Oldalak

2012. július 16., hétfő

Van polgármesterünk!


A tízemeletes szabadkai új városháza tetejéről végre valahára „felszállt a fehér füst“, és a vatikáni pápaválasztás mintájára (Habemus papam!) mostmár mi, észak-bácskaiak is végérvényesen kinyilatkoztathatjuk: Van polgármesterünk! A kissé hosszúra nyúlt interregnum és a több, mint két hónapon át zajló homályos politikai háttértárgyalások, a heves zsibvásári/ócskapiaci/cirkuszi alkudozások, meg a kétes értékű érdekegyeztetések után a városatyák meghozták a kőkemény döntésüket.
A frissen megválasztott tanácsnokok határozata nyomán Modest Dulić a város első számú emberévé avanzsálhatott. (Némi malíciával úgy is lehetne fogalmazni, hogy vajúdtak a hegyek és egeret szültek.) A delikvens a választásokkor nem számított független jelöltnek, nem volt pártsemleges, de nem is VMSZ-es és nem is magyar. Mégis a „miénk“. Ha akarjuk ezt, ha nem. Ha tetszik ez nekünk, ha nem. Midasz-fülekkel vártuk a hírt, hogy a sajtó beharangozza. Beharangozta. Szabadkának alighanem ismét beharangoztak. Jó hosszú időre. Ha nem végleg.
A kilencnapos gyász (talpig feketében, köldökig lefátyolozva) ezúttal elmaradt, mert az észak-bácskai magyarok túlnyomó többsége aligha hullatott krokodilkönnyeket a távozó – szabadkaivá lenni sehogyan sem akaró (róla a szabadkaiság valósággal lepergett, egy szempillantás alatt róla visszapattant) – Saša Vučinić miatt. Inkább talán csak egy „Hála Istennek!“-szerű kurta fohászt rebegtek el a szokásos esti imájukat bevégezvén. Megköszönve a Mindenhatónak, hogy végre ez a nap is eljött, végre ez a szent perc is elérkezett. Ilyképpen van ez még akkor is, ha a demokrata fotel továbbra is demokrata fotel marad.
Modes ballusztrád hiányában – már hivatalba lépése legelső napján – nem oszthatott áldást sem a kertvárosiakra, sem a makkhetesiekre, sem a sándoriakra. Efféle nemes cselekedetre vélhetően majd csak később kerül sor (de minél később lesz, annál jobb lesz), kiváltképpen abban az esetben, ha eltökélt szándéka, hogy dicső előde nyomdokaiban kíván haladni. (Azt hiszem, nincs a szabadkaiaknak olyan bitang szerencséjük, hogy ezt megússzák!)
A külvárosiakat, a peremkerületek lakóit és minket, a távolabbi magyar falvakban nemigen hozott lázba a polgármester-választás. (Helyette inkább a kenyérgabona felvásárlási árát meg a hús eladási árát figyeltük. Vagy az eget lestük, hogy megmarad-e valamicske az idei, kezdetben jónak ígérkezett kukoricatermésből. Azzal voltunk elfoglalva.) Az új városházán megrendezett happening távol esik a szemünktől is, távol esik a szívünktől is. Általában nem sok örömünk telik a szabadkai polgármesterekben. Ilyen, igencsak keserű a tapasztalatunk. Ezért már-már úgy vagyunk vele, hogy akár van, akár nincs – a számunkra egyre megy.  A magyar települések valójában sohasem voltak a városi vezetés szíve csücske. Még abban az időszakban sem, amikor pedig a legnagyobb és a legerőteljesebb vajdasági magyar párt emberei tartották a kezükben a kormányt. Azt hiszem, pont Maglai Jenő (a polgármesteri szék egyik idei reménytelen várományosa) fogalmazta meg a (saját pártjára nézve) fajsúlyos/tanulságos önkritikát olyképpen sommázva, hogy: a VMSZ-es városirányítás évei alatt éppen azokat a városrészeket, településeket hanyagolták el, amelyekben a magyarok vannak többségben. Éppen azokat mulasztották el építeni, fejleszteni. (Valahogy megfeledkeztek róluk. Nem jutott eszükbe. Vagy egyszerűen kiment a fejükből. Vaaan ilyen…!)
A politikus urak számára elsősorban az a „felület”, az a „kör” jelenti a mozgásteret, ameddig – tiszta idő esetén – ellátnak a Városháza ablakaiból. Távolabbra, még felfedezetlen területekre csak ritkán, kivételes esetekben merészkednek. A flancos szolgálati autóik szinte sohasem szántják a falusi utcák porát. A magyar lakosságú falvak csak egyetlen szempontból érdemelnek figyelmet: az adóbefizetés szempontjából. Megállás nélkül csordogáljon a pénz befelé, Szabadka felé – kizárólag csak ez számít. Semmi más.
A szabadkai VMSZ-esek, amióta önként kivonultak a hatalomból, és teljes mértékben átengedték a terepet, a politikai játékteret, a nagypályát a városba betántorgóknak, azóta úton-útfélen azt taglalták, hogy a nélkülük kormányzó városvezetés egyebet sem csinált, csak hazudott, csalt meg lopott. (A fene sem gondolná, hogy egy község irányításában ilyesmivel foglalatoskodnak! Jó, hogy legalább kiderült. Csak akkor lépni is kéne valamit az ügyben. Nem pedig hagyni. És akkor most ezekkel a tolvajokkal, csalókkal milyen jó lesz együttműködni!) De ha egyszer visszaszerzik szabadkai teljhatalmukat, mindenhatóságukat, akkor azon nyomban véget vetnek az efféle demokrata-duhajkodásnak. (Hangzatos kis meakulpázás!) Kimondták azt is, hogy e cél eléréséért pedig semmi sem lesz drága. Minden árat megadnak érte. Ha kell, ha a helyzet úgy kívánja, akkor magával a fekete ördöggel is szövetkeznek! A cél meg bizony úgy kívánta. És szövetkeztek is. Cimboráltak is. Válogatás nélkül mindenkivel. De a dolog valahogy mégsem akart összejönni. Miért? Lenne egy tippem: a fekete ördöggel való hentergés/hempergés helyett inkább talán az Istennel kellett volna szövetségre lépni. Hátha akkor hullik az égből áldás is a politizálásra.
Ha most egy kicsit gonoszkodni akarnék, akkor azt mondanám, hogy az erős magyar politikai pártunk valójában csak „nyert a korábban fennálló rend bebiztosításával”. Mert valószínűleg igen nagy bajban lettek volna, ha ők maguk kényszerülnek „kormányalakításra”. Az ugyan igaz, hogy például jogászoktól hemzseg a szervezet, de az is igaz, hogy nagy tudású, komoly gazdasági szakemberük, szaktekintélyük az viszont igencsak kevés akad. Legfeljebb ha mutatóban. Kiket is tudtak volna az egyes gazdasági ágazatok, társadalmi tevékenységek élére állítani?
A politika szabadkai székházából a fehér füst tehát felszállt. Hogy a szemünk elől a rózsaszínű köd mikor fog eltűnni, az már egy egészen más kérdés…

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése