2023. október 31. 19:31
(Ez egy fiktív történet fiktív személyekről. Bárminő hasonlóság élőkkel vagy holtakkal, megtörtént eseményekkel, pusztán az örökkön kiszámíthatatlan véletlen műve, úgyhogy a jogászoknak „na mestu voljno”.)
Elérhettük volna-e Nélküled, hogy a – bár sok sebből vérző, mégis óriási politikai teljesítménynek számító (különösen a létrejöttekori körülmények között!) – kisebbségi bábszínházunk (melynek egykori megálmodói szinte mindannyian félre vannak már állítva – mármint a szerencsésebbek, akik nem lettek direkt lejáratva), amit egykor jogász, sőt, alkotmányjogász vezetett (az más kérdés, hogy hogyan...), és tagságában (a vállalhatatlan talpnyalók kötelező jelenléte mellett) nagyjából mégiscsak képviselte a vajdasági magyarság nagy részét, méghozzá az (olyan, amilyen) értelmiségünk által, az mostanra egy niemand bólogató jánosok alkotta gittegyletté devalválódjon, élén egy igazi, gumicsizmás tahóval, akinek minden interjújában a harmadik mondat után esik ki a szájából a kapa, kultúrrendezvényeken meg úgy feszeng, mint Ádám Anyák napján?
És ha már (olyan, amilyen) értelmiség (kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!): megengedhettük volna-e magunknak azt a luxust Nélküled a 2000-es év „demokratikus” fordulata után, hogy kétdiplomás, nyelveket beszélő tanárokat csupán évente megújítgatott (vagy épp nem!) szerződésekkel vegyünk fel a súlyos (kisebbségi helyzetben gyakorlatilag a megmaradást fenyegető) szakkáderhiánnyal küzdő oktatási intézményeinkbe (nulla perspektívát felkínálva – „Gyere haza, fiatal!”, vajdasági módra), és ugyanőket páros lábbal rúgjuk ki, ha valamelyik bivalybasznádi hk-elnök tátottszájú fia-borja nagynehezen befejezi a tanítóképzőt és be kell nyomni valami állami munkahelyre?
Kezébe vehette volna-e Nélküled egy szociopata hetéra a vajdasági magyar szellem gyeplőjét, hogy utána kívülről nézve elfajzott, groteszk bohózatokba hajló, nyálaskodó-helyezkedő hímribik által moderált esteken tapsoltassa magát a Stockholm-szindrómás, ifjú tanszékesekkel, akik egymáson és másokon kívül magukat is arról próbálják (több-kevesebb sikerrel) meggyőzni, hogy remegő-lelkes jelenlétük pusztán szakmai, nem pedig egzisztenciális (és farokbehúzó) indíttatású, mielőtt visszavonulnának az asztal széléről lehulló morzsákból esztetizálni (és önsajnálni) az elefántcsonttornyaikba, minél távolabb a valóságtól, hónapokig azon parázva, ha a nagysága véletlenül pont rájuk vetett egy random fáradt-undok pillantást?
Elképzelhető lett volna-e Nélküled, hogy mostanra egy kumroveci pártiskolában nevelkedett, egykori keményvonalas kommunista vénasszony szónokoljon a magyar nemzeti és keresztény értékekről, és az ezek „szellemében” (vagy inkább annak teljes hiányában) működő, kisebbségi „közszolgálati” sajtóról, nyíltan felvállalva, hogy szerinte kiegyensúlyozott tájékoztatás nem létezik, tehát nem is kell törekedni rá, sem a forráselosztások, sem a különböző álláspontokat képviselők megszólaltatása terén, magyarul „mindenki fogja be a pofáját, a szavazógép parasztnak pont elég annyit tudnia a világról, amennyit és ahogy mi elmondunk róla immár bő évtizede”?
Elérhettük volna-e Nélküled, hogy az alkotmány és egyéb vonatkozó törvények garanciái mellett balesetveszélyre (!) hivatkozva tüntessék el szép sorjában a többnyelvű helységnévtáblákat a magyarlakta települések határából állítólagos parlamenti politikai képviseletünk belenyugvó hallgatása mellett, miközben a szerb-magyar államközi kapcsolatok olyannyira történelmi csúcson vannak, hogy nincs kampányzáró ex-radikális-nagygyűlés oroszosan szerbező magyar külügyér nélkül?
És végül, de nem utolsó sorban, legfőbb műved: megvalósulhatott volna-e Nélküled a véres balkáni testvérháborúkat elindító, pszichopata szerb nacionalisták (politikusok és hibbant titkosszolgák) azon álma, melyet ellehetetlenítésünkről ill. elűzésünkről szövögettek, és amit nem sikerült megvalósítania sem az észak-bácskai magyar szavazótömböt közigazgatásilag felszabdaló Miloševićnek, sem a bennünket szendviccsel kínáló és buszra ültetni kívánó Šešeljnek?
Hiszen egy olyan, már-már kegyelmi időszakban sikerült a létszámunkat kábé lefelezni, a politikai súlyunkat lenullázni, Szerbia polgári/ellenzéki/progresszív felének szemében pedig magunkat teljesen lejáratni (infantilis, köldöknéző, legjobb esetben is maximum néptáncikáló aboriginalként viselkedve, de leginkább a farkasfatty farkán bojtként lifegve), amikor nem dúlt háború, lassacskán jöttek a külföldi befektetések és munkahelyek, normalizálódni látszottak a nemzetközi kapcsolataink, az információs forradalom pedig elérhetővé tette a világ tudását (és összes hülyeségét) a Mucsajröcsöge-alsón lakó Mari néninek is, miközben számolatlanul ömlöttek ide a milliárdok az ajándék útilapu mellett.
Ez a sok „szép” dolog, ami miatt napról napra egyre szarabb érzés vajdasági magyarnak lenni (és ezért egyáltalán nem hibáztathatóak a szerb nacionalisták: ők székeikben hátradőlve röhögnek és nézik, ahogy a magas lóra mások hátán felkapaszkodott, lengegatyás magyar tirpák rúgja-tapossa a lent levőket, amíg azok meg nem unják és odébb nem állnak) mind-mind nem valósulhatott volna meg
NÉLKÜLED.
Oktatás? Romokban, mint Pompeii.
Kultúra? Meggyalázva, mint a szűz lány az első éjszaka jogán.
Tájékoztatás? Egy nagyon rossz vicc, tele csúszómászókkal.
Nyelvhasználati jogok? „Otthon, a négy fal között.”
Bada Dada szavaival élve:
„(...) Korán ragadott el a halál.
Pedig még számos hasznos dolgot
bírtál volna csinálni.”
Emléked szívünkben örökké él.
Junior, neked itt már semmi tennivalód nincs. Minden frankón el van végezve, a mű betetőzve. Dőlj hátra, élvezd a csendet, igyál egy jó bort az „Édes Életben”, vagy egyél valami finomat a „gourme” paplakban.
Bennünket meg csak egyszerűen hagyj békén.
Megleszünk nélküled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése