Május első napjaiban harangozták be a hírt, hogy nemsokára vadonatúj, fedett piactérrel büszkélkedhetnek a csantavériek. Mi több: a régióban ennek a falunak lesz a legmodernebb piaca. Az épülő csarnok korszerű lesz, a mostani követelményeknek megfelelő, és nem is csak egy szimpla elárusítóhely, hanem különféle rendezvények megtartására is alkalmas lesz. Azt is hozzátették, hogy 3 hónapon belül el is készül. A pénz rendelkezésre áll – egy részét a Pénzügyi és Gazdasági Minisztérium, a másik részét a szabadkai önkormányzat biztosítja, a tervdokumentációhoz és az előkészületek költségét pedig a helybeli Komval Közművállalat állja.
Volt is öröm a falunkban: végre valamit „kapunk” is, nem mindig csak elvesznek tőlünk. Az eddigi piactér pedig valóban rászorult már egy kis csinosításra, mert tönkrementek a járdák, beáztak a piaci asztalok, és még hosszan lehetne sorolni a hiányosságait. De kiindulhatnánk abból is, hogy már maga a helyválasztás is komoly vita tárgyát képezhetné, ugyanis közvetlenül a templom szomszédságában, annak háta mögött alakították ki – nemritkán alig egyméternyire a templom falától már ott terülnek el a földön az asztallal nem rendelkező árusok portékái. Nem méltó a hétköznapi kufárkodás ahhoz a helyhez, amelyet nemrégiben az egyik irodalomtörténészünk az áhítat és a szépség házának nevezett. De alighanem ez egy másik történet lenne, ezúttal nem ez a témánk. Kanyarodjunk vissza oda, hogy a hangzatos hír bejelentése óta már nem 3, hanem 6 hónap is eltelt, és még mindig nem vehetik birtokukba a csantavériek az új elárusító csarnokot.
Igaz, ami igaz, már az indulás is kissé döcögősen kezdődött, ugyanis a kijelölt helyen hetekig még egy kapavágás sem történt, semmiféle mozgolódás nem volt észlelhető, de aztán elkezdődött a munka. A falubeliek folyamatosan figyelemmel kísérték az építkezést, és egymás között véleményezték is a látottakat. Mostanra már kinőtt a földből a fémvázas szerkezet, felkerült rá a tető is – leheletnyi túlzással azt is mondhatnánk, hogy már majdnem el is készült a csantavéri „kék piac”: 8700 négyzetméteren, 240 asztallal – 56 millió dinárért. Ez az összeg talán „kézzelfoghatóbb”, ha euróban mutatjuk meg: 476 000. Ennyi pénzből sok településen, de a mi falunkban is jóformán egy egész utcát meg lehetne venni – egy rövidebbet, mindkét oldalán 10-10, nagyjából 20 000 eurót érő házzal. Csupán szemléltetésként használtam az imént vett példát. Késik a piactér átadása, az emberek jártukban-keltükben szemrevételezik a hiányosságait, az elárusítók, akik éves asztalbérlettel rendelkeznek, zúgolódnak, mert nem tudják, mire számíthatnak, erről még nem kaptak megfelelő tájékoztatást. Elkezdődött a szóbeszéd arról is, hogy azért nincs még vaskerítéssel körbezárva a piactér, és azért nem alakították még ki a parkolóhelyeket, mert időközben elfogyott a pénz. A beruházásra 56 millió dinárt szántak, de csak 26 millióba került, a többi pénz eltűnt, nyoma veszett. Beszélnek arról is, hogy egy hasonló méretű fémvázas csarnokot az egyik helybeli vállalkozó lényegesen olcsóbban felépített volna...
Egy kis jóindulattal mondhatjuk azt, hogy már az utolsó simításokat végezték a csarnok körül, a teret övező árkok feltöltését, amikor nem várt dolog történt. Kényes kellemetlenség. Kiderült, hogy a feltöltéshez használt sárgaföldet a Nagytemetőből szállították a piactérre, méghozzá az oldalsó bejáratnál levő kriptasorról. Ez a cselekedet már egymagában is rossz fényt vetett az egész beruházásra – mintha a faluban nem lehetett volna megfelelő feketeföldet találni, hanem éppen a temetőből kellett hozatni, ráadásul sárgaföldet, amiről tudnivaló, hogy hogyan viselkedik, ha vizet kap –, azonban ennél hajmeresztőbb dolog is történt. A töltésnek szánt sárgaföldből csontok kerültek elő, emberi maradványok bukkantak a felszínre – egyes vélemények szerint – 70-80 évvel ezelőtt tisztességgel eltemetett falubeliek épen maradt csontjai. (Nem csak az a kettő, ami a mellékelt képen látható.)
„Még az őseinket sem hagyják nyugodni!”
