Beszélgetés Ferenc László egykori honvéddel, a Szentlászló védőiről szóló könyv társszerzőjével
Szentlászló az én hazám, a szívembe zárva,
ott, ahol a jó anyám most is hazavárna…
Szlám József
Baronyi Zoltán, Ferenc László és Josip Ivić
Ferenc László neve és fényképe több helyen is szerepel a nemrég megjelent Szentlászló, 152 című, Eszéken kiadott horvát és magyar nyelvű könyvben.
– Az a fiatal, bajszos, szakállas, katonaruhás férfi, akit jó néhány felvételen látni, az Ön, vagy csak a névrokona?
– Én vagyok. Ahogy annak idején részt vettem a falunk 152 napon át tartó védelmében, úgy most bekapcsolódtam a könyv megírásába is – Kocsis László, a kötet szerzője felkért, hogy segítsek neki a visszaemlékezésben és az anyag összeállításában.
– Szentlászló gazdag falu volt – vasúttal, földműves-szövetkezettel, iskolával, bankkal, postával, több üzlettel, pékséggel, kocsmával. Mivel a falu védői között volt, sokat tudna azokról az időkről mesélni. Hogy kezdődött Szentlászlón az a szörnyűség, ami a házak földig rombolásával végződött?
– Amikor harmadik osztályba járt a nagyobbik fiam, akkor kezdődtek itt a furcsa dolgok. Az adai, a palačai és a silaši szerb gyerekek szülei kezdtek elégedetlenkedni és követelőzni. Gyülekeztek, gyűléseztek, cirill betűs feliratokat követeltek és kérték, hogy az iskolánk épületére tegyék ki a szerb zászlót. Aztán folytatódott egy provokációval. Van a faluban egy emléktábla, amit a fasizmus áldozatainak tiszteletére állítottak, 11 szerb neve szerepel rajta, akiket annak idején a mi falunk határában végeztek ki, és 1991. március 31-én az imént említett szomszédos szerb falvakból átjöttek azt megkoszorúzni. Hoztak egy kis koszorút, és lehettek vagy 30-an. Mivel ez a megemlékezés a húsvéti ünnepek előtt történt, ránk váró véres húsvéttal fenyegetőztek. Mikor megkezdődött a háború, akadtak olyan szerbek is, akik velünk együtt harcoltak. Egyikük megsebesült, és miután fölépült, újra beállt a falut védő katonák közé.
– A könyvben sok kép van a lerombolt, fölgyújtott házakról, katonaruhát öltött férfiakról, akik megpróbálták a lehetetlent.
– Az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt fölszerelésünk. Ha 10 ember jelentkezett, hogy őrséget vállal, akkor jó, ha 2-nek volt valamilyen fegyvere. Később ez változott, mert kaptunk erősítést.
– De akkor is: szembeszállni a jugoszláv hadsereggel és felvenni a harcot a Szerb Önkéntes Gárda tagjaival (Arkan Tigriseivel) – enyhén szólva is – őrültségnek számított. Nemrég beszélgettem egy vörösmarti lakossal, aki elmondta, hogy náluk keményen megosztotta a falu lakosságát az elmenekülni vagy helytállni dilemmája. És ő arra a következtetésre jutott, hogy azoknak volt igazuk, akik a földi pokol ellenére sem hagyták el a falujukat. Megmaradtak bennem a szavai: „Mentünk volna el mi is, és úgy jártunk volna, mint Szentlászló, amit porig romboltak?! Az jobb lett volna?! Így legalább meghagyták épségben a falunkat.” Persze mindez semmit nem von le a lászlóiak önfeláldozó magatartásából, és minden szimpátiánk az övéké…
– A háború nem azonos módon zajlott Szlavóniában és Baranyában. Már a szomszéd faluban, Ernestinovóban is más volt a helyzet, mint nálunk. Ernestinovóban a faluban maradt a lakosság, 90 százalékuk úgy élte az életét, mint korábban, szinte nem is voltak harcok. Szentlászló azért jutott erre a kegyetlen sorsra, mert mi megszerveztük az ellenállást. A férfiak őrséget és ellenőrzőpontokat állítottak fel, és amikor a szomszéd szerb faluból ránk támadtak, viszonoznunk kellett a támadást. Ez a falu képezte az utolsó védvonalat Eszék irányába. Ezért volt az ellenségnek is stratégiai fontosságú.
– Úgy gondolom, érdemes egy rövid részletet idéznem ebből az új szentlászlói könyvből, hogy megértsük, miként is zajlott a harc, hogy nézett ki egy-egy (ellen)támadás. Tulajdonképpen házról házra, utcáról utcára haladtak. A mostani orosz–ukrán – modernnek mondott – háborúban ez már nyilván másképp van. Az idézet: Čurman házától indultak Bože Pintarić kertje alatt, a Valkó-csatorna melletti völgybe, majd Mihajlo Dezo kertjébe jutottak, ahonnan be lehetett célozni az első tankot, amely már elindult a Školska utcában és a házakat célozta. Ez egy Platon volt, egy magas, régi tank. A kidöntött fák zavarták Blažt, de valahogy sikerült kétszer lőnie, az első alkalommal elvétette, másodszor pedig eltalálta a lánctalpat.
– Amikor a lakosság egy részét kimentettük Magyarországra, a másik részét Eszékre, és más helységekbe, attól függően, hogy kinek hol voltak rokonai, ismerősei, akiknél egy ideig meghúzódhatott, akkor az emberek csak egy-egy műanyag szatyorral távoztak, 10-12 napra való holmit csomagoltak maguknak, mert azt hitték, hogy nagyon gyorsan visszatérhetnek az otthonaikba. Akkor elképzelni sem tudtuk volna, hogy 7 évig nem jöhetünk haza… Amint lehetett jönni Szentlászlóra, én a legelső alkalommal jöttem, az UNPROFOR katonáinak kíséretében. Siralmas látvány fogadott, nem ismertem rá a saját szülőfalumra. Az utcába nem lehetett bejönni, mindent benőttek a fák és a gaz. A házunkat lerombolták, fölgyújtották és kirabolták, csak a csupasz falak maradtak. Új ház volt, 1988-ban építettük. Amit akkor éreztem, azt nem kívánom senkinek…
Amikor kimentem a temetőbe az apám sírjához, újabb fájdalom ért. Hiába kerestem a síremlékét, sehol nem találtam. Akik kifosztották a házainkat, akik mindent elvittek, azok még az őseink nyugvóhelyét sem tartották tiszteletben, még azt is feldúlták. Apám népszerű ember volt, sokan ismerték, 1991. január 1-jén 1000 ember volt jelen a temetésén. Fekete márványból készült a síremléke. Felfoghatatlan volt a számomra, hogy még az is kellett valakinek.
– Beszélgetve az emberekkel, több faluban is elmondták, hogy a házakból minden mozdíthatót elvittek, sőt a falból a kábeleket, a konnektorokat, a kapcsolókat is kiszaggatták. Az egyik várdaróci férfi úgy fogalmazott, hogy a gazdagon fölszerelt, 5 szobás otthonukban annyit nem hagytak, hogy egy egér el tudjon bújni… De ilyet most hallok először.
– Később megtudtam, hogy a mi temetőnkből 9 síremléket vittek el, mindegyik fekete márvány volt. Ezt a gaztettet képtelen voltam annyiban hagyni. Addig-addig kérdezősködtem, amíg kinyomoztam, hogy annak a kőfaragónak adták el, aki az apatini út elején lakott. Ő feljegyzett minden sírfeliratot és azt is fölírta, hogy kitől vette át. Már csak a halott apám emléke miatt is, pert indítottam, de nem jártam sikerrel. Évekig húzódott az ügy, és a végén azzal zárták le, hogy az eset már elévült. Hiába tiltakoztam. De legalább megtudtam, hogy mi lett a sorsuk, és hogy ki volt az, aki ilyen aljasságra vetemedett. Olyan személy volt, akit ismertünk, aki bejárt a házunkba.
Tizenöt eltűnt személynek még mindig nem sikerült a nyomára bukkannunk, őket, azok sírhelyét még most is keressük. Tudjuk, hogy a háború idején ezen a vidéken vajdasági magyarok is voltak szép számban, kiskatonák is, tartalékosok is, talán ők tudnának segíteni abban, hogy feltárjuk a múltat. Sok mindent láttak.
– Nagyon szomorú, hogy a vajdasági magyarokat erőnek erejével elvitték, hogy a horvátországi magyarok ellen harcoljanak. De egy szép és megható történetet is hallottam éppen egy szentlászlói asszonytól. Amikor hagyták el a falut, egy harckocsi fordult be az utcába. Úgy megrémültek, hogy az útkereszteződésnél megálltak, és akkor a nő azt mondta a férjének, hogy: „Na, most végünk van, innen már nem jutunk ki élve!” A tank azonban, amikor a közelükbe ért, lelassított, egy kiskatona feje bukkant elő, aki magyarul rájuk üvöltött: „MENJENEK!!!” Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a házaspár találkozhatna azzal a régi kiskatonával, és 30 év után megköszönhetnék neki, hogy meghagyta az életüket…
– Én mindenkivel hajlandó vagyok leülni és elbeszélgetni a 30 évvel ezelőtt történtekről. Ez alól csak azok kivételek, akikkel együtt éltünk, együtt szórakoztunk, egy iskolába jártunk, egy csapatban fociztunk, még az is megesett, hogy ugyannak a lánynak udvaroltunk, és mégis képesek voltak ellenünk fordulni. Az ő számukra nincs bocsánat. Igyekszem mindenkivel jó viszonyban lenni, sokan ismernek, egy időben a falu polgármestere voltam. A háború hónapjaiban is mindig az vigasztalt, hogy ha elfog az ellenség, talán csak akad majd egy szerb ember, aki kiáll mellettem és kezeskedik értem. De ha mégsem, akkor annyi erőm és lélekjelenlétem kell hogy legyen, hogy magam felé fordítsam a puskát és meghúzzam a ravaszt. Nagyon szilárdan eltökéltem még az elején, hogy élve nem adom meg magam.
– A szentlászlói fekete krónika valahogy úgy fest, hogy a lakosság kimentése után a honvédőkön kívül huszon-egynéhány személy maradt a faluban, akik komoly segítséget nyújtottak a katonáknak. Élelemmel látták el őket, etették a megmaradt állatokat, javították az utakat. A végén már csak 6 idős ember maradt. Velük Arkan emberei végeztek. A védők között 105 magyar nemzetiségű volt. A falu 48 halottja közül 28 magyar volt. És 15 eltűnt után még kutatnak. Köztük is vannak magyarok.
– Anyám is azt mondta, hogy történhet bármi, ő nem hagyja el a falut. Ha meg kell halnia, akkor itt akar meghalni. Az emberek nem szeretik háborgatni a múltat, kerülik ezt a témát. Ettől függetlenül, én mindig érdeklődtem, kérdezősködtem. Általában kitérő, semmitmondó válaszokat kaptam. Az egyik azzal mentegetőzött, hogy ő abban az időben nem itt élt, hanem átment Magyarországra, a másik Belgrádba menekült, a harmadik ugyan végig itt volt, de nem látott, nem halott semmit, a negyedik igaz, hogy Arkan csapatához szegődött, de ő ott csak szakács volt, ezért a gaztettekről nincsen tudomása. Egymásra mutogatnak, egymásra kenik a dolgokat. Így telnek-múlnak az évek, az évtizedek, és még sok dolog mind a mai napig tisztázatlan.
– Mi történt azokkal a szerbekkel, akikről most beszél? A háború után elmenekültek, áttelepültek Szerbiába?
– Nem mentek azok sehova, a nagy részük most is itt él, itt maradtak, és a mai napig sem békéltünk meg egymással. Hiába múlt el 30 év, nehezen megy ez az együttélés. Minden ősszel, november 24-én tartunk egy megemlékezést a háború idején elesettek emlékművénél. Mialatt zajlik a műsor, ők traktorokkal vonulnak végig az utcán, és tiltakozásképpen zúgatják a gépeiket, zavarják a megemlékezést. Jobb őket elkerülni.
Szabó Angéla
https://youtu.be/FiXtO2KmOgo
https://youtu.be/qHIyzuc6qVs
https://youtu.be/U_0f6-01E64
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése