt keresnek. Ez a Pionir már nem az, ami régen volt. 

Szabó Angéla