Amikor a pénzen múlik a gyógyítás…

Fotó: Google

A vírusjárvány alaposan megtépázta a már amúgy is ezer sebből vérző egészségügyünket. Kiötlői az általános felforgató, a minden korábbi rendet feldúló szerepét osztották rá, és ezt a feladatát kifogástalan módon el is látja. Romboló, pusztító tevékenysége révén sok mindent átalakított az orvoslásban, a fehér köpenyes társadalom működésében. A legszembetűnőbb ártalmas hatása talán az, hogy alaposan lezüllesztette a betegellátás színvonalát. Az elrettentő példák hosszú sorát lehetne itt felvonultatni, és vége-hossza nem szakadna a felkavaró, megrázó emberi történeteknek.

Épp a napokban járta be az egyik közösségi médium lapjait annak a bátor szabadkai asszonynak a videója, aki egyenesen a városi közkórház betegágyából mutatta be kendőzetlenül a valóságot. Azt, hogy mit művelt vele a védőoltás, sorrendben a harmadik, egy Pfizer. Alacsony vérnyomás okozta rosszullét miatt elesett, bevitték a kórházba, ahol újra kellett éleszteni. És közben előkerült a „tettes” is, az oltás, meg a következményeként kialakult trombózis. Megrázó felvételeket közölt magáról, a lila-fekete foltokkal, véraláfutásokkal tarkított karjairól. Még tart a gyógykezelése.

Volt bátorsága otthagyni a kórházat

Az alábbi történetet a napokban osztották meg velem.

Két személy esetét mondom el, mindkettőt ugyanazzal a bajjal műtötték. A közeli hozzátartozómat Újvidéken, egy magánklinikán operálták meg. Hála Istennek, sikeresen! De ezt megelőzően 3 hetet a szabadkai kórházban töltött kivizsgáláson. Ez idő alatt 5 kilót fogyott és egyre csak gyengült. A vírusjárványra hivatkozva látogatni nem lehetett, a felesége még tisztaruhát nem tudott bevinni. Szerencsére volt nála pénz, így tudott venni ennivalót, de akiknek nem volt pénzük, azok bizony éheztek. Ő is lefogyott, pedig a kórházi koszt mellett rendszeresen csemegézett.

Tőle tudom, hogy volt olyan beteg, aki bepisilt, és jött a takarítónő egy vödör tiszta vízzel, azt mondta, hogy feltörli a padlót az „üres” vízzel, mert semmiféle fertőtlenítőszer nincsen. És ez még hagyján! Ilyen fertőzőnek mondott járvány kellős közepén a vécéket sem fertőtlenítették.  Az egyik vécét nem is lehetett leöblíteni, mert elszakadt a víztartály zsinórja.

Többágyas szobában feküdt a rokonom. Egyik nap bement az orvos, az ágya mellé állt, és mindenki füle hallatára közölte vele, hogy meg fogják operálni és élete végéig sztóma zacskót kell viselnie az oldalán, és ezzel távozott is a szobából. Szegény beteg hirtelen fel sem tudta fogni, hogy miről van szó. De aztán felkelt, kiabálva kérte a papírjait és bejelentette, hogy másnap elhagyja a kórházat! Így is lett. És utólag csak azt mondhatjuk, hogy jól tette, hogy kiállt magáért. Ki tudja, mi történik vele, ha csendben meghúzza magát és ottmarad!

Elment egy magánklinikára, ahol sugárkezelést kapott, sikerült a műtét és nem kell élete végéig a zacskót használnia. A magánklinika orvosa azt mondta, hogy nem lett volna szabad egy többágyas kórteremben idegenek előtt elmondani, hogy mi fog történni vele, és amíg a beteg részt nem nyitják fel, ilyen kijelentést sem lehet tenni. A sugárkezelés lehetősége pedig szóba sem került.

A másik beteg, aki mindvégig a szabadkai kórházban maradt, sokat szenvedett, lefogyott, de szerencsére ő is megúszta élve. Az első műtét után vissza kellett vinni, és még kétszer meg kellett műteni. A meglévő baja mellett a húgyvezetéke is megsérült. Nem vették észre, csak miután már hazakerült, és az állapota rosszabbodott.

A rokonomnak 4 000 eurójába került a műtét és az ellátás a magánklinikán. Szerencse, hogy volt pénze. De mit tegyenek azok, mi lesz azokkal, akiknek nincs pénzük? Mi vár rájuk?

Rosszul bántak vele

– A szívbeteg apám több mint egy hónapot töltött a szabadkai kórházban – mondja az egyik ismerősöm. – Egy héten át nem tudtam elérni a kezelőorvosát, hogy megbeszéljük, mi várható, hogy lesz tovább. Akárhányszor kerestem, sosem volt bent. Az idő múlt, mi meg tehetetlenek voltunk. Végül megtudtuk, hogy mielőbb műteni kellene, de azt csak Kamenicán lehet, ott pedig csak sürgős esetben végeznek műtétet. Megkérdeztem az orvostól, hogy „mi számít halaszthatatlan esetnek”. Apámnak 20 százalékos a szívműködése, infarktusa volt… Azt felelte, hogy az élvez előnyt, aki már járni sem tud. Mire visszakérdeztem: miért kell azt megvárni, hogy fel se tudjon kelni az ágyból?

Apám olyan ember volt, aki sokkal több embernek nyújtott segítséget, mint ahányan neki segítettek. Olyan ember volt, aki nem ijed meg a saját árnyékától, de a kórházi magatehetetlenségtől, a kiszolgáltatottságtól félt, nagyon tartott attól, hogy mi vár rá. Amíg csak bent volt, szinte mindennap beszéltünk telefonon. Panaszkodott a személyzetre, mert rosszul bántak vele. Nem tolták ki kerekesszékkel a vécére, nem vezették ki, hiába kért ágytálat. Amikor kitámolygott egymaga, a folyosón összeesett. Otthagyták. Egy alkalommal nem kapott reggelit. Ha szóvá tett valamit, akkor lepisszentették, azt mondták, hogy ne okoskodjon. Amikor bementem hozzá, csak suttogott, nem mert hangosan beszélni. A mostoha bánásmód nagyon megviselte.

Egy teljes hónapot elvesztegettünk Szabadkán. Ha időben műtőasztalra kerül, talán minden másképpen alakul. Sokat lehetne erről mesélni, de most már nincsen értelme. Kénytelen voltam elvinni egy belgrádi magánklinikára, ott megműtötték, de ez már nem segített rajta. Már korábban valahol fertőzést kapott, ez okozta a halálát. Befizettem a 6500 eurót a műtétre, ő meg elment…    

Ezer euró vagy 2 év várakozás

Egyazon családon belül többen is bekerültek az egészségügy útvesztőjébe. A családfő elbeszélése: – Én 50 éves vagyok, a párom 45, mindketten munkanélküliek vagyunk. Engem egy cég sem akar alkalmazni a korom végett, a párom meg nem vállalhat munkát. Hogy élünk? Egyik napról a másikra. Szégyen, ami ebben az országban zajlik!

Több mint fél éven át jártunk orvostól orvosig, mire kiderült, hogy a párom súlyos szív- és tüdőbeteg. Ezt tavaly májusban tudtuk meg, és azóta várunk egy újabb vizsgálatra. Azóta nem tudunk bejutni a szakorvoshoz, nem kapunk időpontot, az állapota meg csak romlik. Amikor erélyesen rákérdeztünk, hogy mikor lesz végre időpontunk, szemrebbenés nélkül a képünkbe vágták, hogy pénz nélkül ne is reménykedjünk abban, hogy a szükséges műtétet elvégzik!

Velem esett meg az, hogy egy teljesen üres egészségházban, 3 órát kellett várnom arra, hogy a rendelőbe behívjanak. Közben csak úgy áradt kifelé a kávéillat, és kihallatszott a hangos nevetgélés.

Édesanyámnak szürkehályoggal van a szemén, szinte semmit nem lát. Az ősszel volt orvosnál, az újvidéki kórházban nyíltan megmondták, hogy ha fontos a szeme világa, akkor tegyen le 1000 eurót, mert egyébként hosszadalmas lesz a műtétre várakozás, eltarthat akár 2 évig is.

Nem csupán a kórházba kerülő betegek panaszkodnak, hanem az állami szociális otthonok lakói is.

– Az egyik idősotthonban 55.000 dint kell fizetni havonta a bentlakásért, az ellátásért, mégis a szükséges pelenkát, a gyógyszereket és a vacsorát magának az ápoltnak kell biztosítania – panaszolják a helyzet ismerői. – Mostoha körülmények uralkodnak. A szegény idősek nagyon kevés ételt kapnak. A reggeli silány, az ebéd kevés, vacsora pedig nincs.

El tudja képzelni, milyen lehet az, amikor egy csirkeszárnyat két embernek kell elfelezni?!

A főnővér a pelenkát dupla áron szerezte be, 800 dinár helyett (ennyibe került a gyógyszertárban) 1600 dinárt fizettetett a beteggel.  

A szomszédasszonyunkat hívtam telefonon, kérdeztem, hogy van. Azt kellett felelnie, hogy nagyon jól érzi magát, mert ha panaszkodni merészel, ki tudja, mit csinálnak vele. Tízen vannak a szobában. Akinek van külföldi nyugdíja, az rendszeresen tud csúsztatni egy kicsit az ápolóknak, és ezáltal jobb bánásmódban részesül.

Dühít ez az igazságtalanság és a hanyagság! Ezeket kellene nyilvánosságra hozni.

Szabó Angéla