Oldalak

2012. augusztus 6., hétfő

Miről is szólnak a mindennapok?


A. bosszúsan érkezik haza, miután a temerini községházán kioktatták a kisebbségi jogokból. Micsoda kisebbségi törvény? Miféle nyelvhasználati jogszabály? Ez itt Szerbia! – ismételték meg az alkalmazottak a jól ismert szólamot. Egyszerre három férfiú ordítozott vele, hivatalos munkahelyen a 48-ás rendszer (zöld vonal), Ügyfélszolgálati Központ községházai tolóablak-szolgálatánál. Szerbiában mindenki tanuljon meg szerbül, aki pedig nem hajlandó, az távozzon. Micsoda véletlen, hogy a helyi önkormányzat és a közvállalatok által működtetett szolgálat, a polgárok közreműködésére számít, amikor a jobb életért Temerinben, sokat ígérő szlogent választotta önreklámozásra. Szerbiában szerb nyelven fordulhat az ügyfél az alkalmazotthoz, mivel Németországban sem beszélhet más nyelven csak németül, és nem franciául, vagy angolul – így az indok. És vajon mi történjék ilyen és hasonló esetekor? Az alkalmazottnak kötelező leckeként vagy ajánlott olvasmányként kell(ene) lapozgatni a Magyar Nemzeti Tanács stratégiáit? A hétköznapokat az egyszerű kisebbségi éli, a stratégiákat pedig a főfoglalkozású vezetők írják. Jut eszembe, hányszor feszegettem a kérdést, hogy a magyar képviselők, miért nem szólnak anyanyelvükön a szerbiai parlament szószékéről! A képviselőház egyébiránt is az a szimbolikus hely, ahol, véleményem szerint, ezt meg kell(ene) tenni. Ha pedig akár egyetlenegy telepelülésen is, akár csak egyetlenegyszer a községi alkalmazott emelt hangon mer beszélni az adófizető polgárral, sőt veszi magának a bátorságot és figyelmezteti, hogy beszéljen szerbül, vagy pedig távozzon az országból, akkor a képviselőknek kutyakötelessége magyarul szónokolni. Ha ezt nem teszik meg, akkor remélem, hogy Tomislav Nikolić köztársasági elnök, udvariasan emlékezteti majd őket erre az érvényben lévő jogszabályra.

 

A kétszínűség magasiskolája


Szerbiában különböző hatalmi szinteken a legkülönbözőbb koalíciók születnek. Tragikomikus és képtelen játék, ahogyan elosztják egymás között a választási zsákmányt. Vannak pártok, amelyek minden teketória nélkül bevallják, a koalíciós partnerek megválogatásában nem fontos a pártprogram, kizárólag a hatalom megszerzése, az pedig számtan. A cél szentesíti az eszközt! Csakhogy a gyakorlatban ezek az eszközök határozzák meg a célt is. Erkölcsi nihilizmust terjesztenek, miután az egyszerű ember nyugodt lelkiismerettel állíthatja: a cél szentesíti az eszközt. Miét legyen a polgár szent, ha a profi politikus sem finnyás! Ezen a játéktéren lépnek porondra a magyar kisebbségi pártok is, tartományi és önkormányzati szinten. Természetesen, a „kormányzati felelősségvállalást”, azzal igazolják, hogy eredményesen küzdenek majd a kisebbségi jogokért. Ezt a gyakorlatot, „technikai koalíciónak” nevezik, és közel húsz évnyi hagyománya van, hisz Milošević idején VMSZ technikai koalícióban volt a Szerbiai Szocialista Párttal, amely úgy vélte, hogy a többi magyar kisebbségi párt túlságosan radikális, emiatt, kis pártok maradtak, mert Milošević kirekesztette őket. Azóta is képtelenek visszatérni a ringbe. Elvben a kormányzati felelősségvállalás ellen, nem emelhető kifogás, hiszen egyes elméletek szerint a kisebbségi pártoknak a kormányt kell támogatni, hogy minél több jogot csikarjanak ki. Mások megkérdőjelezik, mondván, hogy ezzel csak a lobbi érdekek érvényesülnek. A vita ma is tart, nem én döntöm el, hanem a kisebbségi közösség, mégpedig azzal, amilyen arányban szavaz a kisebbségi pártra, avagy pártokra. A sikeres koalíciós stratégiát, és vele együtt az egész kisebbségi politikai elitet, két tényező hitelesíti vagy hitelteleníti. Az egyik az, hogy a választásokon a kisebbségi szavazópolgárok mekkora számarányban járulnak az urnák elé, hiszen nem mindegy, hogy a kisebbség egyharmada vagy kétharmada voksol-e a kisebbségi pártokra. Az előbbi bizalmi válságot jelez, az utóbbi pedig bizalmat sugall. Az előbbi tanúsítja, hogy a kisebbségi politikusok koalíciós stratégiája eredménytelen. Ellenben ennél is fontosabb, hogy milyen arányban csökken a kisebbség lélekszáma. Amennyiben – százalékokban kifejezve – az arányszámcsökkenés nagyobb, mint például az egypártrendszer idején (amelyet az új kisebbségi politikai elit egységesen elítél), akkor ez annak a jele, hogy bajok vannak a kisebbségpolitikával. Tehát ez a mérce! Emiatt reménnyel, vagy aggodalommal (majd kiderül!) várom az új népességszámlálásai adatokat, amelyek félreérthetetlenül és egyértelműen felmutatják a teljesítményt. A kisebbségi politikusnak más mércéje nincs, csak az említette kettő. Természetesen a „kormányzati felelősségvállalás” nem lebecsülendő dilemmákat vet fel a pártértelmiségiek számára. Személy szerint fontosnak tartom, hogy a pártokban szerepeljenek az értelmiségiek, nemesíthetik a politikát, toleránsabb légkört teremthetnek, ápolhatják a párbeszéd kultúráját. Ők képviselik a belső szeizmográfot. Nem beszélnék róluk olyan alpári hangnemben, mint ahogy egynéhány pártértelmiségi beszél a párton kívüli értelmiségiekről. Mindkettő fontos! Csakhogy e szerepvállalás megköveteli, hogy tudatában legyenek párthovatartozásuknak, az elkerülhetetlen koalícióknak, melyek olyan stigmák, amelyeket nem lehet lehazudni. Nem lehet és nem is kell! Ma azonban, egy különös skizofrénia tanúi vagyunk. Számos pártértelmiségi úgy szerepel a közéletben, mintha éveken keresztül nem lett volna koalícióban a Szerbiai Szocialista Párttal, vagy a Demokrata Párttal, hogy a többi pártot ne is említsem. Párttagként vállalja azt, melyet másoknál keresve sem talál, viszont – elítél. A politikai életben simulékony, meghajol a koalíciós kényszer előtt, elfogadja az ebből következő tisztségeket… Személyes megnyilatkozásban viszont elítéli ugyanazt a koalíciós kényszert, amelyet jómaga művel. Sokszor a nemzeti radikalizmus hangos szószólói éppen a koalíciós fészekben hangoskodnak. Ez a kétszínűség iskolapéldája.

Végel László
http://www.vegel.org/2012/08/4949/#comments

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése