Felakasztották, lelőtték, holtra verték…

 Egy beodrai család szenvedéstörténete

„A J. család negyedik gyermekeként elhatároztam, hogy megírom a családom majdnem hihetetlen tragédiáját. Nem sok családot zúztak szét úgy, mint az enyémet. Beodrán az én családomból ölték meg a legtöbb személyt, szám szerint hármat.

Idősebb J. J.: született Beodrán 1887. augusztus 2-án, felakasztották Beodrán 1944. december 10-én.

Fia, J. J.: született Beodrán 1914. június 15-én, lelőtték Beodrán 1944. december 12-én.

Mostoha nagyanyánk, K. J.: született Beodrán 1888. február 10-én, agyonverték 1945. február 10-én.”

A fenti idézet egy bánáti, beodrai születésű, ma 80 éves ember feljegyzéséből származik, és akinek a megrázó sorai a napokban kerültek a kezembe.

Sok-sok tragédia rejlik ebben a néhány mondatban. Az apát felakasztják, két nappal később a fiát lelövik, két hónapra rá a mostohaanyával is végeznek, halálra verik, méghozzá éppen a saját születésnapján, és a háromszoros haláleset után még a vagyonától is megfosztják a családot. Az első kérdés, ami önkéntelenül is fölvetődik az emberben, az az, hogy: MIÉRT? Felelet azóta sincs, majdnem 80 évvel a történtek után sincs, és az sincs, aki a kérdést megválaszolja.

– Mivel 1942-ben születtem, a leírtak nagy részét az anyámtól hallottam és a nálamnál hét évvel idősebb nővérem által tudtam meg. A nagyszüleimre nem emlékszem, és édesapámat is csak fényképről ismerem – mondja J. J., a beszélgetőtársam.   – Erre a sok szörnyűségre csak egyféle magyarázat létezik: mindez nemzeti alapon történt. És bizonyára az is közrejátszott, hogy abban az időben Beodrán a miénk volt a legvagyonosabb magyar család. A nagyapámnak és az apámnak téglagyára volt, amelyhez tizenhárom hektár földterület tartozott. A gyárban tizennyolc állandó munkás dolgozott. Apámnak volt nyolc lova, három tehene, kilencvennyolc birkája. Nagyapámnak a főutcán, a Petőfi utcán, vagy ahogy akkoriban mondták: a magyar utcán, az ismert (1857-ben épült) Karátsony-kastéllyal szemben, két háza volt, a harmadikban, a sarkon, a szüleim laktak az öt gyerekkel. A miénk egy hektárnyi területtel hatalmas épület volt, akkora, hogy akár három család is elfért volna benne kényelmesen. 1970-ben adtuk el.

– A második világháború után, 1946-ban ezt mind elvették?

– Csak a mi házunk maradt meg, mert nem sokkal a háború előtt vette meg apám, és még nem írták át a nevére. Így sikerült megmenteni. A tizennyolc hold földből nem egészen négy holdat hagytak meg. Pontosabban, azt sem hagyták meg, mert máshol, a falutól háromszor távolabb jelölték ki a parcellát – és nem is első-, hanem negyedosztályú földet adtak. A nyolc lóból csak kettőt hagytak. Amikor az utolsó, a Szekfű névre hallgató tehenünket is kivezette az udvarból az egyik utcabeli, akkor anyám sírva fakadt és úgy kérlelte, hogy bár ezt a jószágot hagyja meg. „Nem látod, hogy itt van ez a sok éhes száj? A legkisebb gyerek még egy éves sincs!” – mondta neki, de hiába. Nem számított, akkor is elvezette a tehenet. A házból is elvittek mindent, amit csak lehetett. A tűzrevalót is. Ezért fűtetlen szobában aludtunk. Nagyapám mindkét házában nagyon szép bútor volt, hatalmas könyvtárral is rendelkezett. Mentek a bitangok, és vittek mindent, kinek mi kellett. A könyveket felpakolták egy kocsira, bevitték a községháza udvarára, és ott elégették. Nagyanyám egyedül maradt a két házban. Az egyik ház udvarán huszonöt köbméter tűzifa volt. Egy napon megjelent egy nagybecskereki idegen, mögötte több parasztkocsival, és az összes fát elvitték. Nagyanyám szembeszállt a fosztogatókkal, ezért megverték. Az ágyra fektették és a kemencéről többször a hasára ugrottak. Olyan kegyetlenül megtaposták szegényt, hogy a belei kifordultak. A nagynéném talált rá.

– A többi családtag tragédiájáról mit tudott meg?

