Húsz évvel ezelőtt történt

 a „temerini fiúk” esete

Az öt fiatalról készült montázskép, ami sokat szerepelt a sajtóban 

Aki még soha nem hallott arról, hogy az öt magyar fiatallal szemben milyen szigorral lépett fel, és miként bánt el velük a szerbiai politikai hatalom, és most a világhálón rákeres, a Wikipedián az alábbi összefoglalót olvashatja:  

„A temerini fiúk (temerini ötök) öt vajdasági magyar fiatal, akik 2004. június 26-án éjjel a szerbiai Temerinben brutálisan megvertek egy szerb férfit. A magyar fiatalok: Horváth Árpád, Illés Zsolt, Máriás István, Szakáll Zoltán és Uracs József 26-án éjszaka találkoztak a szerb Zoran Petrović-tyal a temerini piactéren. Mind a hatan ittas állapotban voltak, szóváltásba keveredtek, majd a magyarok súlyosan bántalmazták Petrovićot, majd otthagyták a magatehetetlen férfit, akire reggel találtak rá és szállították kórházba. A kórházi jelentés szerint többek között eltörték az állát, a halántékcsontját, és egy idegen testet (a vádirat szerint vascsövet) dugtak fel a végbelébe, ami ott szakadásokat okozott.

A bíróság úgy értékelte, hogy Petrović viselkedésével nem adott okot az erőszakra, valamint súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy sorsára hagyták a férfit, aki meghalt volna, ha nem találnak rá, ezért gyilkossági kísérletnek minősítette az esetet. Horváth Árpád 10 év, Illés Zsolt 13 év, Máriás István 15 év, Szakáll Zoltán és Uracs József 11 és fél év börtönbüntetést kapott.

A büntetést a magyar sajtó és jogvédő szervezetek aránytalanként jellemezték, és olyan ítéletekkel állították szembe, amikben magyar áldozatokat bántalmaztak súlyosan, és az elkövetők egyéves vagy rövidebb büntetést kaptak.

A magyar politika számos kísérletet tett az ítélet enyhítésére, de ezek nem jártak sikerrel. Az elítéltek elnöki kegyelmet kértek; Illés és Máriás kérelmét Boris Tadić államfő elutasította, utódja, Tomislav Nikolić azonban 2012-ben felfüggesztette Horváth és Szakáll büntetését.

Uracs 2015 karácsonyán, Illés 2016. március 8-án, Máriás István 2017. december 26-án szabadult.”

A temerini fiúk az eltelt húsz évből fejenként legalább tíz-tíz évet különböző börtönökben ülve töltöttek, és várták a nagybetűs csodát, az idő előtti szabadulásukat. A csoda azonban jó sokat váratott magára. Közülük ketten, akik „enyhébb” büntetést kaptak, a raboskodásuk vége felé néhány hétvégén beleszagolhattak a rég nem érzett kinti szabad levegőbe, hárman pedig csak a szabadon engedésük napján léphettek ki először a börtön kapuján.  

Azóta senki nem indítványozott perújrafelvételt. Nem kérték az eset újratárgyalását. Nem szedték ízekre a vádiratot, nem idézték be a soha ki nem hallgatott szemtanúkat, nem keresték az igazságot, a maguk igazát, nem keresték a felelősöket a háborús bűnösöket is megszégyenítő büntetésért. Nem követeltek jóvátételt az ellopott életévekért, kárpótlást a börtönben elszenvedett embertelen bánásmód miatt. Valamit, akármit, bármit – cserébe a könyörtelenül kiszabott hatvanegy évért… De kimondatlanul is keletkezett itt egy hiány, egy láthatatlan adósság. Amit csak érezni lehet. (Alighanem egészen addig, amíg a bibliai hetvenszer hétszer tanulsága/csodája fel nem oldja, el nem engedi a tartozást.)

Ami talán a legfontosabb: túlélték a raboskodást. Életben maradtak. És ők sem öltek meg senkit. A temerini fiúk nem váltak gyilkossá. Az „áldozatuk” néhány évvel később halt meg – talán kábítószer-túladagolásban.

Mostanra már csend borult a történetükre. Nem foglalkozni vele, nem is gondolni rá, még az emlékekből is száműzni, elfelejteni. A védekezésnek, a gyógyulásnak ezt az módját választották. De volt-e másik út? És létezik-e egyáltalán gyógyulás?

Esetüket a vajdasági magyar politikai érdekvédelem sem szereti (fel)emlegetni. (Kiváltképp amióta a tetőpontján táncol a történelmi szerb–magyar kebelbarátság.) Nem lehet vele hencegni, nem alkalmas a dicsekvésre. Nem rakhatják ki az ablakba. Kellemesebb lenne meg nem történtté tenni, mert mégis csak egy tragédiáról van szó. Amit velünk szenvedtettek el. Leckéztetés volt, megaláztatás, kudarcos volt a sztori, csak szégyent és csak keserű szájízt hagyott maga után.

Az öt meghurcolt temerininek a két kézzel szórt, „prosperáló” anyaországi forintmilliókból egyetlen fillér sem jutott. Éljenek, tengődjenek, ahogyan tudnak.

Ketten elhagyták Szerbiát, Magyarországon telepedtek le, ketten a szülőfalujukban maradtak, egy pedig másik községben él, de mindhárman ma is Temerinben dolgoznak, ott segédmunkáskodnak a kőművesmesterek mellett, órabérben.

Egymás társaságát nem keresik, csak a sors köti néha össze az útjukat.  

Szabó Angéla