Szavakkal leterített inflációk

 Fotó: Getty Images

A magyarországi portálokon azt olvasom, hogy az „elmúlt 27 évben még sosem fordult elő, hogy négy negyedéven keresztül folyamatos visszaesést mutasson a gazdaság”, ugyanakkor és ugyanott „kapott az infláció egy gyomrost, és térdre rogyott”. Én erre csak lazán legyintek, ez még csak kiskutyája se lehetne annak, ami a szerbiai gazdaságban zajlik. Zaaajlik?! A mi gazdaságunk vágtat, dübörög, ugyanis nálunk már nyolcadik esztendeje töretlen a fejlődés. Vegyük csak a tavalyi évet: 864 milliárd dináros nyereséggel zártuk (meg 374 milliárdos veszteséggel, mert a vállalataink közel kétötöde nulla jövedelmet sem valósít meg, de ezt figyelemre sem érdemes méltatni, akárha nem is létezne! Faramuci módon éppen azok az ágazatok halmoznak fel hiányt, amelyek villanyárammal és gázzal látják el az országot, ezek vesztesége 42,6 milliárd dinár volt.) A 864 milliárdos nyereségből 214 milliárdot a kereskedelem valósított meg, nem pedig valamelyik termelő ágazat. Ez is sokatmondó adat.

Időnként kezdem azt hinni, hogy a honi meg az anyaországi politizálás majdhogynem ikerpolitika. Vagy tükörpolitika. Azt nem mindig tudom eldönteni, hogy éppen ki kit utánoz, mikor melyik visszhangozza a másikat, hol kezd pötyörögni az eső, és hol nyúlnak azonnal esernyő után, de hogy félelmetesen hasonló sormintát követnek, hogy a politikacsinálóknak egy rúgóra jár az esze, az mégsem lehet csak a vakvéletlen műve. Ha tudjuk, hogy mindenféle politizálásnak a rideg, kőkemény érdek a motorja, akkor ebből következően a két ország érdeke(ltsége)i is sűrűn-sűrűn megegyeznek. Persze mi, kétkulacsos vajdasági/délvidéki magyarok nem mindig kellene hogy sikongatva taps(ik)oljunk a letagadhatatlan rokonvonásoknak, mert még sok bajunk származhat az egy húron pendülésből. Egyetlen aprócska megjegyzés, de roppantmód fontos: nem lenne szabad elhinnünk azt a politikusi ámítást, hogy a vajdasági magyarok úgy élnek Szerbiában, mint hal a szatyorban, és – ahogy ők mondják – most érdemes, megéri, kifizetődő magyarnak lenni. Frászkarikát!

Egyik utóbbi ilyen hihetetlen egybeesés, hogy az infláció kis hazánkban is éppen most kezdett szédületes iramban lefelé száguldani. Egyesek a jósolgatásaik/számítgatásaik során arra vetemedtek, hogy kinyilatkoztassák: még az év végéig 30 százalékkal fog zuhanni. Mi leli? Megkergül? Leszédül a magasból? Elnyeli a Bermuda-háromszög? Megrázkódik a Mount Everest, és fenéken billenti a honi GDP-t? Vagy magyar mintára: a veszedelmes szerbiai pénzromlás kapni fog egy jól irányzott bokán rúgást, és majd holtan terül el? A Szerbiai Nemzeti Bank kormányzója már visszafogottabban kalkulál, szerinte jó lesz, ha éves szinten a 8 százalékos inflációapadást sikerül elérni. Szerintem ezt sem hiszik el neki sokan – kiváltképp, ha becsszóra mondja – de hadd legyen! (Mint a cigányasszony: olyan szegény, hogy még egy malackája sincs, de nem baj, hadd legyen!)

„Az adó az adó, azt ki kell fizetni!”

Jaj, de sokszor hallottuk már ezt a mondatot politikusok, jogvédők, hivatali tisztviselők, végrehajtók és példásan pedáns adófizetők szájából elhangzani! Kivételezés, kegyes kegyelem nincs: minden ingatlan tulajdonosának, használójának vagy kezelőjének adót varrnak a nyakába, ha tetszik ez neki, ha nem. (Legfeljebb csak az egyházak, a diplomáciai képviseletek és a különféle alapítványok élvezhetnek mentességet – meg, ahogy tapasztaljuk, az igazán nagystílű gazemberek.) Ha az ingatlan értéke meghaladja a 400 000 dinárt, akkor a tulajdonosa már adókötelesnek számít, az összeget az illetékes önkormányzat szabja meg, a trehány módon fizet(get)őket pedig (büntető)kamattal ijesztgetik vagy noszogatják.

A vagyonadó mellett másfajta, igencsak változatos harácsnemek is boldogítják az ország polgárát. Nem is biztos, hogy mindig törvényes módon. Ha van villanyáram a lakásában, de nulla kilowatt/óra áramot sem fogyaszt el havonta – és nem is kérte meghatározott időre (1 vagy 2 évre a mentességet) – akkor minden hónapban 860,89 dinárt követelnek tőle. Ebből – az el nem használt áram árának és az rtv-illetéknek az erőszakos megházasítása folytán – 561,89 dinár lesz a villanygazdaságé, 399 dinár pedig a Vajdasági Rádió és Televízióé. Ha vezetékes ivóvíz is van a telkén, 156 dinárt kell fizetnie, úgy is, hogy a vízcsapot egész hónapban meg sem nyitotta. Az előbbiek mintájára a vezetékes telefon nem használatának a havi díja 659 dinár. (Így osztanak-szoroznak a pénzvadász pincérek is a vendég számlájának kiállításakor: „Leves nem volt – az 500 dinár!”)

Ha a felsorolt 3 tételt (villany, víz, telefon) összeadjuk, az minden hónapban 1.675,89 dinárt tesz ki, vagyis ennyibe kerül neked az, hogy haptákban, hogy mozdulatlanul áll a villany- meg a vízórád, és 30-31 nap során egyetlenegyszer sem emeled fel a telefonkagylót. Egy év alatt az az összeg, amiért az égvilágon SEMMIT NEM KAPSZ, 110 dinár 68 parával meghaladja a 20.000 dinárt.

Ha ehhez a tiszta semmihez hozzátesszük például a mezőgazdasági termelők számára kötelezőnek mondott nyugdíjbiztosítás díját, ami ebben az évben 100.872 dinár, és az egészségügyi biztosításuk díját, ami idén 43.290 dinár, akkor impozáns kis summát kapunk, amiért cserébe megint csak semmit sem kapunk. Pontosabban: jár majd a nyugdíj, de csak annak a földművesnek, aki betölti a 65. életévét és legalább 15 éven át rendületlenül fizette ezt a járulékot. Meg „betegbiztosítás” címén is kaphat egészségügyi ellátást, de csak elméletben, mert a valóságban ma már sokféle vizsgálatért és a legtöbb vényre fölírt gyógyszerért is pénzt kérnek. Nem is keveset.

Eltart-e téged a föld?

Aki azt hiszi, hogy a mindössze 2-3 hold termőfölddel rendelkezőnek – a bérbe adott parcellák jövedelméből – gyerekjáték „kigazdálkodnia” a közel 1.000 eurós nyugdíjbiztosítási és a 370 eurós egészségbiztosítási járulékot, az alighanem téved, mert a példaként említett 2-3 hold helyett legalább 6 hold földdel kell rendelkeznie, hogy ennek a két kötelezettségnek eleget tehessen – de úgy, hogy neki mindeközben egy árva krajcárja sem marad a bérleti díjból. A 6 holdja mellett akár éhen is halhat. Pedig elméletileg van/lenne egy nagyjából 60.000 eurót érő vagyon(ocskáj)a.

