„Egy nagy tőr van a szívemben”

Megrázó riportot hallottam ma reggel a rádióban, egy zentai édesanya (Rác Magdolna) beszélte el Down-kóros fia elvesztésének történetét. A gyerek tíznapi kórházi kezelés után ebben a legújabb betegségben – a nevet sem vagyok hajlandó leírni, amit a „keresztszülei” adtak neki – távozott el az élők sorából.

– Ott kellett hagynom a kórházban, és többé már nem is láthattam, nem lehetett elbúcsúzni tőle, csak a lezárt koporsót kaptuk. Nehéz ezzel a tudattal élni, úgy érzem, hogy egy nagy tőr van a szívemben – fakadt ki az édesanya. – Azt sem tudom, hogyan és miben temették el, sőt még azt sem, hogy egyáltalán az én fiamat, az én Boldizsáromat temették-e el. Számolom a hónapokat, hamarosan egy éve lesz annak, hogy elveszítettük a gyerekünket, de ahogy múlik az idő, egyre csak nehezebb. Amikor ő bekerült a kórházba, a férjemet és engem karanténba zártak, nem mehettünk ki a házból, a lányunk, aki külön háztartásban él, ő rendezte a temetés körüli teendőket. A nagy fájdalom mellett még anyagilag is tönkretettek bennünket, a temetés összes költségét nekünk kellett fizetni, egy dinárt nem térített meg az állam. Embertelen, amit ez a hatalom művel! Miért van szükség ezekre a nagyon szigorú intézkedésekre? Az embereknek nyitottabbaknak kellene lenniük, és összefogni, összetartani, de nemcsak az örömben, hanem a rossz napokon, a bajban is. Nem tudom, hogy az ilyen esetekkel foglalkozik-e valaki.

Sokszor megfogalmaztam már azt a cinikusan paradox mondatot, hogy az orvostudomány minden erőfeszítése ellenére a Föld nevű bolygón az elhalálozás továbbra is száz százalékos. Húsz évvel ezelőtt magam is megtapasztaltam, hogy amíg produkál eredményeket a műtét, a kezelés, a gyógyszer, addig vannak körülötted (szak)emberek, akikhez segítségért, tanácsért fordulhatsz, de amint a gyógyít(koz)ás csődöt mond, a fehér köpenyesek azonnal eltűnnek. Mintha a kudarcért, a sikertelenségért senki sem akarna felelősséget vállalni. Még hallani, beszélni sem szeretnek róla, csak hűvösen átlépni, gyorsan túl lenni rajta. Nem áll szándékomban kielemezni azokat a vérszegény, ámde alaposan begyakorolt frázisokat, amikkel ilyenkor igyekeznek a páciens hozzátartozóit távol tartani, lerázni („mi mindent megtettünk, amit lehetett”, „mi sem vagyunk Istenek”, „előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia”), mert ilyesmiben nem volt részem, én ennél erősebb gyomorütést kaptam: „Ide már ne jöjjenek, többször nem kell jönni!” Abban a pillanatban fel sem fogtam ennek a kegyetlen kijelentésnek az értelmét, nem éreztem a mázsás súlyát, csak hónapokkal később értettem meg, hogy mit jelentett. Akkor még 44 kiló volt a rákbeteg apám, „volt még honnan, miből fogynia”, mire 35 kiló lett, és hang nélkül viselte a testi fájdalmat, a legenyhébb, legkevésbé mérgező pasztillákkal.

Ma már tudom, ez volt a valódi hőstett, nem az, amikor a szibériai hadifogságból csontsoványan megszabadult. A tűtől, az oltástól ódzkodott, viszolygott, vérvételre mindig vele mentem, de a szögesdróton belüli lágerélet, a fagyhalál, az éhezés, a farkasvakság nem rémítette meg. Sokkalta szörnyűbb volt számára a pizsamás-papucsos kiszolgáltatottság, mint a pufajkás-rabruhás. A számára kevésbé volt veszélyes a tanulatlanoknak való kiszolgáltatottság, mint az, amit a magasan képzett doktorok közelében tapasztalt. Hasonlóképpen jártunk, mint a zentai Boldizsár szülei.

A keserűség bennem nem múlt el nyomtalanul, húsz év után is feljött, éppen ma, és elég volt hozzá egy rövid rádiós riport, egy emberi beszélgetés, ami megérintette a lelkemet. Apám századik születésnapján.

És eszembe jutott – mindezek kapcsán – annak a padéi kiskatonának az esete is, aki a NATO-bombázások idején szolgált a hadseregben. Meghalt és lezárt fémkoporsóban szállították haza. A szülei valóban nem tud(hat)ták, hogy kit temettek el, kit gyászolnak, kit siratnak és kire viszik a virágot a temetőbe. Kétségeikkel, félelmükkel nekik sem volt kihez fordulniuk. Meghalt a hazáért, fogadják el, törődjenek bele – nem kell a sírban háborgatni, nem kell mindig azt az átkozott igazságot keresni! Csak amikor az édesanya kész tények elé állította az illetékes elvtársakat – mondván, hogy „holnap reggel 8 órakor ásóval, kapával megjelenek a temetőkapuban, és ha kell, akkor a saját kezemmel fogom a fiam koporsóját kiásni –, akkor mozdultak meg, akkor végezték el az exhumálást.

Most, a kényszerjárvány idején sincs kivel perlekedni, vagy már nem is akarnak, nincs is kedvük, nem is maradt erejük az embereknek a csatározásra. A betegek is, a hozzátartozók is könnyen, simulékonyan elfogadják a kiszolgáltatott, a megalázó helyzetet. Nem zúgolódnak, nem méltatlankodnak. A kiemelt fontosságú orvosi rendelő előtt türelmesen várakoznak nap mint nap, kint az udvaron, a szabad ég alatt. Nem számít, hogy hideg van, fúj a szél, vagy az eső esik, türelmesen várják, hogy sorra kerüljenek. Nem számít, hogy köhögnek, tüsszögnek, orrot fújnak, lázasak, kezdődő vagy már tartósan fennálló tüdőgyulladással ácsorognak órákon át. Senki nem él panasszal, senki sem kéri ki magának ezt az embertelen bánásmódot, senki sem teszi fel a kérdést, hogy valóban nincs más módja a betegellátásnak?

Volt, aki már reggel 8 óra előtt a röntgenre várakozott, és még a délután kettőkor kezdő orvos véleményét is meg kellett volna várnia. Ha nem rámenős, ha nem követelőzik, akkor aztán álldogálhatott volna, ki tudja, meddig az udvaron az egyoldali tüdőgyulladásával. Étlen-szomjan persze, mert elmozdulni sem mert, nehogy épp akkor szólítsák. Így is este 9 óra lett, mire mindent elrendeztek körülötte, és bekerült a kórházba.

Ennél csak egy fokkal jobb az a gyakorlat, amit a kórházban alkalmaznak: a külön, e célra kialakított részlegben legalább meleg van, a pácienseket nem veri az eső és nem fújja át a szél. De ott is fürtökben lógnak, az orvos a kétméteres távolságot betartva kérdezi ki a panaszost, ott, mindenki szeme láttára, füle hallatára. Hol van ma már a diszkréció, minek az az avítt, divatjamúlt bizalmaskodás?!

Az ilyen helyeken senki nem gyanús, nem vírushordozó, nem fertőző. Nincs mitől tartani.

Mintha éppen az lenne a cél, hogy minél zűrzavarosabb és átláthatatlanabb legyen a helyzet. És minél kiszolgáltatottabb, megalázottabb a beteg.

Szabó Angéla