– 1944 nyarán a vagyonosabb magyar és szerb családok férfi tagjait bezárták a községháza udvarán, a pincébe, és napokig fogva tartották, ütötték-verték. Apámat is, a nagyapámat is bevitték. Apám volt a magyar kultúrkör elnöke. A társai: Ágó Ferenc, Ágó Béni, Bauer Ákos és Borbás Ferenc. Akiket bezártak, azok között nagyapám volt a legidősebb. Gazdagabb szerbek is lekerültek a pincébe, velük együtt, egy Kovačev és egy Grujin nevezetű, meg még ketten, hárman. Nagyapámat novemberben azzal az ürüggyel vitték be a községházára, hogy az udvarában, a kútban puskákat találtak. A fegyvereket persze ők maguk dobták a kútba. Egy 15-16 éves suhanc, puskával a vállán, egy kis takonypóc kísérte be és menet közben gyakran fenéken rúgta. Tizenkét napig tartották a pincében apámat és a nagyapámat. A nálamnál hét évvel idősebb néném azt mesélte, hogy miután kiengedték őket a börtönből, a verandán ülve arról beszélgettek, hogy fel kellene pakolni pár kocsira a legszükségesebb holmit és elmenekülni, legalább egy kétszáz kilométerrel távolabbi helyre, ahol nem ismeri őket senki. Ezt nagyapa indítványozta, apám viszont úgy gondolta, hogy nincs miért elmenniük, hiszen nem bántottak senkit, nem ártottak senkinek. Ha akkor elmennek, talán életben maradtak volna, így viszont mindkettejüket megölték. Nagyapámat felakasztották a községháza udvarán.

Még egy hónap sem telt el, apámat újra bebörtönözték, de akkor már nem a községházára vitték, hanem Nagybecskerekre. Naponta kihajtották őket a városba, kényszermunkára, este pedig, amikor visszatértek a börtönbe, vacsora helyett kemény verést kaptak. Erről az egyik nagybecskereki gimnáziumi osztálytársa is beszámol. Msgr. Dr. Géczy Tibor, aki később a teológián végzett Bécsben és pápai prelátus lett. Visszaemlékezéseim című írásában olvastam: Boday Jóskával igen sok magyar volt együtt, megismertem köztük J. J.-t, egykori iskolatársamat, akit Beodráról hoztak be. Még most is fáj, hogy nem értettem meg, mit kért tőlem, mert az őr ránk ordított. Később tudtam meg, hogy hasgörcsei voltak, mert nagyon megverték. J.-vel az életemben nem találkoztam többé, mert kb. három hét után ugyan hazaengedték őt is a többi magyarral együtt, de hazatérte alkalmával, házuk előtt „ismeretlen” tettesek lelőtték.

Ebben a szövegben az ismeretlen szó azért van idézőjelben, mert ő is és mi is tudjuk, hogy ki lőtte le apánkat. Egy falubeli vadember volt, a neve Vasilije K.

– Tudják, hogy hogy történt a gyilkosság?

 – December 12-én apámat kiengedték, Vasilije azonban az utcán utánament és hátba lőtte. Apám megfordult, és még annyi ideje maradt, hogy megkérdezze: „Miért csináljátok ezt? Öt kiskorú gyerekem van!” Ekkor a második lövés is eldördült, ami a fejét érte. Azonnal meghalt. Az esetnek azonban egy szemtanúja is akadt. Éppen akkor ment munkába Karakó János, aki mindent látott, kiabálni kezdett, és a gyilkost hazakergette. A holttestet lehúzták a járdáról a kocsiútra. Vasilije ezután bement a házunkba, befogatta apám két legszebb lovát, és arra kényszerítette a kocsisunkat, hogy hajtson át az apám holttestén. De akárhogy ütötte is a lovat, az mindig kikerülte. Ekkor kikapta az ostort a kocsis kezéből, és azzal ütötte-verte a hátát, hogy forduljon vissza a kocsival, és újból próbáljon áthajtani a holttesten. Ő nyilván nem tudta, hogy a ló nem tapos rá a hullára, hanem kikerüli vagy átlépi. Végül a holttestet kivitték a falu szélére, és ott egy elhagyatott kútba dobták. K. Mihály volt a kocsisunk, aki 1952-ben a családjával kivándorolt Ausztráliába, és mielőtt elment, eljött hozzánk elbúcsúzni, és akkor mesélte el anyámnak, hogy mi történt…  Néhány évvel később Vasilije szomszédjai azt mesélték róla, hogy éjjel is csak lámpafény mellett mert elaludni, és részeges korhely vált belőle. A kocsmában azzal híreskedett, hogy majd az övé lesz a téglagyár.

 – Végül mi lett a téglagyár sorsa?

 – Üzemelt tovább, egészen a 90-es évek elejéig a helyi szövetkezet működtette, aztán a privatizáció idején eladta. Egy Kumanról beköltözött szerb vette meg. De azóta már lebontották, csak a kéménye maradt meg. Nemrég jártam arra, megnéztem.

–  Gondolom, a házak is gyorsan gazdára találtak.

– Mindkét házban, amit a nagyszüleimtől elvettek, szerbek laknak. A miénkben csak két szobát hagytak meg a családnak, a többiben orosz katonákat szállásoltak el. 1945 elején anyámat kocsira pakolták az öt gyerekkel, hogy elvisznek bennünket a vasútállomásra, de még mielőtt elindultunk volna, hazaért a házban lakó orosz tiszt, aki ezt megakadályozta. Így sikerült megúsznunk a járeki haláltábort. Gyakran eltöprengek azon, hogy anyánk hogy volt képes ezt a rengeteg megpróbáltatást túlélni. Varrónőként rengeteget dolgozott, így tudott ötünket felnevelni. Nyolcvanhat éves korában halt meg. Ötvenhat évig élt özvegyen, az utolsó éveit nálunk töltötte, Tornyoson, ott is van eltemetve.

– Az Ön élete hogy alakult?

 – Érdekes, amit most mondok. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok. Mikor anyám a világra hozott, a nagyapám és apám a nyitott tornácon, a padon ülve beszélgetett. Mivel éppen március 15-e volt, a nagyapám megjegyezte, hogy ebből a gyerekből igazi magyar ember lesz. Be is vált a jóslata, mert az öt gyerek közül csak én lettem magyar állampolgár. Két testvérem kivándorolt Németországba, az ő utódaik már németnek tartják magukat. A néném Újvidékre került, az unokái pedig kizárólag csak szerbül beszélnek.

Az elemi iskola első négy osztályát a szülőfalumban végeztem, a másik négyet pedig Törökbecsén, majd a becskereki gimnáziumba kerültem. Utazó diákként többször találkoztam a vonaton azzal az egykori ifjú partizánnal, aki – puskával a vállán – olyan büszkén kísérte végig a nagyapámat a falu főutcáján, be a községházára, és útközben gyakran belerúgott, úgy biztatva arra, hogy iparkodjon. Néhány alkalommal odajött hozzám, megállt mellettem, és mindig azt bizonygatta, hogy ő nem is bántalmazta a nagyapámat. Könnyedén el tudtam volna bánni vele, de anyám óva intett attól, hogy bajt csináljak magamnak. Akkoriban még rendőrök is rendszeresen utaztak a vonaton, egy alkalommal szóltam egyiküknek, hogy engem zaklat, nyilván figyelmeztette az illetőt, mert aztán már békén hagyott.

Érettségi után a beodrai postán kaptam munkát, hét hónapig dolgoztam, majd elmentem katonának, és miután leszereltem, nem vettek vissza. A nagybecskereki postaigazgató beodrai volt, elmentem hozzá, hogy a segítségét kérjem. Nagyszerb volt, azt mondta, nem tud nekem segíteni. Egy zentai magyar orvosnak viszont sokat köszönhetek, az ő közbenjárása által kerültem Tornyosra, az ottani egészségházba, ahol a kartoték rendezésével bíztak meg. Négy évet töltöttem ott, utána apám egyik barátja behelyezett a tornyosi postára. Ott is maradtam a nyugdíjazásomig, harmincnégy éven keresztül én voltam a faluban a postafőnök. De még most is sokat dolgozunk a feleségemmel, baromfit, disznót nevelünk a család, az unokák részére.  

– Járnak-e még haza időnként, van kihez elmenni, van kit meglátogatni?

– Most már nincsen, a bátyám 2015-ben meghalt, utána a felesége is. A húgom és az idősebbik bátyám kivándorolt Németországba. Beodrán a J. család megszűnt létezni, csak egy hatalmas sírbolt maradt a temetőben, abban viszont csak az apai nagyanyám nyugszik, mivel arról semmit nem tudunk, hogy a többiek hová lettek eltemetve.

Minden évben kilátogatok a temetőbe, most is voltam. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy egy emléktáblát szereltetek fel a sírbolt falára, amelyen feltüntetjük a három ártatlanul kivégzett családtag nevét, és az évszámok mellett azt is, hogy milyen módon oltották ki az életüket.  

Szabó Angéla