Nyolcvan éve szól az Eszéki Rádió

Az a rádió, amelyik az egykori Jugoszláviában elsőként sugárzott magyar nyelvű adást. Egy Vécsei vezetéknevű magyar partizán fordult először a hallgatókhoz – az akkori időkre jellemző mondattal: Halál a fasizmusra, szabadság a népnek! A rádió 8 évtizeden át fenn tudott maradni, még a délszláv háború idején sem szüneteltette a műsorait. Amikor ilyet hall az ember, képtelen nem gondolni arra, hogy a vajdasági magyarságot kiszolgáló adók közül a legtöbbnek nem volt ilyen szerencséje, mert nálunk egymás után hallgattatták el a nagyobb városok, községek rádiót, köztük a szabadkait, a nagybecskerekit, a zomborit, a temerinit…

Sok munkatárs megfordult az eszéki szerkesztőségben (olyan nevek is, mint Lábadi Károly vagy Vujity Tvrtko) és a magyar adás időtartamát is többször változtatták. A 60-as években került oda Kovács Irén, abban az időben, amikor mindössze tíz percig tartott a déli 12 órakor kezdődő magyar műsor. Ő nyilatkozta egyszer, hogy a magyar nyelvű adás mindig gondot okozott a horvát szerkesztőségnek. Azt mondták, hogy ha az adás elejére teszik, akkor az emberek nem keresik az eszéki rádió hullámhosszát, ha félidőben kerül rá sor, akkor pedig elkapcsolnak. Ezért gyakran változtatták a magyar műsor sugárzásának időpontját, ami kedvezőtlenül hatott a hallgatóságra.

A 70-es évek második felében új munkatárs érkezett, a vörösmarti Krómer József, néhány  évvel később pedig a gombosi Hózsa Gál Gizella, és akkor már 3 külsős is erősítette a csapatot. A műsoridő 25 perces lett, a hétvégi adás pedig félórás. Úgy tartják, hogy ez az időszak jelentette az Eszéki Rádió fénykorát, ami a háború kirobbanásáig tartott. A harcok idején az épület bejáratát találat érte, jelentős kár keletkezett, de emberéletet nem követelt. A portás és a zenei szerkesztő megsérült.  

– Láttam a napokban az egyik horvát nyelvű lapban, hogy írtak a 80 éves rádióról. A fényképekből ítélve, valamilyen ünnepségféle is lehetett, amire engem nem hívtak meg. Emiatt sértve is érzem magam, mégiscsak ledolgoztam ott 35 évet, az volt az első munkahelyem és egyben az utolsó is, onnan mentem nyugdíjba. Nem tudom, mi okból „feledkeztek meg” rólam, talán azért, mert se az igazgatónőm, se a főszerkesztő asszony nem kedvelt – mondja Krómer József.

– Ifjú munkatársként kerültem a rádióba, és szép lassan végigjártam a szamárlétrát. Én nem választanék ki egy időszakot, amikor az eszéki magyar rádiózás a fénykorát élte, talán volt ilyen, talán nem, egy biztos, hogy amikor már elértük azt, hogy 3 állandó munkatársa lett, akkor jó volt ott dolgozni. Egy mondatban úgy foglalnám össze az ott eltöltött 35 évet, hogy nem volt könnyű, de kitartottam.

A háború idején nem dolgoztam, mert Baranya megszállt területnek számított, és nem lehetett átjárni a Dráván. Itthon maradtam, de mivel nem akartam fegyvert venni a kezembe, elvittek 100 napig tartó kényszermunkára, lövészárkot ásattak velem végig a Dráva menti településeken. A lápos, mocsaras Kopácsi-réten volt a legkeményebb a munka és a harcok miatt ott volt a legveszélyesebb, akkor le is lőttek egy árokásó batinai srácot. Azt az időszakot a legszívesebben elfelejteném. Nagyon nehéz volt, de túléltük – a 3 apró gyerekkel. Akkoriban a magyar rádióműsornak különösen fontos szerepe volt, általa üzentek egymásnak a szétszakított családok tagjai, így tartották egymással a kapcsolatot. Ha például gyerek született, vagy meghalt valaki a rokonságban, így adták hírül, álnéven, de ügyelve arra, hogy akinek szól, az megértse.

Egy ideig fenntartották a munkahelyemet, de végül mégis felmondtak, és csak 1996-ban vettek vissza. Emiatt hiányzott is néhány munkaévem a nyugdíjaztatáshoz. Viszont amikor felkínálták, hogy egy szerény végkielégítéssel korábban nyugdíjba mehetek, megragadtam az alkalmat.

A rádióban eltöltött 35 év alatt sokfelé megfordultam, maradtak nagyon kellemes emlékeim. Imádtam Kórógyra járni, szerettem az ottani embereket és az ő ízes beszédmódjukat, külön élmény volt abban a környezetben riportozni. Magyarországon is vendégeskedtünk különféle rendezvényeken, az ott élő horvátokkal kiváló kapcsolatot ápoltunk.  

A magyar adás mostani készítői – Golub Mária és Danijel Kutin – akkor még külsősként dolgoztak, és mellettünk tanulták a szakmát. Évek óta nem hallgatom az Eszéki Rádiót, elvből nem hallgatom, ha véletlenül odatévedek, akkor gyorsan tekerek egyet az állomáskeresőn.

 – Én azt sem tudtam, hogy létezik-e Eszéken rádió vagy sem, az ottani Pedagógiai Akadémián tanultam magyar nyelven, osztálytanítói szakon. Egy nap az egyik tanárunk azzal jött, hogy elviszi az osztályt a rádióba, mert szeretnének bennünket meghallgatni. Kiderült, hogy sürgősen egy új munkatársra van szükségük, és a próbák alapján engem választottak. Így kerültem a rádióhoz 1985. december 16-án – meséli Hózsa Gál Gizella.

– Gombosról jártam be a munkahelyemre, ez 38 km egy irányban. Egészen addig, amíg nem figyelmeztettek, hogy a parkolóban hagyott zombori rendszámú kocsim esetleg szúrhatja a szemét valakinek, ezért jobban járok, ha hazaviszem és otthon hagyom. Onnantól busszal közlekedtem. Megjegyzem, hogy1990 őszétől nem dolgoztam, táppénzen voltam, és csak a kollégáktól értesültem arról a vandalizmusról és barbarizmusról, ami akkor már megkezdődött. A következő év júniusában kerültem vissza a rádióba.

Emlékszem a pontos dátumra, augusztus 15-e volt, Nagyboldogasszony napja, amikor már lehetetlen volt eljutni Eszékre. Az Erdőd–Bijelo Brdo–Szarvas útvonalon nem lehetett közlekedni, hanem Baranya felé kellett menni. Bezdánig elvitt a busz, átmentünk a hídon és Batinánál vártuk a csatlakozást, és vártuk a híreket, mert akkor már arról értesültünk, hogy Csúzán és Hercegszöllősön úttorlaszok vannak. Utána a kihirdetett hadiállapot miatt a Vörösmartról utazó kollégámmal együtt megkaptuk a felmentést, nem szűnt meg a munkaviszonyunk, csak nem kellett bejárni.

Szerettem a rádiózást, jó munkatársaim voltak. Hétfőtől péntekig krónikaszerű műsort készítettünk, a hétvégi adások viszont inkább szórakoztató jellegűek voltak. Nem a szerkesztőségben ücsörögve készítettük az anyagainkat. A terepi munkám során eljutottam Verőcére és Csáktornyára is, ott is felfedeztem magyarokat. Akkoriban elég sokan hallgatták a magyar műsort, bármerre jártunk, kaptunk visszajelzést. Sokáig tartottam a kapcsolatot a kollégákkal, de most már én magam sem hallgatom az adást. A szülőfalum általános iskolájában dolgozom, 61 éves vagyok, még néhány évem maradt a nyugdíjba vonulásig.  

Szabó Angéla