Moravicai parancsmegtagadók

„Nem megyünk, maradunk!”

Az április 8-ai nagygyűlés résztvevői

Harminc évvel ezelőtt, 1992. április 6-án a reggeli órákban a moravicai paprikamalomnál mintegy 100 katonaruhás férfi várta az értük küldött autóbuszokat, hogy azok Baranyába vigyék őket. Torjanci falu volt a kijelölt úti cél, ahol a leszerelt kishegyesi tartalékosokat kellett volna fölváltaniuk, a rideg katonai terv fölött azonban a Teremtőnek is volt egy terve, egy óvó-védelmező, egy gondoskodó, amely által úgy alakította a történéseket, hogy a buszok ne érkezhessenek meg a megbeszélt időpontban, ez pedig alkalmat adott a háborúba indulóknak arra, hogy az utolsó pillanatban még meggondolják magukat és megtagadják az alázatos engedelmeskedést.   

Csubela Ferenc akkori VMDK-s parlamenti képviselő így ír erről a naplója 99. oldalán: Hétfő van. Azt terveztem, hogy a délelőtt folyamán Topolyára megyek. Úgy háromnegyed 8 körül telefonon hívnak a munkahelyemen. A drót másik végén egy hang:

– Feri bácsi, jöjjön ki, mi nem akarunk menni!

– Kik vagytok, és hova nem akartok menni?

– Tartalékosok vagyunk, a frontra nem akarunk menni. Jöjjön ki a paprikamalomba.

A politikus kocsiba ül, és öt perc alatt a helyszínre érkezik, ahol körülveszik a katonaruhás férfiak. Elmondja nekik, hogy a mozgósítás alkotmányellenesen zajlik, a háború pedig a nemzeti gyűlölet következménye, majd mindenkinek a lelkiismeretére bízza a döntést, hogy vállalja-e a frontra vonulást, vagy pedig ellenáll. A naplójában így fogalmaz: A résztvevők túlnyomó többsége elfogadta a véleményem, és hangosan méltatlankodott, azonban leginkább az hallatszott: „Nem megyünk, maradunk!”. 

Időközben öt-hat magas rangú tiszt is feltűnt és bevonultak az egyik irodába tárgyalni. Az éjszaka folyamán megjelent a katonai rendőrség is, tarkaruhás géppisztolyosok, akik őrséget állítottak az épület köré, és győzögették a hadköteleseket, próbálták rábeszélni őket, hogy menjenek el a háborúba.

Másnap Csubela a munkahelyéről, a szomszédos Otthon épületéből szemlélte a történéseket, ugyanis az irodája ablakából jól ráláthatott a helyszínre. Sakkoztam. Latolgattam a katonai hatóság lehető lépéseit – írja. – Fontolgattam az egyes lépésekre a saját válaszomat.  A csoport létszáma közben növekedett, de megsokasodott a kérdések száma is. Mi lesz? Mit tehetnek? Elviszik őket erőszakkal?

A moravicaiak között voltak, akik akkorra már megjárták a háborút. Hamar Zoltán is, aki nem szívesen eleveníti fel az akkori eseményeket, el is zárkózik a nyilatkozattól, pedig lenne bőven mesélnivalója, hiszen ott volt a sűrűjében. Csupán ennyit jegyez meg: Páran sajnos odaát voltunk, éppen Torjanciban, ahova a moravicaiaknak kellett volna jönni, leváltani a hegyesieket. Erről tudnék mesélni, meg Borbély Feri is meg Iván Zsolt is.

De tudna mesélni Ágyin Sándor is, Varga József is, Simon Ottó is és a már megboldogult Ágyas László is, meg még sokan mások. (Utóbbit bántalmazták is, csúnyán összeverték, a lábujjait eltörték, és azt mondták neki, hogy szerb csizma nem való magyar lábra.)   

Szerencsére mind épségben hazatértek, a falu megúszta a katonatemetést. A kishegyesiek, a feketicsiek, a kúlaiak meg a sziváciak rosszabbul jártak: 3 nappal a paprikamalomnál történt események előtt, április 3-án 5 magyar katonájuk halt meg Torjánciban és jó néhányan meg is sebesültek. A feletteseik magukra hagyták a földalatti bunkerekben levő katonákat, akiket szinte tálcán kínáltak fel az ellenségnek. (Torjanci, magyar nevén Torjánc ma Eszék-Baranya megyéhez tartozik, a Dráva közelében, közvetlenül a magyar országhatár mellett fekszik. A háború idején közel 500 lakosa volt, akik a harcok kezdete előtt már elmenekültek a faluból.)

Amikor a 100 moravicai, pacséri és krivajai hadköteles férfit mozgósították, és el akarták vinni a frontra, akkorra már Baranya és az ott élő magyarok sorsa megpecsételődött, akkorra már Szentlászlót, az Árpád-kori ősi magyar falut letörölték a föld színéről, és a vukovári barbár pusztítás romjairól készült felvételeken is szörnyülködhetett a nagyvilág. Mégis, még ekkor is, még ennek ellenére is az esztelen háborúba lehetett kényszeríteni a vajdasági magyarokat, mert féltették a munkahelyüket, az anyagi biztonságukat. Esetenként jobban is, mint a saját életüket. A moravicaiak azonban összefogtak és kiálltak magukért. Már a háború elején felemelték a szavukat az öldöklés ellen: 1991. július 3-án tiltakozó gyűlést tartottak, amely után egy 15 pontból álló követelést fogalmaztak meg. Kérték a harcok azonnali beszüntetését, a konfliktusok tárgyalásos rendezését, és a Vajdaság területéről besorozott katonák azonnali visszatérését. Ezt akkoriban – a szlovéniai 10 napos háború kellős közepén – megszövegezni, névvel felvállalni és illetékes helyre továbbítani, igencsak bátor és tiszteletet érdemlő cselekedetnek számított. A Helyi Közösség Közgyűlésének akkori elnöke, Méhes Béla írta alá az írógépen készült kétoldalas tiltakozás szövegét.  

Visszatérve a paprikamalomban történtekhez, a helyszínre érkezett tisztek 5 alkalommal próbálták meg „jobb belátásra bírni” az egybegyűlt férfiakat, ők azonban kitartottak az elhatározásuk mellett. Nyolcvanan megtagadták az engedelmességet, 14-en pedig (többnyire szerb nemzetiségűek) úgy döntöttek, hogy mégis elmennek a háborúba. A tiltakozás harmadik napján, szerdán délután 2 órakor nagygyűlést tartottak, amelynek kezdetére tekintélyes tömeg verődött össze. A szónoki emelvénnyé avanzsált pótkocsin egymást váltották a felszólalók: Németh István író kezdte a sort, majd Nenad Čanak, Dudás Károly, Đorđe Šećerov, Ágoston András, Ágyas Sándor és Csubela Ferenc szólt az egybegyűltekhez. Az esemény végén a parancsmegtagadók is hazamehettek.

A felvétel a tiltakozás harmadik napján készült, a nagygyűlés után.
Bede Gábor középen látható, fekete bőrkabátban

Bede Gábor 28 éves volt, és Pacséron dolgozott egy ékszergyártó üzemben, amikor megkapta a katonai behívóját. Azon az emlékezetes április 6-ai napon ő is a paprikamalom udvarán várakozott útra készen. 

– Mire emlékszik, milyen volt a hangulat, volt-e bennük aggódás, félelem?

– Igaz, hogy 30 év telt el azóta, de mélyen az emlékezetembe vésődtek azok a napok, olyan, mintha csak pár esztendeje történt volna. Mi akkor már felkészültünk a legrosszabbra, vártuk a 10 órát, hogy megérkezzenek a buszok, felszállunk és visznek bennünket. De mivel nem jöttek, az idő múlt, az emberek elégedetlenkedni, hangoskodni kezdtek. Nem is kellene elmenni, mondogatták, és így elég gyorsan kialakult a nem megyünk-féle hangulat. És ez csak erősödött, miután megjelent Csubela Feri bácsi, aki arra buzdított bennünket, hogy tartsunk ki az elhatározásunkban. Nyomásgyakorlással, rábeszéléssel többször is próbálkozott a hatalom, katonai bírósággal is fenyegettek bennünket, sőt egy olyan trükköt is bevetettek, hogy a magyar Farkas Géza tábornokot küldték ki közénk, de ő is kudarcot vallott. Az a néhány szerb, aki ugyancsak ott volt, különvonult, és eldöntötte, hogy eleget tesz a parancsnak és katonának áll, őket aztán el is szállították a szabadkai kaszárnyába.  Az első éjszakát kint töltöttük. Másnap kiérkezett a katonai rendőrség, és körbezártak, gyűrűbe fogtak bennünket, de a megfélemlítésnek ez a módja sem vált be. Lassan elkezdtek szállingózni a családtagok, akik élelmet hoztak, majd pedig megjelentek a traktorosok, akik elzárták a paprikamalom környékét, a bajsai utat, hogy se katonai járművekkel, se autóbuszokkal ne lehessen az épületet megközelíteni. Biztonságban éreztük magunkat, és ez megható érzés volt. Kis Antal református lelkészünk olyan ígéretet tett, hogy ha nagy baj lesz, akkor félreveri a harangot, és az azt fogja jelenteni, hogy mindenki siessen a paprikamalomhoz. Még ennyi év után is majdnem elérzékenyülök: szép példája volt az összefogásnak, az összetartásnak. Ugyanezt ma már nagyon nehéz, sőt, szinte lehetetlen lenne megvalósítani. Kicserélődött a falu lakossága, minden megváltozott. Harminc év után könnyű ezekről a dolgokról beszélni, de az akkori három nap félelmetes volt. A szomszédomat egy hónappal később elvitték. Zenetanárként dolgozott, olyan ember volt, akinek van tartása, de miután hazajött a háborúból, megtört, italozott. Elmondta, hogy állandó rettegésben teltek a napjai, mindig attól félt, hogy megölik. Két tűz között voltak, az ellenség is lőtt rájuk meg a szerbek oldalán harcoló szabadcsapatok tagjai is. Lőtték őket elölről is, hátulról is.

– Gondolom, a 3 nap alatt megszervezték az ellátásukat is.

– Volt élelmünk, mindenről gondoskodtak. Jöttek a családtagok is.

– Olvastam valahol, hogy a munkaidő lejárta után az emberek nem hazafelé vették az irányt, hanem a malomhoz indultak – gyalog, biciklivel, kocsival.

– A feleségem is ott volt. Emlékszem, hogy Veréb Simon, a Hét Nap fotósa kivett két tekercs filmet a fényképezőgépéből és a feleségem kezébe adta, mert tartott attól, hogy átkutatják a táskáját és elveszik tőle a negatívokat.

– Hogy tekint most vissza a háborús évekre?

– Ma már biztos vagyok benne, hogy a magyar lakosság erőszakos mozgósításával az volt a cél, hogy minél több embert elűzzenek a szülőföldjéről. Aki nem hajlandó részt venni a háborúban, az majd elmenekül. Nekem szép terveim voltak, és mindent fel kellett adni. Jó munkahelyet találtam. Új, olasz gépeken dolgoztunk, fülbevalókat készítettünk megbízható piacra. Éppen sikerült felverekedni magamat, termelésvezető lettem, aztán pedig egyik napról a másikra munkanélkülivé váltam. Egy ideig Magyarországon dolgoztam, később pedig Bécsben találtam munkát.

Szabó Angéla