Az idén harmincharmadik alkalommal gyűltünk itt össze, hogy nyíltan is megemlékezzünk az 1944-45-ös partizánterror ártatlan áldozatairól. Temerinben egyszerűbb dolgunk volt, mint Bácska, Bánát és Szerémség más községeiben, itt ugyanis közvetlenül a temető bejáratánál ásott sírba gépfegyverezték bele a kivégzett magyarok nagyobb hányadát. Mindenki tudta, kik nyugszanak ott, és miért. Vannak kisebb tömegsírok is, többnyire itt, ebben a temetőben, de tudunk olyanról is, amelynek a pontos helyét a visszaemlékezők elbeszélései alapján csak megközelítőleg sikerült beazonosítani. A temerini partizánrazzia eseményeit, áldozatainak élettörténetét monográfiában dolgoztuk fel, később pedig emléktáblákat állítottunk a közös sírhoz. Az újabb kutatások alapján megállapíthatjuk, hogy mind a monográfia, mind az emléktáblák bővítésre, kiegészítésre szorulnak. Az áldozatok száma lényegesen nagyobb, mint korábban gondoltuk, és jelenlegi ismereteink szerint megközelíti a 360 főt, és ebbe nem számoltuk bele a Szőreg melletti Kamendinból származó 26 kivégzett magyart. Egyszóval sokat tudunk, de még mindig nem eleget, pedig a részletek ismerete – noha lényeget alighanem ismerjük már – nélkülözhetetlen a tárgyilagos ítélethozatalhoz, amit ma vagy holnap talán már módunk lesz megtenni.
A vérgőzös Európa huszadik századi története, mint tudjuk, mindenről szólt, csak nem az igazságosságról és tárgyilagosságról.
A két világháború között, majd a világháború egész ideje alatt, és a csataterek fegyvereinek elcsitulását követően is túl kevés volt a politikai józanság és bölcsesség Európában ahhoz, hogy legalább részben meg lehessen előzni emberek, népek és népcsoportok koldusbotra juttatásának, kitelepítésének, és kiirtásának újabb menetét. Pedig voltak, akik tisztán láttak, és figyelmeztettek az új veszélyre, köztük George Orwell, a ma már világhírű író és a BBC akkori kommentátora, akinek antifasiszta elkötelezettségéhez sem akkor, sem azóta nem fért semmilyen kétség. 1945-ben erre figyelmeztette Európa demokratikusabb, nyugati felét:
„… A legyőzött ellenség feletti bosszú nem nyújthat elégtételt semmiért. (…) És mi kitartottunk e bosszú véghezvitelében, vagy legalábbis hagytuk, hogy szövetségeseink ragaszkodjanak hozzá, mivel egy ösztönös késztetés azt súgta, ha egyszer elszántuk magunkat, hogy megbüntetjük ellenségeinket, úgy azt maradéktalanul véghez kell vinnünk.”
Közép- és Kelet-Európában a kommunista totalitarizmus erői szabad kezet kaptak, és ahogy lenni szokott, társadalmi-politikai rendszerváltások és zavarok idején, támogatásra találtak a vér- és a zsákmány szagára mindenkor érzékeny csőcselékben. Náci előjellel hasonló már történt az 1942-es hideg napok idején is, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az akkori tettesek és főkolomposok elnyerték büntetésüket, többségük még a Horty-rendszer idején.
A magyarok és németek ellen elkövetett emberiségellenes tervek kiagyalóit és végrehajtóit – két-három kisebb gazember kivételével – viszont soha nem vonták felelősségre.
A Szerbia és Magyarország közötti jó viszony eredményeként, melynek alapja a geopolitikai egymásrautaltság, nagyon sok pozitív dolog, a kölcsönös kiengesztelődést elősegítő gesztus történt, a történészek kutatásai azonban az utóbbi években megtorpantak. Az a benyomásom, és szeretném, ha tévednék, hogy „valakik” mintha azt akarnák, Temerintől délre ne épülhessen olyan emlékmű, amely az 1944-es magyar áldozatok emlékét idézi. Lányegében ez történt Járekon is, ahol a láger emlékművének szövege eltitkolja, hogy több mint három és félezer magyar raboskodott a megsemmisítő táborban, és közülük több százan veszítették életüket, csupán származási alapon, teljesen ártatlanul. Láthattuk, hogyan esett, vagy hogyan ejtették kútba a Makovecz Imre által tervezett újvidéki emlékmű ügyét is. A másik újvidéki emlékmű, amely, mint tudjuk, üzenetében sokkal óvatosabb szeretett volna lenni, folyamatos packázásoknak és mára politikai haszonlesők által szervezett botrányoknak vált a céltáblájává. Mintha csak valaki új éltre akarná kelteni – Orwell szavaival élve – azt a „szadista hajlamú kisebbséget, amelynek lételeme, hogy mindenütt meglelje a maga ’atrocitásait”, és amely „feltűnő érdekeltséget mutat a háborús bűnösök és kollaboránsok ellen folytatott emberhajszában.”
Ezt az ideológiai veszélyt, mely nem más, mint a kommunista totalitarizmus radikális baloldali változatának provinciális megnyilvánulása, nem lehet figyelmen kívül hagyni, annál is inkább, mert az ukrajnai háború elhúzódása új veszélyeket rejt magában a mi számunkra is, mindennél fontosabb tehát a méltányos, kölcsönös érdekeken alapuló szerb-magyar együttműködés. Az élet minden területén, így a délvidéki magyar emlékezetpolitikában is, ahol a kölcsönös lojalitást, amely mindig gyümölcsözőnek bizonyult, rosszul felfogott érdekből nem válthatja fel a kisebbségi meghunyászkodás, mert az a vesztünket fogja eredményezni.
(Elhangzott a temerini megemlékezésen 2022. november 1-jén)
Csorba Béla
https://www.vajma.info/cikk/tukor/8638/Totalitarius-ideologiak-uj-provincialis-megnyilvanulasa.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése