„Mióta elment, azóta depresszióval küszködöm…”

A délszláv háborúban elesett Bónis Dejan kiskatona rövid története

 

A napokban bukkantam a nyomára annak a dél-bánáti srácnak, aki után már régóta kutatok. Bónis Deján kiskatonaként szolgált az egykori Jugoszláv Néphadseregben, és 1992. január 20-án Horvátországban meghalt. Alig néhány héttel a 19. születésnapja után.

Tíz évvel ezelőtt még beszéltem telefonon az édesapjával, de amikor később felhívtam, hogy időpontot egyeztessünk – szerettem volna felkeresni a fiú sírhelyét is a temetőben – akkor már nem volt, aki a telefont felvegye, mert időközben Balázs bácsi is eltávozott az élők sorából.

Jártam azóta Pancsován és a várossal összenőtt Hertelendyfalván, de hiába kérdezősködtem,  Dejanról senki nem tudott. Furcsának találtam, már csak azért is, mert – ha egy nagyvárosban nem is, de – minden faluban, ahol ilyen tragédia történt, futótűzként terjedt a hír, hogy koporsóban hoztak haza egy háborúban elesett katonát. Az én szülőfalumban is volt egy katonaáldozat, szintén 1972-es születésű, szintén Dejan nevezetű, szintén kiskatonaként szolgált, szintén 1992-ben halt meg és úgyszintén Horvátország területén, és az ő katonai ceremóniával zajlott temetésén a fél falu ott volt. A pancsovai fiúról nem hallottak azok, akiknél érdeklődtem, pedig a Bónis család ott élt a városban, és nem emlékeztek rá a hertelendyfalviak sem, pedig ott helyezték örök nyugalomra, a hertelendyfalvi temetőben. Ahogy 22 évvel később az édesapát is a fia mellé temették. Annyit megtudtam, hogy Balázs bácsinak volt háza a faluban is, és néha látták, amint az ottani Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesületbe ment magyar nyelvű olvasnivalót keresni. Állítólag ő volt az egyetlen, aki bejárt olvasni.

De végre megoldódott a „rejtély”, mert rátaláltam Dejan testvérére, Katarinára. Tőle tudom, hogy Dejan a pancsovai Gépészeti Szakközépiskolában tanult, fémmegmunkáló szakon. A katonáskodás ideje alatt mindvégig tartották a kapcsolatot, a fiú rendszeresen küldött haza levelet – beszámolt a hogylétéről és érdeklődött az otthoniak felől.

 – Mikor látták utoljára?

– Nem sokkal a halála előtt hazaengedték, kapott 2 nap szabadságot. A január 6-át és a 7-ét itthon töltötte.

– Panaszkodott-e valamire? Hogy nehezen viseli a katonáskodást, hogy rosszul megy a sorsa, hogy fél – ilyesmire gondolok.

– Nem mondott ilyet.

 – Mit tudtak meg a haláláról?

– Az Eszéktől mintegy 20 kilométerre levő Šodolovciban (Sodolovce – túlnyomórészt szerb lakosságú falu) esett el. A szüleimnek azt mondták, hogy aknavető okozta a halálát, egyebet nem tudunk. Az egész családot megviselte az elvesztése, anyánk kedvence volt, de én is erősen kötődtem hozzá, mióta elment, azóta depresszióval küszködöm. A halála után apánk is teljesen megváltozott.

– Hogy zajlott a temetése?

– Egyszerűen. Nem katonai tiszteletadás mellett, nem voltak jelen a hadsereg képviselői, nem tartottak beszéd, nem volt se jugoszláv zászló, se díszlövés.

Szabó Angéla