A sokat átkozott szocializmus idején a munkahellyel nem rendelkezők igyekeztek pár hold földecskét vásárolni, mert azzal bebiztosították az egész család részére az ingyenes egészségügyi ellátást, és a föld még jövedelmet is termelt/termett, ami az adó kifizetése után meg is maradt.

Ha az eddig említett összegeket egymás mellé rakjuk – az ablakon kihajtott havi 1.675,89 dinárt, a nyugdíjalap 8.406 dináros és az egészségbiztosítás 3.607,50 dináros havonkénti rátáját, meg az ugyancsak kötelezőnek hazudott (és ezen a nyáron 5 Szabadka környéki falu lakosságára rákényszerített) szemétkihordás 630 dináros hónaponkénti költségét –, az minden 30 napban 14.329,39 dinár (erősen vitatható célú és összegű) kiadást jelent. Ehhez csapódnak még olyasfajta luxusdolgok, mint amilyen a tényleges áramfogyasztás, a vízhasználat, a mobiltelefonálás és a tévénézés költségei, amelyek végösszege simán lehet kétszerese vagy akár háromszorosa is a legutóbbi számadatnak. És akkor még nem beszéltünk étkezésről, fűtésről, ruházkodásról…

Adófizetők a sírig

Értelmetlen azzal előhozakodni, hogy hány olyan embert ismerünk, akinek a 11.000 dináros családi földműves nyugdíjból, vagy a 40 kemény évet kétkezi munkával ledolgozott és csak mindössze 24.000 dinárt érő öregségi nyugdíjból kell(ene) megélnie, mert akkor azt is érdemes lenne szálkázgatnunk, hogy ezt a két összeget (meg a hozzájuk hasonlatos summákat) lehet-e, szabad-e egyáltalán nyugdíjnak nevezni. Csúfolni? És aki ezt megállapította, jóváhagyta, azt nem kellene-e sürgősen elmeorvos-szakértőhöz irányítani?! Meg hányan vannak, akik már régen a temetőben pihennek, mikorra elérik a nyugdíjkorhatárt?

Olyanok is vannak szép számban, akik 1986 óta fizetik (akkor vezették be a földművesek nyugdíjbiztosítását), vagyis már 37 esztendeje nyögik, és 65 éves korukig nem is tudnak ettől a nyűgtől megszabadulni. Ha a nagykorúvá válásuk idején kezdték meg, akkor még egy teljes évtizeden át úgy kíséri majd őket, mint a saját árnyékuk. Talán azok jártak legjobban, akik abban az ominózus 1986. évben éppen 50 évesek voltak, mert őket csak 15 évig sanyargatták, és most már több mint 20 éve „élvezik” a megérdemelt nyugdíjukat.  

Egy szabadkai férfi 23 évig fizette megszakítás nélkül, majd néhány évet kihagyott, de ahhoz, hogy idén 65 éves fejjel nyugdíjasnak mondhassa magát, még 8.000 eurót kíméletlenül bevasaltak rajta. Egy zentagunarasi nő azt mondta, hogy néhány évvel ezelőtt a férje 10.000 eurót vitt a táskában, hogy törlessze a felgyülemlett kamatos adósságot, ő meg porig sújtva, az ajtóban állva nézett utána, ahogy kiment a kapun, és úgy sírt, mint a záporeső. Arra gondolt, hogy azt a temérdek pénzt, amit évről évre befizettek, mikor fogják visszakapni. Talán csak akkor, ha 100 évig élnek.

Ez bizony könnyen megeshet, mert a havi járandóság ebben az évben 16.000 dinár, a családi nyugdíj pedig csak szégyenletes 11.000 dinár. Ennyit kap a túlélő házastárs, az eredeti összeg 70 százalékát, ami még annyit se kóstál, mint a szociális segély, mert még az is 1 ezressel több.

A fennen hirdetett szerbiai aranykorban az ezüst hajúaknak valóban (sz)aranyat ér.

Szabó Angéla