Tomislav Žigmanov, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetségének elnöke, aki egyúttal emberi- és kisebbségi jogi miniszter, a szerb „köztévében” (RTS) nemtetszésének adott hangot, amiért a Szerb Haladó Párt ismét együttműködik a Vojislav Šešelj háborús bűnös által vezetett radikálisokkal.
Mint utalt rá, ez az együttműködés nem hagyhatja közömbösen a vajdasági horvátokat, hiszen a háborús bűnöket az itteni horvátság ellen követték el.
„Egy olyan közösság képviselője vagyok, amelynek tagjai a mai napig halkan ejtik ki Šešelj nevét, és azoknak a sírjait látogatják, akik az ő politikája miatt haltak meg“, mondta Žigmanov.
Arra a műsorvezetői kérdésre, vajon ezt közölte-e a szerb elnökkel, azt válaszolta, „erről nem kommunkált vele”.
Felmerül a kérdés: miért nem tette? Mert nem akar vele konfrontálódni?
Korábban Žigmanov miniszterré való kinevezésével kapcsolatban is több kérdés vetődött fel.
Vajon a megrögzött horvártgyűlölő Vučić miért ajándékozta meg ezzel a funkcióval a (látszólag) erős horvát identitással és a mérsékelten ellenzéki arculattal rendelkező képviselőt?
A válasz viszonylag egyszerű: a látszat kedvéért, a „nagyvonalúság” és a politikai rugalmasság illúziójának fenntartásáért.
A másik kérdés ennél valamivel bonyolultabb: vajon miért fogadta el Vučić gesztusát a délvidéki horvátok érdekvédelmi szervezetének vezetője?
Nyilván nem annyira naiv, hogy elhiggye vagy elhitesse magával, hogy a gyalázatos, gusztustalan, szélsőséges nagyszerb Vučić-kormány minisztereként bármit is tehetett volna a nemzeti közösségéért?
(Az elmúlt évtizedben láthatta, hogy pl. az önkényuralkodót gátlástalanul kiszolgáló VMSZ-ből a délvidéki magyarságnak nem származott semmilyen haszna.)
Netán arról van szó, hogy Žigmanov is elsősorban karrierpolitikus, aki a nagyobb járandóság érdekében megragadta az alkalmat?
Vagy valami más állhat a háttérben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése