Oldalak

2012. augusztus 22., szerda

Miért nem szeretik a szerbek a vajdasági magyarokat?


2012. 08. 22. 07:00 Styxx

Egyik olvasónk kérdezte:
Nem igazán szoktam kommentelni, de időről időre olvasgatom a Serbia blogot, mert érdekel a téma (magyarországi magyar vagyok). Nem akarom nagyon rabolni az idődet, de van egy téma, ami piszkál engem mostanában, és nem nagyon tudok kinél rákérdezni, úgyhogy gondoltam, megírom levélben, hátha kicsit fel tudsz világosítani.
Az utóbbi időben néha találkozom és beszélgetek szerbiaiakkal. Nem magyarokkal, sőt, igazából nem is a magyarlakta területekről származnak, főképp belgrádiakkal. Nagyon nyitott, liberális gondolkodású értelmiségi fiatalokról (huszon-harmincasok) van szó, akik rendkívül toleránsak rengeteg dologban. Mindig találnak valamit a magyarországi magyarokban, ami nagyon tetszik nekik, sokszor számomra egész meglepő dolgokat (hétköznapi dolgokra gondolok persze, nem a nagypolitikára) és simán el lehet velük beszélgetni rengeteg témáról, kedvesek, barátságosak, és így tovább.
Amikor viszont időnként előkerülnek a vajdasági magyarok, akkor érzek egy váltást: nyitott emberekhez képest elég kemény véleményeket hallok tőlük és igazából jobbnak is tartom másra terelni a szót, mert kicsit kényelmetlenül érzem magam, miközben hallgatom őket. Így konkrétan nem mondják ki, de a lényege a mondanivalójuknak általában az, hogy ha Szerbiában élsz, akkor viselkedj szerbként. Pár konkrét példát is tudok írni: gyakran visszacseng, hogy arról panaszkodnak, nem tudnak rendesen szerbül a magyarok, illetve hogy az itteniek mit szólnának, ha Pesten ők mint szerbek leszednének egy magyar zászlót és kitennének egy szerbet helyette, vagy hogy a vajdasági magyarok tulajdonképpen maguk okozzák a problémát a hozzáállásukkal.
Én nem nagyon tudok általában mit mondani, igyekszem kerülni is a témát, nehogy egy még kellemetlenebb vitába fajuljon, de egyébként meg eléggé meglep ennyire nyitott beállítottságú emberektől (és ezt szeretném kihangsúlyozni, hogy az egyébkénti nyitottság miatt lep meg nagyon és ezt a részét nem értem). A kérdésem az, hogy vajon csak én találkozom ilyen emberekkel pont vagy tényleg megvan ez a vonulat és úgy általában jobb elkerülni az egész kérdéskört úgy, ahogy van még nyitott emberekkel is?


Novak Đoković megverte Szeles Mónikát?

 

Nem vagyunk coolok


Nos, a probléma gyökerei olyan mélyek, hogy több tucatnyi oldalon keresztül lehetne az előzményekkel foglalkozni, de a mostani helyzetre szorítkozás mellett is óhatatlanul néhány gondolat erejéig fel kell vázolni a történelmi előzményeket, amit lentebb megteszek.
A dolgok jelenlegi állása szerint a vajdasági magyarság lélekszáma zsugorodik, emellett a gazdasági és a kulturális befolyása is háttérbe szorul, éspedig a szerb populáció az, amelyik e kiszorítósdi legnagyobb haszonélvezője. A helyzet pikantériája, hogy mindeközben Szerbia lélekszáma is csökken és elöregszik, beleértve a szerb etnikumúakat is. Visszaesik a gyermekvállalás, ráadásul a fiatal, képzett lakosok elvándorlása jellemző az 1990-es évek elejétől, és e folyamat ma is tart. Cinikusan fogalmazva: fogy a szerb, ráadásul öregszik, szegényedik és butul, de a vajmagyar még inkább.

 

Milyennek lát bennünket egy cool szerb arc és mit lehet erre mondani?


A szerb nyelvet törve beszéljük, ami a hétköznapi életben bosszantó, megnehezíti a napi kapcsolattartást.

Nekünk nem anyanyelvünk a szerb, ráadásul a magyar nyelv meglehetősen távol áll a szláv nyelvektől. A szerb értelmiségi közegben dolgozók, vegyes házasságban és a szórványban élők (akiknek viszont a magyar anyanyelvtudásuk sorvad gyakran) kivételével csodát ne várjanak. Gondoljanak arra, hogy a Koszovón élő szerb kisebbség viszont jellemzően semennyire sem beszél albánul, vagy akár a franciaajkú belgiumi vallonokra, akik a másik államalkotó és mellesleg kétszer olyan népes entitás, a flamandok nyelvét nem hajlandók megtanulni. Mi ha törve is, de azért beszéljük a többségi nyelvet. (Persze aki teheti, sajátítsa el minél jobban környezete nyelvét az anyanyelve ápolása mellett, abból kára nem, csak haszna származhat.)

Nem élünk szerbként Szerbiában, márpedig aki Szerbiában él, az viselkedjen szerbként.

Szerbia most afelé tendál, hogy ugyan megcsonkulva, de egyre inkább homogén nemzetállammá válik, mint például amilyen a jelenlegi (valószínűleg véglegesen csonka a Trianon előtti állapotokhoz képest) Magyarország, ahol elhanyagolható, kb 3% a kisebbségiek aránya, akik szinte teljes egészében asszimilálódtak, a származási nyelvüket sokan egyáltalán, vagy csak alig beszélik (a sajátos helyzetű cigánysággal és a zsidósággal most elsősorban terjedelmi okokból ne foglalkozzunk).

Erre viszont azt tudom mondani, hogy bármennyire is a nemzetállamok korát éljük immár közel kétszáz éve, de a jelenlegi Magyarország e tekintetben inkább kivételes, mintsem a főszabályhoz tartozó ország. Vegyes etnikumú szövetségi államokban (Belgium és Bosznia, a tipikus állatorvosi lovak) többnemzetiségű, „kényszer” olvasztótégelyként működő birodalmakban okoz nem kevés feszültséget a többség és a kisebbségek együttélése (pl. a mai Oroszország (mondjuk csecsenek) Kína (pl. tibetiek, ujgurok), avagy olyan tarka vegyesfelvágott, mint India, illetve hatalmas bevándorló, befogadó államok, mint az USA, avagy a multikulturalizmust elsőként deklaráló Kanada, egy egész régió országait lefedő, anyaország nélküli népek, mint pl. a kurdok, És akkor a hagyományos, ilyen-vagy oknál fogva nem asszimilált kisebbségekről, mint például az erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarokról, dél-tiroli németekről, avagy a Szovjetunió széthullását követően, önálló államiságát visszanyerő balti országokról, különösen az Észtországban rekedt orosz etnikumról nem is beszéltünk.

Ugyan vannak olyan országok, ahol a kisebbség elsősorban az államalkotó nemzettel azonosul annak ellenére, hogy a nyelvét, kultúráját megtartja (mint pl. a finnországi svédek a szinte önálló Åland kivételével) de szerb barátaink fogadják el, hogy különböző közösségek másképp élik meg identitásukat.

Szerb zászló letépése, helyette magyar kitűzése.

Ilyen jellegű gerillaakció Szerbia északi tartományában elenyésző, viszont jellemzően az ilyesminek nagy a hírértéke. Meglepődnénk, hogy ha valamelyik szerb egyáltalán meg tudna nevezni bármilyen magyar politikai mozgalmat (és ebben se nem jobbak se nem rosszabbak mint mi, vagy más náció, hiszen mindenki elsősorban a saját közegével foglalkozik), ugyanis akkor valószínűleg  a legnagyobb vajdasági magyar párt, a VMSZ mellett nem egy másik vajdasági magyar formációt, de még csak nem is a  Fideszt vagy az MSZP-t, esetleg a Jobbikot, hanem még a magyar szélsőjobboldalon sem a legjelentősebb szervezetet, a 64 Vármegyét említené, hiszen ők szoktak arrafelé akciózni.

Beszédes a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom szerb nyelvű Wikipedia-szócikke:
 
Omladinski pokret 64 županije (magyarul: 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom) egy szélsőjobboldali, nacionalista, extrém fasiszta, irredenta mozgalom, akik az összes, Magyarország határain kívül élő magyar egyesítését tűzték ki célul és egyben a Magyarország határait 1920-ban megállapító trianoni egyezmény revíziójáért is küzdenek…..a mozgalom főképp Magyarországon aktív, de Szerbiában is jelen van, ahol politikai pártként is bejegyezték, azonban egyúttal a szerb belügyminisztérium adattárában a fasiszta szervezetként nyilvántartott egyesületek listáján is szerepel.

Ugyanakkor a vajdasági magyarverésekről a szerbek túlnyomó többségének halvány lila gőze sincs. A szerb sajtó, ha egyáltalán foglalkozik a problémával, akkor mindezt etnikai töltet nélküli, fiatalok közötti klasszikus diszkós-kakaskodásként tálalja, holott emberi jogi szervezetek is dokumentálják az eseteket.

Vissza lehetne kérdezni, hogy vajon hogy esne egy szerb srácnak, ha mondjuk Szentendrén vagy Lóréven éjjel egy buszmegállóban csupán azért vernék véresre, mert a barátjával szerbül beszélget?

Az aránytalanul súlyos börtönbüntetéssel sújtott temerini fiúk esetével sem foglalkozik a szerb média. Erre viszont azt lehetne felhozni, hogy ugyan kicsi és savanyú, de ez a mi vajdasági magyar Pussy Riot-ügyünk.  Ráadásul ezekre a fiúkra sokkal súlyosabb, összesen 61 év börtönbüntetést szabtak ki, fejenként 15 és 10 év között, azonban az is igaz, hogy az alapcselekményük is súlyosabb volt, mint a fejenként 2 évet kapott oroszországi punk lányoké. A két eset közötti hasonlóságot az aránytalanul szigorú büntetésre értem.
 

„Halál a magyarokra” – szabadkai falfirka.
(Oké, szerb zászlót se valami gusztusos letépkedni, no de ez se egy Banksy-színvonalú graffiti)

 

Történelmi áttekintés


Vajdaság mindig is multikulti volt, az etnikumok egymás közötti viszonyát tekintve több mélyponttal és több aranykorral. Balgaság arra gondolni, hogy itt állandóan feszültségmentesen éltek együtt a szerbek, magyarok, németek, horvátok, szlovákok, ruszinok stb., de a világ azon kevés földrajzi területének egyike, ahol az együttélés gyakran meglepően jól működött és e nyelvi, vallási, kulturális kavalkád több hasznot hajtott, mintsem szenvedést okozott.


Amikor még nekünk, magyaroknak állt a zászló


A török hódoltságig ne menjünk vissza, de némileg leegyszerűsítve: az 1848-as magyar szabadságharctól és még inkább a közel két évtizeddel későbbi kiegyezéstől kezdve Vajdaság jelenlegi területén elsősorban a magyar, másodsorban a német etnikum számára osztottak lapot a többi nemzetiség rovására. Mindez részben erőszakos, részben önkéntes elmagyarosítással is járt (a magyarokhoz hasonlóan túlnyomórészt római katolikus horvátok szerint őket még inkább sújtotta az elmagyarosítás mint a szerbeket, hiszen az azonos felekezetűek asszimilációja egyszerűbbnek bizonyult a XIX. században, amikor is a vallás még fokozottabb szerepet játszott, mint napjainkban). A jelenlegi Vajdaság területén a törökök elűzését követően még a legnépesebbnek számító, szerb populáció így a harmadik helyre szorult, előbb a német, majd az első világháború idejére a magyar vált a legnépesebbé, és még inkább a kulturális, valamint a gazdasági erejét tekintve a vezető etnikummá. Mind az erőszakos magyarosítás (pl. a más nemzetiségűek iskolarendszerének a sorvasztása, a közigazgatásban a magyar nyelvhasználat kötelezővé tétele), mind a többi nemzetiség önkéntes asszimilálódása a magyarba ekkor ért a tetőpontjára.


Trianoni vargabetű


Ausztria-Magyarország széthullásával eljött az államváltás is. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, későbbi nevén Jugoszláv Királyságban már cseppet sem volt cool magyarnak lenni. A magyar közigazgatás megszűntét erőteljes délszláv asszimiláció követte. Csak egyetlen példa: a vajdasági magyarság számára két legfontosabb város, Szabadka és Újvidék nevét ezentúl magyar szövegekben is a magyar helyesírásnak megfelelően ferdített délszláv nevükön, azaz mint Szubotica és Novi Szád volt szabad mindenféle hivatalos szövegben, beleértve a sajtócikkeket is leírni.

 

Tiszavirág életű revízió


Hogyan is számíthatott volna Magyarország a Délvidék végleges visszacsatolására, amikor is miniszterelnöke kétségbeesett tiltakozásának nyomatékosítása érdekében öngyilkosságot követett el Bácska elfoglalása miatt? A vitatható életművet maga mögött hagyó, „civilben” földrajztudós gróf Teleki Pálról ugyan sok mindent el tudunk mondani, de azt nem, hogy nem kívánta volna szívvel-lélekkel a trianoni határok revízióját, amiért a tárgyalóasztal mellett Felvidék és Észak-Erdély tekintetében komoly sikereket ért el, Jugoszlávia katonai megtámadása ellen azonban az élete feláldozásával is tiltakozott. És e röpke kaland ára az lett, hogy előbb magyar és német szövetségese részéről érték atrocitások az itt élő egyéb etnikumokat, a legkeményebben a zsidókat, majd bekövetkezett az újabb fordulat, ami immár nem csupán egy újabb államváltással (jobban mondva a Trianon utáni állapot helyreállításával) járt, hanem a kapitalistáról a kommunistára átálló rendszerváltással is.

Az úgynevezett Hideg napokra, vagyis a főképp szerb és zsidó nemzetiségűek ellen a magyar csendőrség és katonaság által 1942-ben elkövetett etnikai alapú tömegmészárlásra, amelyben közel négyezer ártatlan polgár vesztette életét, röpke 2-3 évvel később adott válaszként a legtöbb becslés szerint legalább tízszer ennyi ártatlan magyar és német nemzetiségű vajdasági lakost öltek meg a pogromszerű délvidéki mészárlások során. Minderre Josip Broz Tito, az első számú jugoszláv kommunista katonai és politikai vezető áldásával került sor. Nos, ilyen alapokról kellett kiépíteni a délszláv népek és az egyéb, köztük mint az egyik legjelentősebb, a magyar nemzetiségűek között a testvériség-egységet, és bármilyen furcsa, mindez meglepően jól sikerült.


Vajdaság utolsó aranykora


Titoék nem akarták fizikailag teljes egészében megsemmisíteni a vajdasági magyarságot, „csak” mint az egykori (az ő értelmezésükben) megszállók etnikumához tartozókat megtizedelni, illetve a délszláv hegemóniát visszaállítani, mi több, tovább erősíteni. Mindezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a magyarság rovására elkövetett pogromokkal egyidejűleg jelent meg a Magyar Szó napilap elődje, a Szabad Vajdaság, illetve ugyan elavult fegyverzettel felszerelve – és csak némi eufemizmussal nevezhetően kizárólag önkéntesekből álló –, de a partizán alakulatok közé magyarokból álló zászlóaljat, a Petőfi-brigádot is felállították. A második legnagyobb lélekszámú vajdasági etnikum, a magyarság a mindenkori Jugoszláviákon, majd egyéb délszláv utódállamokon belüli fénykorát az ezerkilencszázhetvenes években élte. A decentralizált, 1974-es vajdasági alkotmány széleskörű autonómiát biztosított a tartománynak, és egyben a kisebbségek nyelvi (többek között a magyar is szinte teljes értékű hivatalos nyelv volt) és kulturális önrendelkezését is tágította.

Trianon után a határhoz „veszélyesen közeli” Szabadkáról átkerült a vajdasági magyarság kulturális központja Újvidékre és a helyzet csak a kilencvenes években fordult vissza. A vajdasági magyar elit kényszerű délre húzódása azonban a múlt század hetvenes éveire minőségi kibontakozást is hozott. Ugyan egy szocialista államban, ám a Vasfüggöny mögötti anyaországétól, a Magyar Népköztársaságétól jelentősen szabadabb, szabadosabb légkörben élhetett a vajdasági magyar értelmiség. Sok nagyformátumú anyaországi magyar író, egyéb, a szocialista kánontól eltérően gondolkodó értelmiségi is a vajdasági magyar sajtóban publikált olyan cikkeket, ami Kádár fortélyos cenzúráján (hisz hivatalosan ugye ilyesmi nem is létezett) nem slisszanhatott volna át. Jugoszláviában az úgynevezett nem államalkotó nemzetek (az államalkotó nemzetek a szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói, muzulmán (lényegében bosnyák) – vagyis a délszláv népek), az úgynevezett nemzetiségek (vagyis a nem délszláv etnikumúak) közül az albán után a magyar volt a legnagyobb lélekszámú, ami viszont a kulturális önrendelkezést illeti, még a szövetségi országon belüli diaszpórában élő államalkotó nemzetekétől is jobban ki tudták használni a kínálkozó lehetőségeket (pl. a horvátországi szerbekétől). Több szempontból a vajdasági magyarság helyzete számított a leginkább sikersztorinak. Mindez azonban természetesen relatív sikertörténet, különösen ha a Vasfüggöny mögött sínylődőkhöz viszonyítunk. Tito országában korántsem érvényesült korlátlanul a szólásszabadság, így a XX. században a vajdasági magyarsággal szemben elkövetett legkegyetlenebb atrocitás, a délvidéki mészárlások a szocialista rendszer végéig elhallgatott tabu maradt.


Slobo alatt véget ért a tejben-vajban fürdőzés


Slobodan Miloševiċ végzetes karrierjét a Tito által taktikusan háttérbe szorított, ám ismét éledező nagyszerb nacionalizmus meglovagolásával kezdte. Először a déli tartományban, Koszovón minden korábbi kommunista néptribunust populizmusban túllicitálva állt ki az ottani szerbek mellett és a koszovói albánság megregulázásáért, majd az arányosság elvét többé-kevésbé követve, emiatt logikusan Szerbia másik, északi tartományában, Vajdaságban is a nemzetiségek, elsősorban a legnagyobb létszámú, a magyarság jogainak a csorbítására került sor, ráadásul mindez erős központosítással is párosult. Az addig jellemzően fejlettebb észak – fejletlenebb dél – típusú országban a Vajdaságban beszedett adót ezentúl a jelentősebb helyi felhasználás helyett szinte kizárólag a központi szerb kincstár söpörte be. Mindez napjaikban odáig fajult, hogy a kiszipolyozott Vajdaság már korántsem az egyik legfejlettebb szerbiai tájegység. Ráadásul a délszláv polgárháború alatt a nagyszerb törekvéseket kiszolgáló jugoszláv néphadseregbe aránytalanul sok vajdasági magyar tartalékost soroztak be, és mivel érzelmileg nem tudtak azonosulni annak a háborúnak a célkitűzéseivel, több ezresre duzzadt a Magyarországra, vagy még távolabbra szökő, fiatal hadkötelesek száma (magam is így települtem át az anyaországba). A fiatal vajdasági magyarság száma emiatt még inkább csökkent, ráadásul Miloševiċ rendszere arra kötelezte a – különösen Észak-Bácskában tömörülő, abszolút illetve relatív magyar többségű településeket–, hogy arányaiban több, horvátországi-, boszniai-, majd koszovói szerbet fogadjanak be, mint más városok és falvak. Miloševiċ már a történelem szemétdombjára került, ám a kilencvenes években betelepített szerb menekültek javarésze maradt, ehhez számoljuk hozzá a kitelepült vajmagyarokat, és máris látható, hogy ismét a vajdasági magyarság rovására módosult az etnikai összetétel.

 

Hát most itt tartunk


Mindez ahhoz vezetett, hogy újabban a vajdasági magyarság köreiben egy önkéntes, gettósodó szegregáció is megfigyelhető. Inkább az anyaország felé fordulnak, illetve egymás között járnak össze. Vegyes etnikumú településeken felerősödik a külön szórakozóhelyek látogatása, sokan például az együttélés olyan, totális csődjét sem tartják kizártnak, amikor is a nem is olyan távoli jövőben a szabadkai szerb és magyar fiatalok egymással angolul beszélnek.  
Bizalmatlanok a szerbekkel, ami egyféle másodrendűségi érzettel, „Tamás-bátyja”-mentalitással is párosul. (A nyolcvanas évek végétől egészen a kétezres évek elejéig bevett sajtófordulat volt a szerbséget privilegizálva, „államalkotó nemzetként” nevesíteni. Egy olyan jelentős lélekszámú és komoly gazdasági, valamint kulturális teljesítménnyel bíró kisebbség, mint a vajdasági magyarság ezt bizony  meglehetősen megalázó kirekesztésként élte meg.) Míg a vajdasági magyarok egy kisebb része túlkompenzál és a  pápánál is katolikusabb (stílszerűbben: a pátriárkánál is pravoszlávabb), mint a montenegrói telepesfalu fiataljaival gyakran perpatvarba keveredve szocializálódott, a vídiakemény megmondóember pózában tetszelgő Csernus Imre. Az ilyen megosztó személyiségek szintén nem vezetnek a liberális, cool, hipster yuppie szerb fiatalok részéről a vajdasági magyarság kedvező megítéléséhez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése