Egy számomra kedves családnál jártam tegnap a topolyai tanyavilágban, Svetićevón. Egy tragikus esemény adott szomorú alkalmat a látogatásra: elhunyt a családfő. Három hónapon át tartó súlyos betegség után távozott el az élők sorából. Idén lett volna 63 éves.
Az élete, a küzdelme majdnem tipikus vajdasági magyar sors. A munkába temetkező kisemberé, akinek mindenre és mindenkire jut ideje, csak önmagára nem. Jóhiszemű, segítőkész, szenvedélyes igazságkereső – olyan, aki minden körülmények között megtartja az adott szavát, és akire a legnagyobb bajban is lehet számítani.
Az Ilánkovics házaspár – Károly és Rózsa – 42 évet töltött el együtt. Jóban, rosszban és örökös munkában. Állattenyésztésből élnek, korábban tejtermeléssel is foglalkoztak, most már csak bikákat hizlalnak. Károly egyszer azt mondta nekem, hogy „földünk nincsen, de valamiből meg kell élni, ezért kényszerparasztok lettünk”. Megbíztak az emberekben, ezért aztán többször becsapták, megkárosították őket. Először (2013-ban) a hírhedt csókai tejüzem, amely elfelejtette kifizetni a felvásárolt tej árát, a 6 000 eurót, aztán következett a magántulajdonban lévő csantavéri malom, a Barkel, ami az átadott gabona árával maradt adót, 6 évvel ezelőtt pedig óriási vízszámlát akasztott a nyakukba a pobedai Helyi Közösség, amelyhez területileg tartoznak. Ez utóbbi esetben úgy csűrték-csavarták a dolgot, hogy az 5 000 dináros tartozásból a végén 40 000 dinár adósság lett. Aztán egy szép napon megjelent náluk a végrehajtó, aki ezért a 40 000 dináros „tartozásért” 3 (összesen 2500-3000 euró értékű) fejőstehenet akart lefoglalni. Elkobzással, árverezéssel rémítgette őket. Megesett, hogy rendőregyenruhás kíséretében jelent meg a kapuban, így adva nyomatékot a szánalmas evilági hatalmának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy magam is osztom a véleményt, mi szerint a végrehajtók korunk szánalmas vámszedői. Edzett gyomor kell az emberi nyomorúságban való vájkáláshoz, acélos idegzet és elsivatagosodott lélek a mások által szerzett vagyontárgyak szigorúan hűvös leltározásához és a velük való léleknélküli kufárkodáshoz.) Kell-e csodálkozni azon, ha a kemény fizikai munka és a mások által okozott stressz, idegeskedés Ilánkovicsék egészségét is kikezdte? Károly cukorbeteg lett, szívtájéki panaszok kezdték gyötörni, Rózsa is orvoshoz került. De ez még nem volt elég: kigyulladt a házuk, leégett a tető. Ám az igazi baj csak tavaly ősszel kezdődött, amikor a családfő munkaképtelenné vált. Hogy a baj még nagyobb legyen, akkor már jó néhány éve egyedül éltek – az egyik fiuk Ausztriába ment dolgozni, a másik Magyarországon talált munkát.
– Hogy kezdődött ez a kálvária, amit az elmúlt 3 hónap alatt végig kellett járniuk? – kérdezem Rózsától.
– Szemlátomást romlott az állapota, hamar kifáradt, ha betolt az istállóba egy talicska takarmányt, levegő után kapkodott. A betegséget nem vette komolyan, a gyógyszereit rendszertelenül szedte, és csak ritkán panaszkodott. Egy nap rosszul lett, elzsibbadt a karja. Bevittük Topolyára, a sürgősségire, onnan már mentő szaladt vele a szabadkai kórházba. Egy hétig volt bent, vizsgálgatták, de jelentős javulás nem történt. Hazajött, majd néhány nap után újra visszakerült. A bent töltött egy hónap alatt egyszer levitték Kamenicára vizsgálatra, azt mondták meg kell műteni, de a hosszú várólista miatt erre nem került sor.
– Milyen ellátásban volt része?
– Az orvosi ellátásról, úgy általában véve, apám azt jegyezte meg, hogy ő megtesz olyasmit is az állatokért, a jószágért, amit a fehér köpenyesek nem tesznek meg az emberekért. Ezzel mindent elmondott – fűzte hozzá Ervin. – Látta körülötte meghalni az embereket. Azt mondta, ha „még sokáig itt kell lennem, én sem kerülök ki élve”. Amikor kibocsájtották, egy tolókocsit nem voltak képesek adni, amivel lehozhattuk volna a földszintre. Én voltam Ausztriában kórházban, ott más a helyzet.
– Mindenért fizettünk, mégis sokat panaszkodott az ellátásra, a bánásmódra, hűvös szobába helyezték, egy alkalommal, amikor a mosdóba indult, a folyosón összeesett, és csak átléptek rajta. De szenvedett az oxigén adagolása miatt is. Ezek után úgy döntöttünk, hogy mást próbálunk, ekkor került a zentai kórházba. Ott két hetet töltött – folytatta a történetet Rózsa. – Valamivel emberségesebb bánásmódban részesült, és azt mondták, hogy leghamarabb február végén kerülhet sor az operálásra Kamenicán. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Gyenge volt a szívműködése, átesett egy infarktuson, nem maradt sok időnk a várakozásra. Gyorsan kellett megoldást találni, ezért egy belgrádi magánklinikára vittük, gondoltuk, hogy ott majd jó helyen és jó kezekben lesz. Két héten át kezelték, erősítették, mert időközben nagyon lefogyott, és utána elvégezték a bypass műtétet. Az orvos jelentette, hogy átesett a nehezén, jól viselte az operációt. Kezdtünk reménykedni.
– Károllyal mikor tudtak beszélni?
– Nem jelentkezett, nem telefonált még a harmadik nap után sem. Ez nekem gyanúsnak tűnt. Állítólag minden rendben volt, legalábbis nekünk ezt mondták.
– Sikerült-e meglátogatni?
– Egy hét elteltével. Délután mentünk le Belgrádba, és már esteledett, amikor fogadtak bennünket. A doktor időközben már hazament, de utána visszajött. Azt mondta, hogy azért nem javul az állapota, mert fertőzést kapott. Hogy mitől, milyen módon, azt nem tudják. Szomorú látvány volt, mozdulatlanul, magatehetetlenül feküdt az ágyon, lelógó karokkal, széttárt lábakkal. Nem lehetett vele kommunikálni. Én akkor azt láttam, hogy belőle már nem lesz ember… Hajnalban jelentették is, hogy meghalt.
– Volt-e erejük arra, hogy összeszámolják, mennyit költöttek a gyógyítására?
– Nem számoltuk. Rengeteget. Csak a szabadkai kórházban több mint 40 000 dinárt fizettünk az ellátásért, mert nem volt érvényes betegkönyve. A belgrádi klinikán be kellett fizetni 6 500 eurót (dinárban), miután felmutattuk a számlát, akkor ültették csak tolószékbe, akkor vették fel az osztályra. A műtét előtt kértek még 105 000 dinárt, később pedig még 280 000 dinárt egyfajta vértisztító kezelésre. Halála után még 10 000 dinárt kellett fizetni az öltöztetésért és 20 000 dinárt az adai temetkezési vállalkozónak, aki a holttestét hazaszállította.
– A temetés óta eltelt két hét. Most milyen gondolatok járnak a fejében?
– Negyvenkét évig gürcöltünk, és ez lett a vége. Meg akarjuk vásárolni pénzért az életet?! Nem lehet. Lobbanékony természetű volt, emiatt sokszor vitatkoztunk, civakodtunk. Nem kellett volna.
Hiányzik.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése