Tényleg nincsen, aki ezt megállítsa?

A jelenben is a múltban élünk. Mindig siratjuk a múltat. Nem temetjük, hanem visszasírjuk. Kétségkívül: még szerencse, hogy van mit felemlegetni, van mire jó érzéssel, hálával visszagondolni. Mert ennek a falunak legfeljebb csak múltja van. A jelene lehangoló, siralmas. A jövője meg kétséges. Évtizedről évtizedre veszíti az erejét, a jelentőségét, a súlyát. A lakossága vészesen fogyatkozik, ötven év alatt megfeleződött. A saját maga által választott politikai vezetősége a sorsára hagyta, nem akarja felvállalni, képviselni az érdekeit. Gazdátlan, gondozatlan, ápolatlan. Szabadka város, amelyhez tartozik, úgyszintén mostohagyerekként kezeli: csak dolgoztat vele, de fizetni nem szeret.

A faluban a közbiztonság katasztrofális. Egymást érik a betörések, a lopások. Újabban már meg sem várják a sötétedést, az éjszakát, világos nappal törik fel a házakat. Mialatt a lakóik dolgoznak, a templomban vagy a piacon vannak. Gátlástalanul garázdálkodnak, szinte minden bűntettet megúsznak. Ha valamilyen családi rendezvény miatt vannak pár órát távol, akkor biztonsági őrt kell fogadniuk, hogy az otthonhagyott értékeik miatt ne nyugtalankodjanak. Miközben újabbnál újabb generációk nőnek fel úgy, hogy már mezítlábas korukban megtanulják: holnap könnyen a tied lehet az, ami ma még másé – az megdolgozott érte, te meg elveheted tőle. Megteheted, a hajad szála sem fog görbülni.

Az emberek bizalmatlanok, félelemben élnek, bezárkóznak, elszigetelődnek. Eluralkodott a gonoszság, feneketlen az erkölcsi lezüllés, mélységesen mély a szellemi nyomor és óriási a lelki sötétség. Amit eddig elvetettünk, helytelenítettünk, most az lett az irányadó, az a követendő minta. Mi is átvesszük a bűnös város stílusát: hétmérföldes léptekben idomulunk, aggasztó mértékben balkanizálódunk. Kell-e csodálkozni azon, ha nagymértékű az elégedetlenség, a kiábrándultság, a reményvesztettség?! De kitől is remélhetnénk meghallgatást, honnan kaphatnánk támogatást, merről érkezhetne segítség? Költői kérdések ezek, nincsen rájuk felelet.

Legutóbb az egészségügyben harangoztak be egy olyan szerkezeti leépítést, amely fájdalmasan érinti a Szabadka város peremén élőket – a csantavérieket, a bajmokiakat, a dusanovóiakat, a visnyeváciakat és az új-zsednikieket. E hónap elsejétől egyetlen tollvonással megszüntették a két nagyobb egészségházban az éjszakai és hétvégi ügyeletet. Ez azt jelenti, hogy munkanapokon este 8 órakor, szombaton pedig 14 órakor bezárják az egészségházat, és onnantól a faluban se orvos, se nővér, se mentőautó nem áll a betegek rendelkezésére. Helyette a szabadkai sürgősségi központot kell hívni, onnan küldenek majd kocsit is, személyzetet is. Az meg amikor kiér a faluba, akkor lesz kint a faluban. Jól hangzik, ugye??? Akinek szerencséje lesz, életben marad, akit meg netán előbb szólít az Úr, mint a nővér, az úgy járt. Ilyen a korszerű, az emberközpontú és a méregdrága egészségügyi ellátás a mai Szerbiában. Ahol nagyon olcsón mérik az emberéletet. A mostaninál talán csak 30 évvel ezelőtt, a délszláv háborúk idején számított értéktelenebbnek.

A jól értesültek szerint az elmúlt 3 hétben már történt olyan eset, hogy beteghez hívták a szabadkai mentősöket, de hogy addig se pitlikeljenek ölbe tett kézzel, amíg azok megérkeznek, kerítettek egy autót és az megindult a segítségre szorulóval Szabadka felé. Valahol félúton találkoztak, lámpavillogással jelezték a közeledő mentőkocsinak, hogy ők azok, akik kérték a riasztást, megálltak, és átültették a sérültet a mentőbe. Gondolom, sok ilyen eset lesz majd a következő időszakban. Meg olyan is, hogy mire a segítség valahonnan a városból előkerül, addigra a falusi beteg kétszer kileheli a lelkét. De ezt a tudatlan, békés falusiakkal meg lehet csinálni, mert azok nem lázadnak, nem csapnak lármát, és nem követelik az ötletgazda felelősségre vonását. Se nem kárhoztatják a szándékosan elhanyagolt, lezüllesztett egészségügyet, úgy, ahogy van, en bloc, szőröstül-bőröstül. Hanem tűrnek.  

Csak csendes aláírásgyűjtéssel tiltakoznak

A külvárosi egészségházak fokozatos leépítése nem újkeletű, már 5 évvel ezelőtt is próbálkoztak ugyanezzel a drasztikus módszerrel. Akkor vetették fel először a helybeli ügyelet megszüntetését, de olyan erős ellenállásba ütköztek Csantavéren is, Bajmokon is, hogy jobbnak látták gyorsan visszavonni a sebtében kiadott rendeletet.

Most megismétlődik a 2018-as tavaszi történet. A községhez tartozó egészségházak igazgatójának bejelentése ezúttal is alaposan felkavarta a csantavéri posványos állóvizet, és felháborodásuk kifejezéseként tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. Első felindulásból pár nap alatt össze is gyűlt az üzletekben és a hetipiacok alkalmával 1350 aláírás Csantavéren, Új-Žedniken 112, Dusanovóban 78, Visnyevácon pedig 44. Összesen 1584, ami elég szép szám. De még csak ekkor kezdődött az igazi bonyodalom: az íveket nem volt kinek átadni, nem volt, aki átvegye és továbbítsa, eljuttassa az illetékesekhez. Ugyanis a falu vezetősége úgy határozott, hogy szíves-örömest kimarad ebből a gubancos történetből, jobb, ha nem foglal állást ebben az ügyben. Nemhogy nem áll az élére ennek a tiltakozó megmozdulásnak, ennek az elkeseredett harcnak, de még meg se szólal, véleményt se mond. Úgy hallgat, mint a sült hal. Neki aztán éppen édesmindegy, hogy sürgős esetben, éjszakának idején lehet-e majd orvost találni a faluban, vagy minden alkalommal a 25 kilométerre levő Szabadkáról kell útnak indítani. Márpedig a vezetőségnek (enyhén szólva is) kutyakötelessége képviselni az itt élő emberek érdekeit, még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Ez most elmaradt. A választott VMSZ-es polgármester még azt a kiváltságot is megengedte magának, hogy ő bizony nem veszi át a paksamétát, nem vállalja a közvetítő szerepét – csináljanak vele, amit akarnak. Így aztán postán kellett elküldeni Szabadka első emberének, a Községi Képviselő-testület elnökének és a VMSZ frakcióvezetőjének. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mi magyar érdekvédelmi szervezetünknek mindeddig egyetlen szava, semmi hozzáfűznivalója nem volt a falusi egészségházak hatáskörének a megnyirbálásához. Ami fölfoghatatlan és fölháborító. Pedig feszt csak a javunkat akarják, nem is győzik elégszer hangoztatni. Ezúton is köszönjük nekik – ez most nagyon betalált.) Kíváncsian várjuk, hogy lesz-e foganatja a tiltakozásnak, várjuk, hogy kiderüljön, 10 ezer ember kérése mennyit ér, mekkora súlya van.

És csak úgy, mellesleg: a vajdmagy egészségügyi államtitkár úrnak (akiről az a hír járja, hogy nagy ívben kerüli a közügyekben való megnyilvánulást, akinek a nevével csak elvétve találkozunk a vajdmagy sajtóban) ideje lenne álruhát ölteni, mint tette azt egykoron Mátyás király a mesében, és feltérképezni, milyen áldatlan állapotok uralkodnak az egészségügyi intézményeinkben. Legalább azokról a helységekről kaphassunk hiteles képet, amelyekben a magyar lakosság zöme él. Zónázzon egy kicsit! Járja körül a kórházakat, az egészségházakat, csekkolja le, hogy mekkora a tömeg, hány méter hosszú a sor és mennyi a várakozási idő a rendelők/vizsgálók/kezelők előtt, és persze azt is fülelje ki, hogy miről pusmognak a páciensek a várótermekben. A kórházak osztályain ne csak a korszerű beléptetési rendszert, a kártyás és kódzáras bejárati ajtókat csodálja meg, hanem lépje is át a Rubicont. Időzzön el egy cseppet a kórtermekben, vegye szemügyre a tisztaságot, a berendezést, álljon meg a betegek ágya mellett, vessen rájuk egy gyógypillantást, hajoljon egy kicsit közel hozzájuk, hogy megsúghassák a panaszaikat. Továbbmenve kukkantson be az apró, félreeső helyiségekbe – a mosdókba, a zuhanyzókba, és okvetlenül szagoljon be az illemhelyekre is. (Be tudok számolni egy szabadkai esetről, amikor a kórházban fekvő beteget szó szerint úgy kellett nagy sebbel-lobbal  hazalopnia a vasárnapi látogatásra érkezett családnak, hogy otthon – emberhez méltó körülmények között – végre lefürödhessen, mert a kórházi mosdóban olyan állapotok uralkodtak, hogy a látvány még a falun nevelkedett melós ember gyomrát is felfordította.) Végezetül még azt is szemrevételezze, hogy van-e megfelelő és elegendő tisztító- meg fertőtlenítőszere a takarítást végző személyzetnek.

Ha viszont az államtitkár úr nagyon is képben van, jól tájékozott, és közelről ismeri a fehér köpenyes társadalom helyzetét meg a betegek kiszolgáltatottságát, akkor hogy képes mindezt szó nélkül megállni? Nem úgy van, hogy csak a túlzás teszi a dolgokat láthatóvá?

A leépítés tudatos és tervszerű

Az már említésre sem érdemes, hogy egy ilyen – legalább 10 ezer embert érintő – döntés meghozatala, egy ilyen intézkedés kényszerű ráerőltetése a nem városi lakosságra, a jelenleginél normálisabb, emberibb időkben nem is történhetett volna meg a Községi Képviselő-testület megkerülésével, annak jóváhagyása nélkül. Ha a minden politikai rendszerben jól bevált szavazógépezet helybenhagyja is a javaslatot, de legalább a másként gondolkodók is felsorakoztathatják az ellenvetéseiket. Most fű alatt, szépen, csendben meghozták ezt a döntést, és nyilván azt szeretnék, hogy az érintettek vágjanak jó képet hozzá, vagy legalábbis maradjanak csendben, ne csikorogjanak, ne nyöszörögjenek.

Na de, kinek van joga megvonni a Szabadka város területén kívül élő polgároktól a leggyorsabb és a leghatékonyabb egészségügyi ellátást? A falvakban élőknek miért nem jár az, ami a városiakat megilleti? Mivégre, mi célból történik ez a hátrányos megkülönböztetés? Miért számítanak másodrangú polgárnak, akik a házuk ablakából nem látják a városháza tornyát? A leépítés helyett nem inkább bővíteni, fejleszteni kéne mindazt – például képalkotó diagnosztikai eszközökkel, – ami már megvan? Amit a falusi egészségházakban dolgozó helyibeli szakemberek elvégeznek, el tudnak látni, azzal nem terhelik a kórházi személyzetet.    

A falusi egészségházakban az éjszakai és a hétvégi ügyelet eddig is működött, eddig is megoldották valahogy, nem most akarják bevezetni újításként. Ez pedig arról árulkodik, hogy talán nem is csak az orvoshiány az egyedüli oka a leépítésnek. Bár az egészségházak vezetője azzal takarózott, hogy 12 orvos hiányzik jelenleg a rendszerből, és csupáncsak emiatt kellett „átmenetileg” – amíg a helyzet nem rendeződik – a városi sürgősségi központra átterhelni az éjszakai és a hétvégi betegellátást.

Csakhogy láttunk mi már sokféle karón sokfajta varjút! Ismerünk ellenpéldákat is, amelyek egytől-egyig azt a feltételezést igazolják, hogy ha az érintettek ebbe most beletörődnek, akkor bizony ez az új rendszer a továbbiakban is fennmarad. Az orvoshiány nálunk már szakállas téma, nem tegnap keletkezett, és légypiszoknyi remény sincs a helyzet virágba borulására. Aztán: Horgoson (ami nagyjából akkora település, mint Csantavér) már 12 évvel ezelőtt megszüntették az ügyeletet, azóta az ottani lakosoknak Magyarkanizsáról kell mentőt hívniuk, és ennyi idő után talán már nem is álmodnak arról, hogy valamikor még visszaállhat a régi rend. (A horgosi fehér köpenyesek Martonoson, Kispiacon és a határátkelőnél is dolgoztak.) De cifrázódik ez tovább is: Bánátban már odáig fajult a helyzet, hogy egyes községekben be is zárták a falusi orvosi rendelőket, és nem nehéz elképzelni, hogy mikor fogják azokat újra megnyitni. Alighanem majd Szent Soha napján. Legyünk vele tisztában: ez vár miránk is, ha az új helyzetet elfogadjuk!

A betegeken csattan az ostor

Forgó József, a csantavéri petíció kezdeményezője az esettel kapcsolatban így nyilatkozott a sajtónak: „Építkezni nem úgy lehet, hogy leépítünk dolgokat, hanem fejlesztéssel. Az Európai Unió országaiban van egy norma, ha efelé tendálunk, akkor ezt kellene követnünk, ott az egészségügynek 15 percen belül el kell érnie a beteget vészhelyzet esetén, segíteni kell. Mi ettől messze vagyunk… Nyilván elsősorban ez a határozat a városon kívül eső embereket érinti. Úgy gondoljuk, ez hátrányos megkülönböztetés. Mi is ugyanolyan adófizető polgárok vagyunk, mint a városiak. Ha az ország elvárja tőlem, hogy tisztességes, becsületes, jogtisztelő, adófizető polgára legyek a társadalomnak, akkor mi is elvárhatjuk azt, hogy megkapjuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek megilletnek bennünket.

A polgár nem felelhet azokért a hibákért, amelyek az egészségügyben zajlanak, nem ő a felelős, hanem azok, akik az egészségügyet különböző szinteken vezették. Nem láttunk példát arra, hogy felelősségre vonták volna azokat, akik rossz döntéseket hoztak, vezették az egészségügyet.”

Mindent elmond egy országról, ha az éppen az oktatásba és pont az egészségügybe nem hajlandó beruházni, ha ezt a két területet – erőn feletti – fejlesztés helyett módszeresen lezülleszti, végérvényesen tönkreteszi. Tökéletesen megmutatja, hogy egy ilyen társadalomban mennyit ér maga az ember, s azt is, hogy milyen jövőre számíthat.  

Volt, nincs…

Sokszor elmondtuk/leírtuk már, hogy a szabadságot egyetlen társadalomban sem adják ingyen a polgároknak – csak elméletben meg legfeljebb papíron illet meg minden teremtett embert –, hanem küzdeni kell érte, és mindig csak annyit kapunk belőle, amennyit kiharcolunk magunknak. A vajdasági magyarok a szépen hangzó szabadságjogok tekintetében szinte minden időben csehül álltak, s hogy a baj még nagyobb legyen, nem is tudtak (vagy nem is akartak?) mindenkor, minden helyzetben élni a már megszerzett „kiváltságokkal”. Ugyanakkor a már kiharcolt jogok csorbítása, vagy akár csak egyetlen tollvonással történő megvonása sem ismeretlen a Szerbiában élő magyarság számára. A mindenkori jogfosztottságnak pedig általános jellemzője, hogy amit egyszer megvontak, elvettek tőlünk, azt akár végérvényesnek is tekinthetjük, annak visszaszerzésére sosincs lehetőség. Jól ki van ez találva.    

Egy olyan – évtizedeken át a perifériára szorított, szándékosan mellőzött, a fejlesztési tervekből rendszerint kihagyott és olyan mértékben elhanyagolt, többségében eddig még magyar lakosságú (!) – faluban, mint amilyen Csantavér, az itt élők órákig tudnának erről mesélni.  Hogy mennyi minden(ük) volt, aminek mára legfeljebb csak az emléke maradt. Vasút állomásépülettel; messze földön ismert szövetkezet több száz alkalmazottal; téglagyár; bútorgyár; nőket foglalkoztató képkeretgyártó-üzem; szállítmányozó vállalat gépparkkal, szerelőműhellyel; kihelyezett üzemrészlege a szabadkai Sever Villamosgépgyárnak; mozi; fürdő; irodája a „munkaközvetítőnek”; heti fogadónapja az Elektrovojvodina ügyintézőjének; az egészségházban laboratórium, legalább 4 általános orvos, nőgyógyász és röntgengép; az iskolának kitűnő atlétái, jónevű gyermek- és szavalókórusa, modellezői, céllövői, kézi- és kosárlabdázói, rádióamatőrei; a művelődési egyesületnek színjátszó csoportja, dalárdája; rendezvények (állattenyésztési napok); tanfolyamok, továbbképzések; helybeliek által üzemeltetett 5-6 pékség; 2 cipőüzlet, napi buszjárat Újvidékre; rendezett központi park; hűvöst adó több kiserdő; ártézi kutak… Mára már nemcsak a néhai híres-nevezetes vendéglők tűntek el, hanem a zugkocsmák is. Szégyenszemre két kocsmára maradtunk. Egy időben ékszerüzlet is nyílt a faluban, most meg jóformán egy vacak inggombot sem lehet vásárolni, nemhogy biciklit vagy éppen hűtőszekrényt. A felsoroltak közül most semmi nincs. Ja, de van helyette 3 kínai üzlet és 3 fogadóiroda. Mert ezek minden faluban nélkülözhetetlenek. Ezekkel mi is büszkélkedhetünk.

Mindezen túl, azt hiszem, végső ideje lenne egy kicsit magunkba nézni. Egy cseppet elmélázni azon, hogy ennek a falunak már annyi ereje sincsen, hogy egy valamirevaló tiltakozást megszervezzen? Hogy egy lakossági fórumot megtartson? Hogy a maga igazáért kiálljon? Csak akkor hívják össze az embereket (persze kizárólag csak a vonalas, megbízható pártkatonákat meg a szimpatizánsokat), amikor a szavazataikért kuncsorognak. Máskor nem szabad gyülekezni, tömörülni, elégedetlenkedni meg szervezkedni. Ha sokan vannak egy helyen, sokféle ötletet fölvetnek, és sok kritikát megfogalmaznak, azt viszont a politikacsinálók nem szeretik. Ez ellen úgy védekeznek, hogy a döntésekből kizárják a nyilvánosságot. Nincs vita, nincs ellenvetés. Márpedig rendkívüli helyzetben lehet rendkívüli falugyűlés. Csak ahhoz ki kell állni az emberek elé…

Ha a 70 éves Forgó József most nem kezdeményezi az aláírásgyűjtést, akkor senki sem teszi meg helyette? Nincsenek már fiatalok? Vagy mindez nem érdekli őket? Valóban ilyen mélyre süllyedtünk? Tényleg nincsen, aki a bennünket érő sok súlyos megaláztatást megakadályozhatná? Tényleg nincsen, aki ezt a tudatos leépítést megállítaná?

Szabó Angéla