Az igazi botrány azonban csak akkor tört ki, amikor a csontokat Kis Zsolt Béla lefényképezte, és a saját Facebook-oldalán közszemlére tette. Zsolt már évtizedek óta és erős szálakkal kötődik a temetőhöz, ugyanis a nevelőapja az egyik legkiválóbb kőfaragómestere volt a falunak, és Zsolt már fiatalkorában is gyakran segédkezett a temetői munkákban. Az apja mellett kitanulta a mesterséget, és nem egyszer exhumálást is látott egészen közelről. Így nem kell csodálkozni azon, hogy az elsők között volt, aki felháborodott a történteken.
A közösségi oldalakon megjelent fotók igencsak heves reagálásokat, erős érzelmeket váltottak ki a helyi lakosságból. Döbbenten nézték a képsorokat. Nem hiszem el! – írta valaki. Ez már brutális, felháborító! – jegyezte meg egy másik hozzászóló. Gusztustalan, kegyeletsértő – vélekedett egy harmadik személy. Ez már tényleg pofátlanság! Nincsen föld máshol??? Muszáj éppen a halottak sírhelyéből felépíteni a csantavéri piacot? – méltatlankodott egy újabb hozzászóló. De akadt ilyen vélemény is: Olyan szavak jutnak eszembe, amiket nem írhatok le! Megint másik észrevétel: Még az őseinket sem hagyják nyugodni. Van, aki így gondolja: Egyszer majd velünk is ezt fogják művelni. Néhányan a felelősség kérdését is felvetették: Egy ilyen cselekedetért a tetteseket felelősségre kell vonni. A falu vezetőségének fel van adva a lecke.
Eddig azonban nagyon úgy fest, hogy a cég vezetőségéből senki nem érezte azt, hogy magyarázattal tartozik a csantavérieknek a történtek miatt, ugyanígy a falunk politikusai sem gondolják azt, hogy illene megszólalniuk az ügyben. És nem csupán emiatt, hanem annak kapcsán is, hogy történnek egyéb furcsa dolgok is a közművállalat háza tájékán. A dolgozók már huzamosabb ideje panaszkodnak, elégedetlenkednek, kéréseik azonban nemigen találnak meghallgatásra. Kevés tájékoztatást kapnak a vállalat helyzetéről, működéséről, márpedig a sorsa nem csupán azokat érdekli, akik ott keresik meg a kenyerüket, hanem a falu lakosságát is. Ugyanis a Komval olyan cég, amely tekintélyes múlttal rendelkezik, az egyetlen vállalatunk, ami a jugoszláv időből megmaradt, még most is társadalmi tulajdont képez, nem kótyavetyélték el aprópénzért, hanem megőrizték, és mind a mai napig képes volt talpon maradni. (Az a kevés cég, ami egyáltalán létezett/működött a faluban, nem így járt, nem volt ilyen szerencséje, azokat mind egy szálig csődbe vitték, tönkretették, a vagyonát széthúzták, a vállalatot felszámolták, a benne dolgozókat pedig az utcára rakták és szélnek eresztették. Az egykoron messze földön híres földműves-szövetkezet már régen megszűnt, a Május 1-je Téglagyárat le is bontották, a Munka Szállítmányozási Vállalatból csak az épület áll még, a szabadkai Sever Villanymotorgyár kihelyezett üzemrészlegét bezárták, a Virág Balázs Bútorgyár épületét pedig még a föld színéről is letörölték. Mindeközben a Komval állta a sarat. Túlélte a rablóprivatizációt.) Igaz, látott szebb napokat is, amikor a piacüzemeltetésen, a temetkezésen és a szemétszállításon kívül egyéb tevékenységgel is foglalkozott, volt építészeti részlege, néhány kéményseprője, és az azóta már barbár módon lebontott, tönkretett (és nagyon kedvelt) fürdőnket is működtette.
„Már fél éve én vagyok a temetői ügyeletes”
Egy jó ideje már a temetkezéssel is gondok vannak. A régi, bevált gyakorlat szerint egy-egy temetés lebonyolítása legalább 4 embert igényel. Ennyi munkásra van szükség a koporsó sírba eresztésénél. Tekintélyes temetkezési vállalatokban 6 személy van jelen, 4 ünneplőbe öltözött egyenruhás viszi a koporsót, helyezi el a virágokat és végzi a koporsó sírba eresztését, utána pedig 2 munkásruhába öltözött végzi a sírhely betemetését, a földlapátolást. Nálunk viszont megtörténik, néha úgy adódik, hogy még a 4-es létszám is hiányos, ezért újabb temetői munkás(ok) felvételére lenne szükség.
Horváth Ferenc 2019 májusa óta dolgozik a vállalatban, a Nagytemetőben. Akkor még másik igazgatója volt a cégnek, aki azonban időközben meghalt.
– Amikor a Komvalba kerültem, az igazgató elmondta, hogy úgy vesz fel, hogy a temetőben fogok dolgozni, tudtam, hogy mi vár rám. Az ő távozása óta azonban sok minden megváltozott – mondja. – Már fél éve én vagyok a temetői ügyeletes, mert egyedül csak én rendelkezem vezetői engedéllyel, így ha elhunythoz hívnak bennünket, mindig nekem kell kimennem. Emiatt az évi szabadság kihasználása gondot okoz. Nemcsak nekem, mind a négyünknek, mert ha egyvalaki szabadságra megy, a temetés lebonyolításához máshonnan kell embert kérnünk. Ráadásul a hullaszállító autónk sincs kifogástalan állapotban. Úgy tudom, hogy itt, a faluban már nem is vállalták a műszaki vizsgáztatását, hanem máshová vitték. Ezért hosszabb útra nem vállalkozhatunk, például egy újvidéki kórházban vagy a kamenicai intézetben elhunyt személy hazahozatalát más módon kell megoldaniuk a hozzátartozóknak. Ada volt a legtávolabbi helyiség, ahova még elmentem.
Öt falu temetőjében végezzük a karbantartást (Csantavérnek 2 temetője van), a szeméthordást és magát a temetést, ezért néha adódnak olyan bonyolult helyzetek, amiket azonnal meg kell oldani. Előfordul például, hogy egyazon napon két-három temetést is el kell végezni. Én már több alkalommal is szóvá tettem, hogy vegyünk fel újabb embert, de az igazgatónő mindig azzal védekezett, hogy ez nem rajta múlik, őfelette is állnak.
Amióta itt dolgozom, feltűnt nekem, hogy a temetkezési kellékek – ez elsősorban a fából készült árura, a koporsókra és a keresztekre vonatkozik – minőségében változás történt. Mivel már nem a topolyai Usluga Koporsógyártól vásárolunk, ezek a kellékek silányabb minőségűek, mintha másod- vagy harmadosztályúak lennének. Az áru minden kísérő dokumentáció, hivatalos papír és számla nélkül érkezik, és eléggé rendezetlenül, mert utána majdnem egy egész napi munkába telik a kellékeket megfelelően összeválogatni. A korábbi igazgató idejében ez másként történt, akkor rendben zajlott.
„Holnap reggel már nem kell jönnöd dolgozni!”
Az elmúlt héten történt egy váratlan felmondásos eset is a csantavéri Komvalban. P. T. munkaviszonyát, az egy hónapra szóló szerződés lejárta után, nem hosszabbították meg.
– Mióta dolgozott a vállalatban?
– Több mint egy éve. Ez alatt az idő alatt minden hónapban újabb szerződést kellett aláírnom.
– Hogy történt az elbocsájtás?
– A napi munkaidő lejárta után az igazgatónő – kint az udvaron – közölte velem, hogy holnap reggel már nem kell jönnöd dolgozni… De nekem még maradt 11 kihasználatlan nap az évi szabadságból, azzal mi lesz? – kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy majd ki lesz fizetve.
– Mivel indokolta a felmondást?
– Befejeződött a főút mentén és a temetőkben a fűnyírás, most már nincsen rám szükség.
– Az elmúlt egy év alatt is voltak téli hónapok, amikor nem kellett füvet nyírni, mégsem kapott felmondást…
– Ez igaz, de nem tudok mást mondani.
– A fűnyíráson kívül más munkát nem végzett?
– Dehogynem. Csináltam mindent, amit kellett. Dolgoztunk Szabadkán egy iskolaépület festésén, játszóteret újítottunk fel, vagy ami éppen adódott. Furcsának tartottuk, nem igazán értettük, hogy miért kell másnak is dolgoznunk, ez nem olyan vállalat, aki bérbe adja a saját alkalmazottjait.
– Volt panasz a munkájára?
– Nemigen, én valóban szeretem a fűnyírást, sosem esett nehezemre. Az viszont megtörtént, hogy zúgolódtam, amikor szombaton is be kellett menni, holott a szombati munkavégzés nem szerepelt a szerződésemben. Előfordult, hogy arra a napra már korábban terveztünk valamit a családdal, vagy éppen a baptista gyülekezetben, és ott is számítottak rám. Amikor felvettek a cégbe, elmondtam, hogy én hívő ember vagyok, olyan, aki gyakorolja a hitét. Egy alkalommal lett is ebből bonyodalom, és akkor az igazgatónő nagyon csúnyán, becsmérlő módon szólt a mi imaházunkról. Nem szeretném idézni a szavait…
– Hogy fogadta a család a rossz hírt?
– Mindenki meglepődött. A küszöbön a tél, biztos nem lesz könnyű...
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése