Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót. Ünnepi szám, jó vastag. Itt a grill szezon, jól jön majd gyújtósnak. De egy oldalt kitéptem, mielőtt behajítottam a kamrába. Előretolt Helyőrség melléklete, 14. oldal. Igazi csemege. Színházkritikának nem nevezném, bár annak készült. Többször is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, hogy mennyi baromságot ír a szerzője. Így kezdi: „Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek.” Ahogy az Elnökúr is mondja, mi harcedzettek vagyunk, így én se szomorúságot, se dühöt nem éreztem az írás elolvasása után, viszont percenként hangosan felröhögtem, annyira zseniális, ahogyan ezt a sok ostobaságot összehányta a művésznő. Mondhatnám, hogy bivalybasznádalsóról ne szóljon már bele a városi élet dolgaiba, de nem teszem, csak nem vagyok már ekkora sznob. Szíve joga két táncháztalálkozó között beugrani színházba is, talán ha többször tenné, rádöbbene, hogy a világ már régen elmasírozott mellette.
No, de mi is történt?! A bemutatón jómagam is ott voltam, már a színházba érkezésünkkor feltűnt, hogy több tucatnyi véemeszes tolong az előtérben. Fura, mert ritkán látom őket színházba járni. Először arra gondoltam, kampány van, hát megmutatják az arcukat, hogy ők is fogyasztanak kultúrát. Amikor jobban körülnéztem az is feltűnt, hogy a pártunk népzenei frakciójának prominensei vannak létszámfőlénybe. A tincitánci maffia felvonult. A 2021-es Tanyaszínház-balhé óta félelem lesz úrrá rajtam, ha egy színház közelében ennyi pártcsicska zsizseg, mert sejtettem, hogy nem azt fogják kapni, amiért jöttek. Mert a hívószó a darab címe lehetett: A trianoni csata. Ez az ő vesszőparipájuk, jöttek, hogy megkönnyezzék. Akartak egy jót ríni. Már az előadás közben is többször kivert a víz, hogy ebből baj lesz, itt ajtócsapkodás várható. A szünetben már lehetett érezni a feszültséget a levegőben, majd a darab végén jól kivehető volt a látványosan nem tapsolók arcán a keserűség, itt nem az egymás nyakába borulós zokogás a katarzis. És eltelik egy hónap, kicsit megkésve, de kiböffent a fájdalmas élmény. Patyerek Réka megírta a tutit. Van itt minden mint karácsonykor, egy keményvonalas demagóg írja, hogy milyen demagóg a rendező. Hogy milyen szégyenteljes a piros csizma, meg nem is görbe az a tükör. A Tóth Gabi meg nem is ciki. Értekezik a cintányéros majom hiányáról, földbe döngölt nemzeti identitásról, a heteroszexuálisok érvényesülésének a harcáról, a néptáncot trendivé tevő egyesületekről (ahová évek óta dől az elképesztő mennyiségű lóvé). Végül felvillan a veszélyt jelző lámpa: veszélyes, veszélyes, veszélyes. Majd záró gondolatként: bajban vagyunk.
Hát, kedves tanárnő, valóban bajban vagyunk. Az agymosás lassan eléri eredményét, a szóban forgó kritika szerzője ennek a tökéletes példája. Ha valami nem tetszik, akkor tovább kell lépni, és azt fogyasztani, ami jól esik. Mindennek megvan a maga helye. Valaki táncházba jár, valaki színházba. Valaki elektronikus zenét szeret, de van, aki a jazzt, vagy épp a folklórt. Az a jó, ha mindenki megtalálja a magának tetszőt. Én színházba járok, mert, sajnos, annyira nem rezgek együtt a népzenével. Ennek ellenére, négy év alatt, tucatnyi táncházat szerveztem Szabadka belvárosában, mert fontosnak tartottam, nem csak jazzt vagy kortárs kultúrát szolgáltatni. Pedig kb annyira tartom giccsnek, mint szerzőnk a KDSZ darabját. Élni és élni hagyni. Nőjetek fel a 21. századhoz, mindenkinek jobb lesz. El a kezekkel a színházainktól!
Gyulai Zsolt
Kapcsolódó írás:
Patyerek Réka: A trianoni csata. előretolt helyőrség. Magyar Szó irodalmi-kulturális melléklete, 2022. április 16. 14.
https://www.facebook.com/zs.gyulai
https://www.facebook.com/search/top?q=napl%C3%B3%20vez%C3%A9rigazgatr%C3%B3s%C3%A1g
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése