Oldalak

2012. augusztus 20., hétfő

„Intellektuális szemtelenség”


(Vagy tényleg készül valami Vajdaságban?)


Mintha valami készülődne Vajdaságban. Mintha valamilyen mozgolódás támadt volna. Jó két évtizede tartó álmából mintha kezdene ébredezni, mintha kezdene éledezni a csendességéről és a béketűréséről híres tartomány. Némi képzavarral élve: a szavak szintjén mindenképpen.
Józan mezei észjárással valami ilyesmire lehet következtetni például egyik-másik vajdasági politikus legutóbbi megnyilatkozásából.
Az egyik ilyen szelid kirohanó a nyilvánvalóan második nagy „come back“-jét erőltetni próbálgató Nenad Čanak. Aki, úgy tűnik, mintha andalító és nosztalgikus érzéseket táplálna az egykor volt ifjúsága és az azt követő topformás csúcsidőszak irányába, amikor még a politikusi fénykorát él(het)te, és napfürdőzhetett a sikerben. Erre utal az, hogy lefújta a rárakódott vastag porréteget az egykori politikai szólamairól, és frissen hadra foghatónak most önkéntesen jelentkezett.  Való igaz, a valaha volt legendás hevessége az életkora előre haladtával azonos mértékben csökkent. Mert sem önálló, független Vajdaságot, sem Vajdaság Köztársaságot már (vagy egyelőre még) nem követel, az viszont egyértelmű, hogy újraindította az egykori, recsegő, nyikorgó magnószalagot. Amelyről megint hallgathatjuk órabérben az ismerős monológját. 
Merthogy Čanak most megint felhördült. Úgy is mondhatnám, hogy bepöccent. Egyik napokban megjelent nyilatkozatában szégyenletesnek minősítette az utóbbi időben  elterjedt szófordulatot, a Vajdaság mint az északi szerb tartomány elnevezést. Pontosabban: közhelyet. Így tiltakozva a mind gyakoribbá váló – másodrendűségről, megalázottságról, leminősítésről árulkodó – ilyesfajta besorolás, beskatulyázás ellen. “Nije ona nikakav severni deo Srbije!” – nyomatékosított rendreutasításképpen. Mert magával az ilyen megfogalmazással egyenesen a tartomány létezését kérdőjelezik meg, és azokat a Slobodan Milošević nevével fémjelzett időket idézik, amikor még maga a Vajdaság kifejezés is épp csak megtűrt, sőt majdnem tilos volt.
Amikor ebben az országban valaki fel merészeli vetni azt a kérdést, hogy „ugyan meddig akarjátok még fosztogatni Vajdaságot”, akkor azonnal érkezik is az előre gyártott felelet, szigorú ledorongolás formájában. Akkor azonnal szeparatizmust kiáltanak. A hiperérzékeny téma ilyen irányból történő megközelítése mi egyéb is lehetne, mint színtiszta szeparatizmus, elszakadási törekvés! Mindig ez húzódik meg a háttérben: a kiválástól, az elszakadástól és az önállósulástól való rettegés. Ezzel a – rendszerint hideg zuhanyként érkező -- különutas szeparatizmusról szóló (Nenad Čanak szerint) intellektuális szemtelenséggel mindmáig sikerült is elhallgattatni a vajdasági hivatásos pöntyögőket, disszonáns hangoskodókat.
Hogy tulajdonképpen meddig zajlik még ilyen olajozottan és szép csendben a tartomány gazdasági ellehetetlenítése, koldussá tétele, azt nem olyan nehéz kitalálni. Mindaddig, amíg ezt a lepisszentett, csendhez szoktatott vajdaságiak a leigázóiknak, a nyakukon élősködőknek megengedik.  Vagy mindaddig, amíg van mit rabolni és fosztogatni. Legrosszabb esetben még akár a végkimerülésig, a végelgyengülésig is eltarthat. Akkor is, ha a nekibőszült és megtáltosodott politikus most azt lobogtatja, hogy Vajdaság nem fogja ezt a megaláztatást a végtelenségig tűrni. És nem fogja tétlenül bevárni a véget, nem fog csak úgy kimúlni -- egyetlen sóhajtás nélkül.
Hanem? Mi fog történni?
Hogy milyen konkrét elképzelései vannak ezzel kapcsolatban, hogy miféle lehetséges (és főleg nagyon gyors) ellenlépéseket kéne megtenni, annak ecsetelésére már nem futotta a hőzöngéséből. Csupán az alkotmány mielőbbi módosításának szükségességét érintette, de azt is csak szőrmentén. Így pedig, muníciója fogytán, töltényeit gyors egymásutánban eldurrogtatván, el is viharzott a tűzvonalból, sebbel-lobbal visszavonult a biztonságos hátországba.
A rablás meg folytatódik.
Közéletünk másik ilyen – hamvaiból feltámadt -- figurája az a Živan Berisavljević, aki a szocializmus szépreményű esztendeiben küzdötte fel magát a kommunista elvtársak legfelső köréig. Most őt is előszedték a naftalinból, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a veterán alaposan „ráijesszen“ a vajdasági kincstár fáradhatatlan kiürítőire. Persze az ő erejéből és hatalmából is csak arra telett, hogy egy-két röpke, ámde igen szívhez szóló interjúban elkeseregje ugyanazt, ami felett már a szociáldemokrata Čanak is elhullatta a maga könnyeit. Az autonómia-törekvések megkésett, de (úgy látszik, hogy mindmáig) elnyűhetetlen vajdasági harcosai iparkodtak is leszögezni, hogy tartományunk jövőbeni hatásköre éppen akkora lesz majd, amekkora ütközetet hajlandó lesz megvívni érte. Illetékessége csakis olyasmire terjedhet ki, amit képes lesz kibokszolni magának. Semmit sem fognak úgymond tálcán kínálni.
Ez mind csak feltételes mód. Ez mind csak jövő idő. A jelenről egy árva szó sem esik.
Azt például egyikük sem bátorkodott kezdő intézkedés megtételeként javasolni, hogy azon nyomban zárják el a tartományi pénzcsapokat, és ne guruljanak tovább a vajdasági dinárok lefelé a szerbiai lejtőn. Pedig micsoda hatása lett volna! Alighanem olyan, mint semmi másnak. Így viszont a megfélemlítés, a megkiskorúsítás, a rablás a megszokott mederben, a terv szerint tovább folytatódik. A tartomány totális kifosztása a húzó ágazata lett az ország gazdaságának.
Maguk a vajdaságiak meg mit is tesznek? Kapkodnak fűhöz-fázhoz? Dehogy! Legfeljebb csak beszél(get)nek a mérhetetlen kizsákmányolásról. De hogy a suttogássá erősödő vajdasági hangok összeállnak-e majd hamarosan egy határozott kiáltássá, arra most még nyilván sem Čanak, sem pedig Berisavljević nem merne mérget venni. Mint ahogyan azt sem árulták el, hogy kivel/mivel is gondolták a csúfosan megnyírt tartományi hatáskörök visszaszerzését, visszaállítását megvalósítani. Így legfeljebb csak találgathatunk. A jelenlegi tartományi parlamenttel? Vagy a fölényes, dölyfös többséget jelentő államalkotó nemzet Vajdaságban élő, jócskán előítéletes fiaival? Netán az utca éhes, lázongó, elégedetlen népével? Reménykedjünk: talán mégsem erőszakkal, talán nem fegyverrel.  

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése