Oldalak

2013. július 9., kedd

Miért rúgtam a bilibe?



Kedves olvasóim előre figyelmeztetem: explicit leszek és szabad szájú. Előre megmondom miért: a kertelés néha nem hoz semmit és bizonyos dolgokat a nevükön kell megnevezni. Hiába „becézek” bizonyos eseményeket, embereket, attól hogy szépen „körülírtam” őket azok még azok nem vállnak szebbé vagy pozitívvá.
Pontosan egy éve hogy belerúgtam a vödörbe. Vagy még inkább: a bilibe. Legalább is én úgy nevezném az eseményeket, annak ellenére, hogy pár barátom, ismerősöm szerint, inkább „megszívattak” az ügyben mintsem magam jószántából okoztam volna a rám nehezedő történteket.
          Azoknak az olvasóknak, akik múlt évben nem értesültek vagy nem követték az „ügyem”[1] röviden pár szóban: a 2012 – ki választások előtt a Demokrata Párt (DP) tagjainak az jutott eszébe, hogy meglehet, mégis kellene valamit tenni a pár tized (száz?) vajdasági munkanélküli doktori titulussal rendelkező fiatal kutatóval, diplomással. Így síppal–dobbal a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatot hirdetett ki mely a minden doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személy foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni, akár egy munkahely biztosításában, akár egy kutatói projektum támogatásában egy éven keresztül.
          Az ötlet magában jó is lett volna, mivel minden olyan doktori fokozattal rendelkező személyre vonatkozott volna, aki idehaza vagy külföldön szerezte meg tudományos fokozatát. Sajnos, a pályázat eszmei „megalkotásától” kezdve – két hónappal a pályázat konkrét kihirdetése előtt –  s még pontosabban a pályázat hatályossága kezdőnapján hihetetlen nagy média-robajjal járt. A Titkárság jobban értesítette a sajtóvilágot, mint az egyetemeket, kutató központokat.
            Jómagam is, még pár fiatal PhD-sel is meg lettem híva már januárban a Titkárságba hogy, idézek: „pozitívan beszéljek” a sajtó képviselői előtt a pályázatról anélkül, hogy bármilyen információval rendelkeztem volna abban a pillanatban a pályázatról (sic!). Visszatekintve látom, hogy cum laude kellett volna beszélnem „hogy mennyire hálás vagyok azért a megadott alkalomért”.
S utána jött, aminek jönnie kellett. E–mailben értesítettek, hogy a pályázatot megnyertem és hogy szíveskedjek (megint!) a sajtó képviselői előtt lekezelni Bojan Pajtićtyal és aláírni a kutatói projektumom támogatását. Megköszöntem jóhiszeműen a segélyt, és megkértem a Tartományi Titkárság képviselőjét (egy bizonyos Jurišićnét) hogy bármely más pillanatban írjam alá a szerződést... S habár a lokális és még a belgrádi sajtó is foglalkozott az ügyemmel (úgy lett beállítva mintha a „kezelés” miatt nem részesülhettem a támogatásban), a valódi motivációm okai valahogy árnyékban maradtak. Érdekes módon, maguk az újságírók sem firtatták ugyan miért nem akartam megjelenni személyesen a sajtó képviselői előtt Pajtićtyal, aki sorban aznap lekezelt a munkanélküli doktorokkal a nélkül is, hogy részleteit ismerte volna a pályázatnak, ami egy hozzám intézet levelében később ki is derült...
          Miért nem voltam hajlandó megjelenni azon a híres „kezelésen”? Tudatosan „törtem” volna ki a nyakam, avagy „megszívattak”?
          Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...
          A pénz az jól jött volna. S gondolom, hogy eddigi tudományos munkásságommal már előre is megérdemeltem volna. Doktori titulussal rendelkezem 2005 óta, és a franciául megírt és megvédett PhD-met önmagam erejéből érdemeltem ki (még a szüleim sem tudtak anyagiakban támogatni, édesapám halálosan feküdt a betegágyán még a 2000 – es évek elején és még 2002– ben elhunyt). Jugoszlávia/Zerbisztán támogatásában soha nem részesültem, de semmiben. Az első egyetemi diplomámon (1996–ban diplomáztam Újvidéken az első egyetemmel) még a nevem is megszerbesítették. A tudományos kutatói munkásságom első tíz évében aktívan publikáltam és előadást tartottam négy nyelven Európa és Észak – Afrika szerte ahol a Vajdaság népi gyógyászatáról, népességéről tartottam előadást és írtam tudományos cikket.
          Pajtićtyék nem szívattak meg. Teljesen tisztában voltam kivel volt dolgom: hiszen itt a politikai „elit” csakis a választások előtt mutat némi érdeklődést a „jobbágyak” iránt – mármint az egyszerű ember sorsa iránt. Ilyenkor dobnak némi alamizsnát a túlpakolt asztalaikról: pár támogatást a tudománnyal foglalkozó személyeknek, intézményeknek, kultúrközpontoknak, pár nem létező munkahelyet és egy csomó üres ígéretet. Az állampolgárok pénzével szabadon, és hozzátenném, bőkezűen rendelkeznek, kiváltképp a kóma – sógor pénzelésében.
          Demonstratívan rúgtam bele a bilibe. Bojan Pajtić és a retyerutyája a vajdasági munkanélküli PhD diplomásokat a választások előtti párt – marketingre használták fel. Pár fénykép, interjú a TV–n, kezelés és mosoly és cserébe az egy évet érő alamizsna amit „első munkahelynek” neveztek el. Utána, zsupsz, ki az utcára megint. A következő választásig.
          Kedves olvasóim megkérdezném, miért támogatnám a Demokrata Pártot – s ha már ott vagyok – miért támogatnék bármely pártot is, ha nem fűz hozzájuk semmilyen személyes meggyőződésem? Pénzért??  „Biztonságért”?? Elnézést, kedves olvasóim, de az ilyesminek neve van a magyar nyelvben: kurváskodásnak hívják az ilyen „cserét”. Személyesen nem voltam és nem leszek hajlamos a pártokkal „bratyizni” bármilyen anyagi vagy egyéb előnyökért. Sem a demokratákkal, sem a haladókkal, semmilyen szerb párttal, de magyarral, de még zimbabweival sem. Tudós vagyok. Értelmiségi vagyok. Nem politikai „szatellit” és kiváltképp nem ideológiai kurva.
          PhD–met és a tudományos munkásságom és tudásom nem a politikai pártok és egyének támogatására használom. Személyesen is, akár Pajtić és a retyerutyája is – akár a VMSZ-ből akár a Radikális Pártból – hozzátenném itt különbség nincs – a közszolgálatnak dolgozunk. Mármint munkásságommal adósa vagyok a vajdasági embereknek, a jövő nemzedékének, végső célban az emberiségnek. A kutatói munkámmal, írásaimmal, publikációimmal, előadásaimmal felelős vagyok az eljövendő generációkkal szemben. S hozzátenném: az ebből kifolyó viselkedésemmel is. Az ebből alakuló reputáció az egyedüli, amivel rendelkezek és az el nem árulandó. Ez az, amit a vajdasági/szerb pártok és a retyerutyájuk konstans elfelejteni látszanak. Vajdaság polgáraiért és miatt ülnek azokban a kényelmes, túlfizetett bőrfotelokban és nem vice – versa.
Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).
          Az egyszerű emberek, amilyen jómagam is vagyok, más hatalommal nem rendelkezik csak a „nem, köszönöm, de nem” – el. Szerintem annyi elég is lenne, hogy az ún. „egyszerű ember” visszanyerje a hatalmát a saját sorsa felett. A pártok által bevezetett (sz)ekszplotációhoz két fél kell. Mint a tangóhoz. Nincs tangó, ha nincs két egyén. Nincs kihasználás, ha az egyik nem megy bele a „játékba”. És nincs „játék” sem ha az egyik elküldi melegebb tájakra a másikat. Főleg ha a többség indít be egy szép „nem”-et... Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.
Nemrég valami hajmeresztőt hallottam egy közeli ismerősömtől, ami jól leírja az embertársaink egy részének a mentalitását. Az illető jóhiszeműen magyarázta mennyire „fontos manapság jóban lenni a pártokkal”, hiszen az ember „másként nem tud érvényesülni”. Érvényesülni????? Mi a fene????
A kedves illető nem tudja, hogy az alapvető emberi jogok közé tartozik a munkavállalás joga? Érvényesülni??
          Kikérném: hogy tudna egy éhes ember érvényesülni – hiszen az állampolgárok nagy része már arrafelé tart... Milyen emberi tulajdonságokkal vagy készséggel – munka, művészeti, emberi téren – rendelkezik az az egyén, aki talpnyalás által számít „érvényesülni”? Mióta pozitív karaktervonás a gerinctelenség, ami elősegíti a talpnyalást? Evolutívan előnyös lenne hosszú távra?
          Ne érvényesüljön az a személy, aki olyan emberkörbe tömörül, ahol az egyéni érdekek vannak előnyben részesítve – s ezt még a hülye is tudja, hogy a pártok hagyományosan azokat az embereket vonzzák magukhoz, akiknek sem tudásuk, sem személyes karakterük, és tetejében még más adottsággal sem rendelkeznek. Az ilyenek azért tömörülnek csordába, mert másként nem tudják megállni az emberi helyüket. Ehhez gerinc kell. A gerinc az, ami az érvényesüléshez szükséges, nem a párttagság. Oda elég egy pléhpofa és egy jókora nyelv a benyalásra.
S kedves olvasóim eddig be is láthatták – volt idejük jócskán az elmúlt húsz évben saját bőrükön megérezni: a pártoknak való benyalizás nem hoz kenyeret az asztalra, vagy ha hoz is rövidtávon és piszkos úton. Itt, e földrajzi szélességen, hosszúságon „biztonság” nincs; nincs „biztos munkahely”, „biztos pénz” és „biztos mindennap”. S az eddigi modus operandi – magyarán: a „pártok segébből fityeg ki a cipőpertlink” – nem szolgál semmire. Mert már semmink sincs. Gyerekeink, rokonaink tömegesen elhagyták Zerbisztánt, a munkahelyeinket elveszítettük (ha volt is valamikor...), a gyárak becsuktak, templomok nyíltak helyükbe és csak az életünk maradt meg. Ezért a benyalizás nem válik be és nem is fog. A változásokhoz meg gerinc kell. A pártok és a pártokkal való kacérkodásnak véget kell vetni, méghozzá minden szinten. Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Újvidék, 2013. július 9. 
Dr. Vivod Mária


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése