A Pécsi Néprajzi Múzeum – Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője, főmuzeológus, tanár, rajong a hivatásáért, a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt kedvence a múzeumi sétákon, nagy mesélő, és ha nehéz helyzetbe kerül, megpróbálja megtalálni a legjobb megoldást. Egy olyan ember, akit nem lehet elfelejteni – így mutatták be egy tévéműsorban a hatvanhat éves, drávaszögi, vörösmarti Burján Istvánt.
A nyár folyamán több alkalommal is beszélgettünk, én azonban nem a hivatásáról, inkább a 90-es évek délszláv háborúi során átélt élményeiről, emlékeiről kérdezgettem. Kezdetben mindössze annyit tudtam róla, hogy Apatinban született.
– A vörösmartiak anyakönyvi kivonatában leggyakrabban Apatin vagy pedig Eszék szerepelt születési helyként, mert a háború előtti jugoszláv időkben ebbe a két városba vitték a szülés előtt álló nőket – kezdte a történetét Burján István. – Vörösmarton éltünk, apám kocsisként az apatini Kučkában dolgozott. A határnak azt a részét nevezik így, ahol kiváló a termőföld, ott termesztették a kosárfonáshoz a vesszőt. Apámnak egyszerűbb volt az éppen várandós anyámat Apatinba vinni a szülészetre, mint Eszékre. Bár az odavezető út sem mondható szokványosnak, mert ladikkal vitték át. Így ez a város lett a születésem helye, de valójában semmi kötődésem nincsen Apatinhoz. A szülészet akkoriban a Jezerska utcában, a belvárosban volt, pár évvel ezelőtt fel is kerestem azt a helyet, az épület még áll, de már elég romos állapotban van.
– Az általános iskolát nyilván Vörösmarton végezte.
– Középiskolába pedig Pélmonostorra jártam. Mi voltunk az első magyar gimnáziumi osztály Pélmonostoron. Az első két évben magyarországi tanáraink voltak. Tizenketten kezdtük meg a tanévet, 10-en be is fejeztük a tanulmányainkat. Ahogy most visszagondolok, az az érdekes, hogy közülünk senki nem maradt otthon. Talán mostanában szállingóznak haza, miután már nyugdíjba vonulnak. Utána Budapestre kerültem, az Eötvös Lorand Tudományegyetemre, ahol néprajzot és régészetet tanultam.
– Az említett portréműsorban úgy fogalmaz, hogy a tanulmányai végeztével hazament: megváltani a világot. De nem így történt. Idézem: „A világ vált meg tőlem, ugyanis eltűnt az ország, amelyben addig éltünk. És akkor jobbnak láttuk, ha családostól átjövünk Magyarországra. Akkor már volt egy kislányunk.”
– Még egy pillanatra visszakanyarodva az elvándorláshoz: ugyanez volt a helyzet Szilágyin is, ahol jó néhány évig éltünk, mert a feleségem a Kiss Ferenc Általános Iskolában kapott állást. Ott egy olyan társasházban laktunk, ahonnan a fogorvos szomszédunk a Kanári-szigetekre költözött, az állatorvos szomszéd pedig Angliában kezdett új életet. Úgy szoktam mondani, hogy „jött 1991, és világgá mentünk”.
– Így kerültek Vörösmartról Szilágyira…
– A nagyanyám bátyja Szilágyin lakott, és mi minden évben, augusztus 20-án elmentünk hozzájuk a Szent István-napi búcsúra. Az egyik rokonunk említette, hogy az iskolába magyartanárnőt keresnek. A feleségemet felvették, és akkor átmentünk Szilágyira. Albérletben laktunk, nekem még nem volt rendes állásom. Fél évig Apatinban kőműveskedtem a nagybátyám mellett, de aztán Hercegszöllősön kaptam munkát, földrajz- és történelemtanárként dolgoztam. Két éven át ingáztam.
– Ahogy sok vajdasági magyar, Ön is kapott katonai behívót. Azt mondja, hogy választania kellett: ha otthon marad, besorozzák az egyik oldalon, és akkor megtörténhet, hogy lőnie kell a másik oldalt, ahol viszont rokonok is, ismerősök is lehetnek, ha viszont megtagadja az engedelmességet, akkor katonaszökevény lesz belőle.
– Érdekes lett volna, ha bevonulok, és a szomszédban egy szintén katonaruhában levő ismerősömmel golyózáporozunk. Ezt én nem akartam bevállalni, inkább eljöttem. 1993. szeptember 3-a óta élünk Magyarországon, Pécsen. Az itteni múzeumban alkalmaztak. A magyar állampolgárságot rövid idő alatt megkaptam, és egy ideig nem is mentem haza.
– De háború legrosszabb éveiben még otthon volt. Emlékszik arra a napra, amikor a Jugoszláv Néphadsereg tankjai bevonultak Horvátországba, és átdübörögtek Szilágyin?
– Emlékszem. 91 nyarától kezdődően, és még 92-ben is tankok futkároztak a faluban. Bár nagyon közel van a horvát határhoz, Szilágyin nem történtek szörnyűségek. Más volt a helyzet a szomszéd faluban, Bácsszentivánon (Prigrevicán). Ott valamikor svábok éltek, akiket elűztek az otthonaikból, a mostani háború idején pedig tele volt csetnikekkel. Onnan hallatszottak is olyan hangok, hogy a „magyarok készülődnek, a magyarok szervezkednek”.
– A háborús őrületből milyen tapasztalatai vannak?
– Anyám 1991 tavaszán meghalt. A hagyaték intézése miatt néhányszor át kellett mennem Baranyába. A batinai híd akkor még úgy-ahogy járható volt. Emlékszem rá, a tankok fönt sorakoztak a hídon, később pedig Arkan két méter magas martalócai végezték az ellenőrzést.
A feleségem szülei laskóiak. Amikor bevonultak a jugoszláv katonák a falujukba, éppen az ő kertjükben ásták be a tankjaikat, és onnan lőtték Eszéket. A feleségemnek van egy nőtestvére, ők új házat építettek nem messze anyósomék házától. Amit lehetett, azt nagyon gyorsan kimentették az épületből, mert amikor bejöttek a katonák, a házukat rögtön elfoglalták. Így ők átköltöztek Eszékre. A sógorom azonnal beállt a horvát gárdába. Anyósom egyebet nem tehetett, csak szemmel tartotta a házat, be nem mehetett. Amikor 96-ban a szerb csapatok kivonultak, mindent kipakoltak. A zsákmányt a batinai hídon szállítottak át a Vajdaságba. Még a központi-fűtés elemeit is leszerelték, még az ajtófélfákat is kiszedték. A nemzetközi békefenntartók szeme láttára zajlott a házak kifosztása, a rablás.
– Épp úgy, mint Srebrenicában a több mint 8 000 férfi és fiúgyermek lemészárlása.
– Úgy,
mint Srebrenicában. Én jártam ott. Maga is menjen el, keresse fel az
emlékhelyet, ne hagyja ki! És Vukovárra, az Ovčarára is menjen el! Nagyon
fontos helyek ezek mindannyiunk életében. De elmondhatom azt is, hogy apámat,
aki pedig 1932-es születésű, elvitték Kopácsra kényszermunkára, ahol lövészárkot
ásattak vele. Tulajdonképpen azért maradt meg nekünk Vörösmart, a vörösmarti
ház, mert apám ott élt. Megőrizte. Így volt hova hazamenni. A baranyai
falvaknak az volt a szerencséjük, hogy az idősek ottmaradtak, és amennyire
tudták, védelmezték a falvaikat, a házaikat. A kelet-szlavóniai magyar
települések – különösen Kórógy és Szentlászló – azért jártak pórul, azért
rombolták le, mert a lakosság mindent hátrahagyva elmenekült.
– A háborút követően mikor ment először haza?
– Amint lehetett. 93-ban, 94-ben már hordtam át az újságot Baranyába. Azokban az időkben ugyanis itt készült az eszéki Magyar Képes Újság. Havonta szállítottam Eszékre – elég körülményes úton-módon.
Emlékszem arra az esetre, amikor Vörösmarton bementem a kocsmába, a barátaimmal iszogattunk, és bejött néhány falubeli férfi, akik nem köszöntek. Nagyon furcsának találtam, nem értettem, hogy miért viselkedtek így. Nem tudtam, hogy énmiattam nem köszöntek, vagy a társaságban volt valaki, akire nehezteltek. Később aztán megértettem, hogy ez a háború megosztotta a falu lakosságát. Akik otthon maradtak és mindvégig kitartottak, nem jó szemmel néztek azokra, akik elhagyták a falut, és magukra hagyták az ottani embereket. Legalábbis ők így érezték. És ezt el kell(ett) fogadnunk. Mi meg, akik elmentünk, úgy gondoltuk, hogy talán kívülről tudunk nekik valamiben segíteni.
– És tudtak segíteni?
– Pécs egy olyan központ volt, ahol nagyon sokat segítettek az ide érkezett menekülteknek és az otthonmaradottaknak egyaránt. Ebből a munkából én is kivettem a részemet. Például az itt működő Máltai Szeretetszolgálat jóvoltából élelmiszer- és gyógyszercsomagokat állítottunk össze és azokat Baranyába vittük. Vörösmarton és Csúzán osztották szét. Aztán 1996-ban előadást tartottam Pélmonostoron az ottani magyaroknak Szent Mártonról, mert 1991-ben, éppen Szent Márton napjára, a falu templomát szétlőtték, a padokat is tönkretették. A templom pedig ennek a szentnek a nevét viseli. De volt olyan is, hogy Harasztiban, a szintén lerombolt templomban Czine Mihály celebrált szentmisét, utána pedig Eszéken tartott megemlékezést. Szintén 96-ban, halottak napján két autóbusszal hazajöttek Vörösmartra és Csúzára azok, akik elmenekültek Eszékre, hogy a temetőben felkeressék az elhunyt szeretteik sírját. Elég rosszul sült el a megemlékezés. Amikor megérkeztek, megszólalt a katolikus templom harangja, az egyik busz meg is állt a temető előtt, de az embereket nem engedték kiszállni.
– Kik akadályozták ezt meg, és miért?
– A nemzetközi békefenntartók, akik kísérték őket. Azért nem szállhattak ki, mert a házaikban még akkor is szerbek laktak. A vörösmartiak azért odamentek hozzájuk…Ugyanez történt Bellyén is, ott is bement a busz a faluba, de a temetőbe igyekvőket ott sem engedték kiszállni.
Az is 96-ban történt, hogy meghalt egy barátom, és hazajöttem a temetésére. Vittük a koporsóját, és amint a gyászmenet odaért az egykori házához, egy pillanatra megállt – búcsúzóul. Ő már 91-ben átjött Magyarországra, a harkányi menekülttáborban élt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Harkányt azokban az években elkerülték az üdülni vágyók, a víkendházakban a menekültek laktak. A menekültiskola pedig Mohácson volt, ott tanítottak a menekült tanárok. Beremenden van egy csodálatos templom, Megbékélés kápolnája a neve. Egy magaslatra épült, 98-ban készült el. Oda jártak az újbezdániak azért, hogy áttekinthessenek a szülőfalujukba. Javaslom, hogy egyszer keresse fel, nézze meg!) De vissza a temetéshez! A barátom üresen maradt házát a szerbek elfoglalták, és még 96-ban is egy szerb ember lakott benne. Amikor meglátta a ház elé érkező gyászmenetet, gyorsan becsukta az ablakot…
Egy másik alkalommal hercegszöllősiek jöttek be a kocsmába, tudtuk róluk, hogy közöttük sok a csetnik, és az egyiküktől megkérdeztem, hogy: „Te még mindig itt vagy?” Gondolom, egyből megértette, hogy mire céloztam, de nem válaszolt, és a fegyverét sem rántotta elő, pedig biztos voltam benne, hogy van nála fegyver. De történt olyan is, hogy mentem Laskóra anyósomékhoz, akkor már láttam a betört ablakú házakat, és útközben a felfegyverzett grubišno poljei szerbek megállítottak. A feleségem és a kislányunk is velem volt. Nem lehetett tudni, hogy milyen gondolatok járnak a fejükben…
– A filmben azt mondja, hogy az otthon az OTTHON van, Vörösmarton, és ezt ki is fejti: „Én falusi ember vagyok. Most itt élek Pécsett, egy városban, de én akkor is vörösmarti vagyok. Vörösmart egy kis falu. Ha valaki falun nőtt fel, az ad az embernek egy bizonyos tartást, és kommunikációs készséget is. Falun, ha egy kicsit visszahúzódik az ember, akkor nyámnyilának tartják. Volt egy falumbeli, egy tíz évvel idősebb barátom, aki Pesten járt egyetemre, néprajzot tanult. Ő volt az előd, én az utód.”
– Egy falusi gyerek akkoriban nem tudta, hogy mi takar a néprajz kifejezés. De: volt egy tanárnőnk, Schneider (Baranyai) Júlia, aki megírta a Vízbevesző nyomokon című könyvet. Ez volt az első összefoglaló mű, ami abban az időben, a volt Jugoszlávia területén élő magyarokról szólt, így a baranyaiakról is. Jó érzéssel töltött el, hogy egy könyvben benne szerepel Vörösmart. Ennek köszönhetem a későbbi hivatásomat.
– Most milyen gyakran jár haza?
– Szinte minden héten megyek. Vörösmart csak 75 kilométer. A határátkelőnél már jól ismernek.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése