LORENCACO*

 

A színpad fényei
VLADIMIR JOKIĆ


LORENCACO*

I.
– Jaj, hogy én milyen semmilyen voltam, amikor születtem – apró, csenevész, ráncos…
– Nem, fiam, nem voltál…
– Ugyan, honnan tudod te ezt, anya.

II.
– Anya, engem az óvodában nem szeret senki, nem akarnak játszani velem.
– Azért, mert ilyen vagy, fiam. És mert szép szemeid vannak…

III.
Apu, az iskolában miért hívnak engem Bljak-nak?

IV.

Aztán a háztömbök között megjelent egy fiú, aki valamilyen akart lenni, hogy szeressék, és ne nevezzék Bljak-nak, de arról is álmodott, hogy a szurkolók vezetőjévé váljon. Mi mindent nem csinált, hogy azzá legyen – minden mérkőzésen a leghangosabb volt, az Igazgatósággal tartott ülésekre elsőként érkezett, az Igazgatóságtól külön feladatokat kért.

Nem lett az. Ezért beiratkozott a Pártba.

V.

A Pártban is egyre hangosabb lett, az igazgatósági ülésekre elsőként érkezett, külön feladatokat kért… Mert továbbra is valaki és valami szeretett volna lenni, hogy szeressék és elfelejtsék azt a nevet az iskolából. Mi mindent nem csinált – galagonya karót faragott a Párt látogatására a Virágházba, harsányan csatára hívott az összes évszázados tűzhelyünk felszabadítására, frissítette a külföldi bérencek és hazaárulók listáját, fenyegette az ellenséget, megbüntette az árulókat…

És – valamivé vált.

De ő még valami szeretett volna lenni, hogy mindenki szeresse, és hogy teljesen elfelejtsék azt a nevet. Ezért átment a szomszéd Pártba.

VI.

Ebben a Pártban mindenes lett. Megvalósultak a fiatalkori álmai – végre a szurkolók élére került. Végre valaki lett, végre mindenhol jelen van, végre ő a mindenki. De a szeretet, hol van a szeretet? Mi mindent nem tett meg azért, hogy szeressék! Hogy szeressük! Hogy szeressétek! Ha körülnéztek magatok körül, és nem a televízióban, láthatjátok, hogy mi mindent tett meg…

VII.

Ül így egyedül a tükör előtt és bámul… Bámul a tükörképébe… Önmagába… Ekkor elszólja magát: Bljak!

Danas, 2021. december 4. XVI.
Lorencačo https://www.jdp.rs/performance/lorencaco/
Fordította: B. A.